Mielőtt egyetemre kerültem, csak a nagypapámnál ettem párizsis zsömlét. Amikor nála voltam, reggelente elvitt egy kis cukrászdába, ahol volt egy szörnyen idős nő. Így utólag már nyilvánvaló, hogy azért jártunk oda, mert volt valami köztük. Aztán futottunk haza, nem, dehogy futottunk. Nagyfaternak valami gyerekkori betegség miatt az egyik lába rövidebb volt, mint a másik, szóval furcsa cipőket hordott, bottal járt és bicegett. Szóval nagyon siettünk. Vissza a lakásába, ahol csak gyorsan összecsapott egy párizsis zsömit és néztük a focit. Dehogy néztük. Ő nézte, én meg féltem, hogy rám szakad a könyvespolc.
Mostanában a szánalmasabb napjaimon csinálok csak párizsis zsömit, ugyanúgy, csak összecsapom a dolgokat, mielőtt kocsmázni mennénk. Igazából szar íze van, amit valószínűleg a nagyfater is tudott, de ha nincs más, jó ez is alapon mindenki megeszi. Ízetlen és száraz, de Amarilla úgy falja, mintha nem lenne holnap.
Érzem, ahogy a szakállas srác keze remeg, ahogy a derekamnál megpróbál benyúlni a pulóverem alá. Valamit próbál a fülembe súgni, bár az is lehet, hogy csak halkan liheg és szuszog. Hátradőlök, a keze beszorul a lapockám és a fal közé, fájdalmában felszisszen. Nem érti, hogy mi van. Velem szemben Amarillával szinte ugyanez történik, összenézünk. Menni kéne, de szakad az eső, nálunk meg még kabát sincs.
– Jövő héten itt lesztek?
– Uma? – kérdezi Amarilla. Amikor megismertük egymást, fél óráig óbégatott, hogy úgy nézek ki, mint a csaj a Kill Billből. Én csak halkan mondtam a színésznő nevét, és azt kívántam, hogy nyíljon meg a föld és nyeljen el, mert az este hátralévő részében azt üvöltötte, hogy Uma Thurman. Amarillának olyan visszafogott hangja van, mint egy csapat sirálynak.
– Nem hinném.
A Hordós akkor is tré hely, ha csak egy sörre mész be, de ha ott ragadsz egész éjjelre, az igazán kétségbeejtő. A két fiú még két kört fizet, a kettő között mi ajánljuk fel, de úgy néz ki, gavallérokat fogtunk ki.
Másnap reggel Amarilla rekedten nyöszörög egy kávéért. A fiúkat valahol a Nyugatinál tudtuk csak lerázni, meg hát, nem is igazán akartuk őket addig, az egyiknél volt esernyő.
– Többet kellett volna inni, hogy ne emlékezzünk semmire.
Amarilla másnaposan még a szokottnál is rekedtebb, az arca durván elhasznált. Pár hete, amióta látom reggelente, már nem futok a tükörhöz, hogy megnézzem, én is ilyen hányadékul nézek-e ki. Van aki szép reggel, nekem meg nincsenek illúzióim. A konyhában büdös van, nem tudom, hány napja nem vittem le a szemetet, és normális, nagyjából tiszta bögrét is csak alig lehet találni. Persze, Amarillának ez nem gond, vagy csak nem akarja nekem mondani.
Két kávéval és egy lekváros kenyérrel később befonja a hajam, kicsit megpróbálja ápolgatni a lelkem. Aznap temetik a nagypapát. Még másfél óra, de anyám annyira kivan, hogy előbb megyek hozzá, hátha. De úgysem tudok segíteni a helyzeten.
Első ránézésre, egész jó állapotban van. Igaz, hogy vörös a szeme és összeszorítja az ajkait, mint amikor dühös, de tartja magát. Igazi úrinő. Indulás előtt még bemegy a fürdőszobába, megigazítja a haját és szól apámnak, hogy mehet a kocsiért.
A kocsiban egy szót sem szólunk, mindenki meredten bámul ki az ablakon. Amikor megérkezünk, két fehér kötényes öregasszony pakolgatja a vázákat, indokolatlanul sokat. Túlságosan lekötnek a vázák, vagy csak hirtelen érkezett oda annyi ember, de egyszer csak azt veszem észre, hogy egyedül állok egy csomó öreg között. Fingjuk sincs, hogy kinek az unokája vagyok, némelyik köszön, a legtöbben csak biccentenek és arrébb löknek, úgy tolakodnak az urnához, mintha ők lennének a következők. Mire észreveszem a síró anyámat, akivel éppen mindenki kezet akar fogni és váltani pár szót, már kezdődik a szertartás, és csak nagy nehezen tudok visszavergődni a nővérem mellé. Az egész cirkusz után nyilván már velem és a nővéremmel is mindenki kezet akar fogni, hirtelen megkapom, hogy milyen ismerős vagyok, még hasonlítok is rá. A toron ott maradnak a régi kollégák, a cukrászdás nő, és a gyerekkori focis barátai – mint kiderült, nagyapa mindig focista akart lenni.
Blézerben, talpig feketében, még a cipővel a lábamon vágódok végig az ágyon. Rohadtul meg kellett volna, hogy viseljen az egész. Most kéne sírni. Ehelyett csak bámulok előre, pont rálátok a nappali falára. Eszembe jut, hogy milyen menő lenne itt is könyvespolcot szerelni a kanapé fölé. Hosszasan várom, hogy mikor fogok már bőgni. Az egész nap úgy telik el, mintha a tévében néztem volna egy unalmas és érzelgős műsort. Ízetlen és száraz az egész.
