Mágikus utazás Isztambul utcáin. Vagy máshol?

 

(Orhan Pamuk: Furcsaság a fejemben. Helikon Kiadó, Budapest, 2016)

 

 

Orhan Pamuk Nobel-díjas kortárs török szerző könyvére nem véletlenül esett a választásom. A mű hatására egyre kevésbé hiszek a véletlenben, gondolataimat az élet konok realizmusát átvilágító rejtett mágia hatja át. A fantázia és a valóság határait átlépő mágikus realizmus műfajában íródott Furcsaság a fejemben Orhan Pamuk 2014-ben megjelent kötete. Pamuk, a naturalista és posztmodern török irodalom képviselője hazájában fekete bárány, Európában kuriózum: a hagyománytisztelet hagyomány- és társadalomkritikával ötvözve, a hazaszeretetnek mélyebb dimenzióit megvilágítva új színt visz mind a török, mind az európai irodalomba.

Orhan Pamuk volt az idei budapesti nemzetközi könyvfesztivál legnépszerűbb, legnagyobb érdeklődést kiváltó vendége. A D. Tóth Krisztának adott interjúban így fogalmazta meg regényírói hivatását: 

 

Az író küldetése, hogy azonosuljon azokkal az emberekkel, akik különböznek tőle, és mélyebben megértse azokat, akik hozzá hasonlóak.

 

Ez a mélyebb megértésre törekvő, ellentmondásokat kedvelő magatartás nagyon jellemző Pamukra és műveire. Fő témái Isztambul, az isztambuli származás tudatos megélése, az identitászavar, mely a Kelet és Nyugat közt félúton található Törökország helyzetéből, a hagyományok és a modern világ közti ellentétből fakad. (Isztambul; A piros hajú nő) Igaz szerelem (Az új élet), jó és rossz ellentéte kultúrában és emberben (Fekete könyv), a hétköznapok realitásán keresztül bemutatott történelem (A nevem Piros; Az ártatlanság múzeuma).

A 2014-ben megjelent Furcsaság a fejemben családregény, eposz, szerelmi történet és társadalomkritika – e címkéktől azonban több: mágikus utazás Isztambul utcáin, és leginkább az elmében. Pamuk a realista módon megírt szövevényes életesemények és társadalmi kérdések között olyan témákkal foglalkozik, mint sors és szabad akarat, szándék és tett, kötelesség és boldogság, normális és furcsa, tömeg és egyén. Ilyen ellentétpárokra építve Pamuk árnyaltabb gondolkodásra ösztönzi az olvasót. Válaszokat is kínál, melyek eltérnek az európai filozófia logikus következtetéseitől: válaszait átszövi az iszlám tradíció, a mágia, az időtlenség, a halál és az isteni rendelés.

A történet a főszereplő Mevlut és családja, barátai köré összpontosul. Családregény, melyben generációk összefonódó sorsáról olvashatunk. A keleti kultúrákra jellemzően, a regényben is központi jelentőségű a család, a közösség. A szereplők sohasem igazán magányosak, sohasem szakadnak ki a rokonok által írt közös történetből. Az egyén igazán soha nem marad magára: szülei, társai és gyermekei végigkísérik életútját és az életen túli világban is várják.

Mindemellett Mevlut karaktere a különc karaktere. Noha családja őt is körülveszi, és a szereplők közül neki adatik meg leginkább a családi boldogság is – Mevlut mégis más, mint a többiek: az a bizonyos furcsaság az ő fejében van. Szegény legény, álmodó, vándor, filozófus – ez mind Mevlut. A népmesei szegény legényhez hasonlóan ő is vagyontalan munkás életre született, apja foglalkozását, a bozaárusítást viszi tovább, és nincs is ettől sokkal ambiciózusabb életterve. Bozaárusként végiggyalogolja az életét, a vándorlás lételeme, mert benső utat jár be általa. Filozófus, mert folyton keresi a válaszokat az életét átszövő lényeges kérdésekre. Mevlut a mindenkori ember, akivel azonosulni tudunk, aki hozzánk hasonlóan keresi élete értelmét és kiteljesedését.

Alázatos, egyszerű magatartása miatt naivnak látjuk: előre törekvő férfi társai körében ő az abszolút vesztes. Mégis, övé az a derű és boldogság, az a családi béke, amelyet a többi nála sikeresebb karakter sohasem ér el igazán.

 

‒ Mit csinálnál, Mevlut, ha a lottón megütnéd a főnyereményt?
‒ Itthon ülnék a lányokkal, és tévét néznék, semmi mást nem csinálnék – mosolygott Mevlut.
Ferhat félig csodálkozva, félig lenézően bámult rá, mintha csak azt mondaná: „Te aztán igazán egyszerű lélek vagy, Mevlut.” Egész élete folyamán így néztek rá az értelmesek, a csalók és azok, akik magukat okosnak képzelték. (436.)

 

Ez az egyszerűség az, ami leginkább jellemzi Mevlutot, és ez az, amit ő maga is mindennél többre tart, s amelyet talán tudatosan választ, akárcsak Hamlet az őrületet.

Pamuk a mágikus realizmus műfajában alkot: a realista családtörténetet képzelet és misztikum járja át. Mindez Mevlut személye és elméje köré összpontosul: ő az, aki újra és újra felfedezi, hogy elméjének furcsasága megkülönbözteti és el is választja őt a többi embertől:

 

Rayiha észrevette férje nyugtalanságát.
‒ Mi bajod, az Isten szerelmére? – kérdezte meg éjfél felé a dagbasii benzinkút pihenőállomásán teázás közben.
‒ Valami furcsaság van a fejemben – válaszolta Mevlut. – Bármit csinálok, egyedül érzem magam a világban. (214.)

 

Mevlut elméje a gondolkodó ember elméje, aki nem csak éli a mindennapokat, hanem folytonos önreflexióban él. Az idő relatív, múlt, jelen és jövő Mevlut számára nem egymást követő idősíkok, hanem az örökkévalóságban vissza-visszatérő jelenések.

 

Hiába tudta az eszével, hogy azért nem rebben meg egyetlen függöny, azért nem nyílik ki egyetlen ablak sem, mert először jár abban a csöndes utcában, mégis az az érzése támadt, hogy réges-régen, valamikor a mesék idejében már megfordult erre, és élvezettel élte át úgy a jelen pillanatot, mintha csak emlék volna. (467.)

 

Létezik-e a valóság, amelynek részesei vagyunk, vagy mindez csupán elménk teremtménye? Egy furcsa elme által teremtett furcsa világba kerülünk, ahol a realitás éppen csak annyit és épp annyit torzul, hogy a képzelettel egyesülve újradefiniálja magát.

A mágikus realizmusra jellemző népmesei elemek is megjelennek a műben. Akár a mesebeli három királyfi, a műben szereplő három férfi: Mevlut, Ferhat és Süleyman is szerencsét próbálnak, munkát, jövőt, asszonyt keresnek. Szeretnek és szenvednek a maguk módján, hárman háromféle férfitípust megjelenítve. Ahogyan választásaik és jellemük, úgy életútjuk is háromfelé ágazik. Mégis, sorsuk mindvégig összefonódik.

 

Egy olyan fickónak, mint Süleyman, először a vasárnapi újság szexmániások rovatában kell látnia a nő képét, aztán a pénze erejével párszor le kell feküdnie vele ahhoz, hogy kötődjön hozzá. Mevlutnak nem is kell ismernie, éppen csak meg kell látnia a lányt, hogy máris álmodozzon róla. Az olyanoknak pedig, mint én vagyok, azt kell érezniük, mintha az élet kényszerített volna minket, hogy egy sakktáblához üljünk. (377.)

 

Ugyanígy a három nő: Vediha, Rayiha és Samiha is három különböző női karaktert testesítenek meg: a dolgos, családjáért élő Vedihát, a gondoskodó, alázatos Rayihát és a legszebb, de egyben talán legboldogtalanabb sorsú Samihát.

Nő és férfi kapcsolata, a női és férfi szerepek sajátos színben jelennek meg a műben: a keleti, iszlám tradíció a Nyugat modern hatásaival együtt jelenik meg a hétköznapokban. A férfidominancia a nővel kötött szövetséggel vegyül: noha a nő sosem olyan szabad mint Nyugaton, a férfinek mégis társa: gondoskodása, jelenléte létfontosságú. A szöktetésekről szóló epizódokból kiderül, hogy a szigorú hagyományt szinte minden szereplő kijátsza saját választásával.

A hagyománytól teljesen elszakadni viszont senki sem tud és akar. A szabad döntések és modernebb életutak ellenére a házasság előtti szüzesség, a kendő viselete, az alázat, a férfinek való engedelmesség képessége, a vallási előírások, Allah és a szülők tisztelete továbbra is érték marad.

Pamuk nagy hangsúlyt fektet emelett a női nézőpont megjelenítésére. A nők gyakran és hosszan szólalnak meg, elmesélik vágyaikat, szenvedéseiket, választásaikat, érzelmeiket.

 

Bár lett volna sötét a szobában. Nem volt jó szégyenkeznem, amikor egymásra néztünk. ... Mevlut időnként túlságosan szenvedélyesen és durván viselkedett, ezért párszor ellöktem magamtól. Ugyanakkor tetszett is a határozottsága, úgyhogy végül elengedtem magam. (205.)

 

Fontos rész a műben Vediha „Jól van ez így?” monológja, melyben megszólal az önmagát a családért feláldozó nő szeretete és fájdalma.

 

Húsz évvel ezelőtt fiatalasszonyként érkeztem ebbe a családba, s azóta rengeteget fáradoztam a viták elsimításán, a hibák elrejtésén és a repedések betömésén, mégis minden hiányosság és boldogtalanság miatt engem hibáztatnak. Jól van ez így? (430.)

 

Hosszas kérdéseire, „Jól van ez így?” ott a hangtalan válasz, mely egyben komoly társadalomkritika és üzenet a férfiak felé.

Különleges és összetett Pamuknak szerelemről, párválasztásról alkotott nézete is, melyben szintén nagyon erősen ott a keleti tradíció. A regényt végig átszövő sors minden szerelmes, párt kereső férfi és női karakter életútját végigkíséri. Noha minden nő kivívja magának a szabad párválasztást és minden férfi véghezviszi a már-már rituálészerű szöktetést, boldogságuk nem egészen szabad választásaik függvénye.

 

Én olyan emberhez megyek feleségül, akibe szerelmes vagyok és leszek, értitek? A pénzzel nem törődtem, a szívemre hallgattam, és kész vagyok viselni a tettem következményeit. (235.)

 

Egy szerencsésnek induló románc ugyanúgy eredményezhet boldogtalan végkifejletet, mint ahogyan egy nem várt fordulattal kezdődő házasság családi boldogságot. Ezek a látszólag logikátlan ellentmondások egyértelműen a transzcendens hatalmak kezébe helyezik az emberi sorsot, logikán felüli magyarázatot adva az értelmetlennek tűnő eseményekre.

A szexualitásról Pamuk diszkrécióval ír. Nem találunk izgató erotikus jeleneteket, nyílt vallomásokat – a szexualitást misztikum, tabu, szégyen és vallásosság hatja át: „arra jött rá, hogy bár a szeretkezés igen illetlen és szégyentelen dolog, van azért vallási és lelki oldala is.” (206.); úgy érezte magát, mint akit érdemtelenül, véletlenül fogadtak be a paradicsomba.” (210.)

Pamuk ugyanakkor rámutat a férfiak fejében lévő visszásságokra is: a házasság előtti szexuális életet folytató, kendőt nem viselő nő kevésbé értékes, mégis vágyott.

Pamuk érdekes narrációs technikával él: íróként meséli Mevlut történetét, de közben újra és újra megszólaltatja szereplőit, hosszas monológokat adva szájukba. Az egymás után, gyakran egyértelmű logikai kapocs nélkül felszólaló karakterek monológjai már-már egy bírósági kihallgatás érzetét keltik. Végig több perspektíva és történet áll rendelkezésünkre, hogy mint a kirakós játékban, összeállítsuk magunkban a történet egészét. Nők és férfiak, testvérek váltják egymást és mondják el mit élnek át – ezáltal semmi sem fekete és fehér, minden sokszínű, akár az emberi lélek.

A regényben végigkövethetjük Isztambul történelmét 1969 és 2012 között, tanúi lehetünk a hétköznapok realitásának és a város fejlődésének.

Pamuk a könyvfesztiválon kifejtette hazájához való ellentmondásos viszonyát, mely jóval összetettebb a szeretem ‒ nem szeretem oppozíciónál. A családi kötelékhez hasonlította az érzést, mely egyszerre kötelez bennünket kapcsolódásra és önmagunk folytonos megkérdőjelezésére. Ahogy a családtól sem tudunk teljesen függetlenedni, hiszen rokoni szálak és érzelmek kapcsolnak hozzá, úgy a nemzeti identitást is folyton magunkon hordjuk, annak minden szépségével és förtelmével. Pamuk tehát óvakodik attól, hogy idealizálja Isztambult és a török nemzetet, soraiból mégis nosztalgia és a haza iránti kötődés árad.

A regényében olyan filozófiai kérdéseket merülnek fel, mint boldogság és kötelesség, sors és szabad akarat.

Allah, elrendelés, kötelesség – olyan mozgatórugók ezek, melyek az ember akaratán felül dolgoznak a világban és mozgatják a sakkbábukat a táblán. A regény szereplői boldogságukat mindig valakivel, valakikkel együtt képzelik el, és kevésbé az érzelmekre, mint inkább az isteni rendeléssel való tudatos azonosulásra alapozzák. Nagyon fontos az egyenes szándék, hogy az ember azt tegye és mondja, amit a szíve mélyén érez. Mevlut naivitása mélyén ez a törekvés rejlik: életútja örökös vándorút, lázadás, kitartás és ellenállás minden más erőnek. Nincsenek jó és rossz karakterek, jó és rossz minden lélek legmélyén harcol egymással, a török lélekre különösen jellemző sajátos dualitás eredményeként.

A Furcsaság a fejemben című regényében Pamuk bevilágít a török lélek mélyébe, megmutatja az örök dilemmákat, ellentéteket, melyeket a hagyományok megőrzésének vágya és a fejlődő világ, a nyugati társadalmi hatások generálnak. Boldogságalternatívákat, különböző utakat mutat be, ahol mindenkinek igaza van, és mindenki a saját sorsa szerint lép. Irodalmi és társadalmi jelentőségére a legfőbb bizonyítéka Nobel-díja és a tény, hogy hazájában még ez sem elég ahhoz, hogy békén hagyják. Ő mindezek ellenére töretlen optimizmussal hisz az elközelgő szabad, demokratikus államban és bennünket, magyarokat is ugyanezzel biztat.