Csak hogy értsük egymást: a frontvonalon éltem. Jó, kicsit később születtem, miután a menekülő oroszokról, németekről és románokról csak a történetek maradtak fenn. És a frontvonal, ami mellett éltem, mélyen beásva maradt az emberek emlékezetében.

Nem is lehetett ez másként. Nálunk otthon, a gyümölcsösben, három lövészárok nyoma is megmaradt. Azt mondta egyik szomszédom, hogy ezek egyikében, vagy két méterre a föld alatt, nem tudom hány láda lőszer lapul, na meg puskák és pisztolyok, amiket újan temettek el a háború után. Amikor nincs jobb dolgunk, apámmal még ma is arról beszélünk, hogy jó lenne kiásni azokat a puskákat. Csak hát félünk a problémáktól, amiket a rendőrség okozna. Ott hagyjuk őket. Eltemetve mindig a miénkek lesznek.

Minden tavasszal, miután felszántottuk a kertet, a nyirkos földben keresgéltem, és szép kis tölténykollekciót hoztam össze. A járdához dörzsöltem őket, amíg kifényesedtek, aztán azokkal dicsekedtem. Persze, voltak olyan vélemények, hogy ha ilyen módszerrel fényesíted őket, felrobbanhatnak és megcsonkíthatnak. De én nem hallottam olyan emberről, akit töltény csonkított volna meg. Csak bomba.

Nagyanyám bátyja ’45 tavaszán elment hóvirágot szedni. A hóvirág mellett egy bombát is talált, ami nagyon hasznos lehet a háztartásban, mivelhogy a belsejében nem tudom, milyen anyag volt, amit a gyapjú festésére lehetett használni. Egy erdőben felejtett tankroncshoz ütögette a bombát, míg szét nem repült az összes hóvirága, a kezeivel, lábaival és fejével együtt. Tarisznyában vitték haza anélkül, hogy bárki azon kínlódott volna, hogy összeszedje egy olyan puzzle összes darabját, amit, még hiányosan is, de keresztények módjára el kellett temetni.

Egy másik eset az egyik szomszédos falu nagyokos gazdájával esett meg, aki vagy húsz éven keresztül ütött kaszájával egy bombát, ami a háza udvarába állt be. Egy bizonyos napig.

De olyan emberekről, akiket golyók csonkítottak volna meg, nem hallottam.

Kifényesítettem őket, aztán alkudoztam velük. Két puskagolyóért és egy pisztolygolyóért kaptam egy horgászbotot. Vagy hírnevet a velem egykorú lurkók között.

Dicsőségem csúcsát viszont egy bombával értem el. Szintén egy tavasszal, miután apám a traktorral mélyebb sáncot húzott.

A gilisztákat kereső tyúkokkal versenyezve kapartam a földet. Elég igazságtalan verseny: a tyúkok bőven találtak gilisztát az ásásom nyomán, de nekem nem igazán volt esélyem golyókat találni, ha tyúkkaparásokra támaszkodtam. Lényeg a lényeg, pont amikor már majdnem feladtam, hogy valaha találok modern fegyverzetet, és eldöntöttem, hogy visszatérek primitív parittyámhoz, a tenyerem elcsúszott egy tank bombája hátán, ami olyan volt, akár egy halé. Költői túlzás. Valójában a bomba elég rozsdás volt. És mire gondoltam én? Nem ártana neki, ha kifényesíteném a járdán.

Nagy komolysággal nekiálltam a munkának. Egy adott ponton elment anyám mellettem, és megkérdezte:

– Te meg mit ügyködsz ott?

Én is úgyanúgy válaszoltam:

– Nézd meg, bombát fényesítek!

– Te pimasz kölyök! – tört ki anyám, és le is tekert nekem egyet. – Ne beszélj több hülyeséget, vagy a saját kezemmel nyuvasztalak meg.

Köszönöm, de erre nem volt szükség. Egyedül is csodásan boldogultam.

Átmentem Agripina mamához, hogy a tornácán dörzsöljem a bombámat egy kővel. Szinte el se kezdtem, már észre is vett. Felkeltettem az érdeklődését:

– Hé te, mit csinálsz ott?!

– Nézd meg, bombát fényesítek!

– Ezt én is látom, ejsze nem vagyok vak. De milyen bombát?

Csak sejtettem:

– Egy tankét?!

Nagyanyám lenézően elmosolyodott:

– Az?! Egy tank bombája?! Látszik, hogy gyerek vagy. Nem volt részed a háborúból! Az biztos egy repülő bombája! Addsza ide! – kérte el, úgy beszélve, mint aki ért hozzá. – Nézd meg azokat a szárnyakat!

A bombának olyan szárnyai voltak, mint a halaknak.

– Na?!

– Na mi?!

– Mit gondolsz, mire valók ezek a szárnyak?!...

Megvontam a vállam.

– Repülésre! Repülőkből dobták ki ezeket...

– De láttál repülőket?

Megint megpiszkáltam veterán gőgjét.

– Ajaj, fiam, kész repülőcsapatok jöttek – nézd meg, onnan –, hogy besötétítették az eget.

– És mit csináltál?

– Futottam!

– Hogy, futottál?

– Hát futnom kellett. Ha egy helyben álltál, az biztos halál volt. Így halt meg az egyik barátnőm... én vártam, hogy leessen az első bomba, aztán futottam, hogy elbújjak a lyukban, amit a földbe vágott. Általában ritkábban esik meg, hogy két bomba ugyanoda essen, ezt mondták a katonák. Néha a bombák nem robbantak fel, befúródtak a földbe és ott maradtak. Szerintem ez is azóta maradt így...

Nagyanyám a kezében tartotta a bombát, és olyan hamletiesen nézte. Egyszercsak elkezdett jajveszékelni.

– Jaj szegény bátyám! Ő is egy ilyennel ment a túlvilágra.

Tudtam, mi következik. Az a jajveszékelés, amit minden tavasszal rendezett nagyanyám, ha hóvirágot vittem neki.

Karjaimba vettem a bombát és útnak eredtem, ahol nem telt sok időbe, mire összegyűlt a közönségem.

A fiúk különbnél különb ötletekkel álltak elő:

– Verjük le róla kalapáccsal a rozsdát.

Egy lószart, táncsak nem voltam én hülye, hogy kalapáccsal behorpasszam azt a gyönyörű bombát!

– ­Gyújtsunk egy nagy tüzet, és dobjuk bele.

Ki van zárva. És ha csak egy marék hamuval maradok utána?

Csereajánlatot is kaptam. Petrică esküdözött, hogy ellop egy ágyútalpat, amit a nagyanyja széknek használt a vécén.

Egyik tervet sem tudtuk véghezvinni. Megjelent egy szomszéd, megragadta a grabancomat, és elkobozta a bombát. Sírva mentem haza, és este, miután apám hazajött a munkából, elküldtem, hogy szerezze vissza a bombát, ami egyedül csak engem illet. Vissza is szerezte, de nekem nem adta ide. Aztán bedobta egy patakba. Kerestem én, szó se róla, de sikertelenül. Valószínűleg most is az iszapban fekszik, új háborúra várva, vagy egy másik emberre, aki kitalálja történetét...

Aztán, amennyit hallottam a háborúról, nem volt nehéz elképzelnem, hogy én is részese vagyok.

 

Mardare katona vagyok.

Amikor hallottam, hogy elkezdődött a háború, épp hóvirágot szedtem az erdőben. (Ne tévesszenek össze a sógorommal, aki ezután halt meg, amikor egy bombát ütögetett, hogy gyapjúnak való festékport szerezzen.)

Azt reméltem, hogy majd a konyhába, vagy bárhova a front mögé osztanak be. Az első sorban landoltam. Ha megkérdik, hány embert öltem meg életem során, elárulom, hogy nem emlékszem konkrétan egyre sem. Összevissza lőttem. Nem láttam, hogy golyómtól esett volna el egy ember is. Biztos voltam benne, hogy Isten segedelmével, ha nem lövök le senkit, engem sem lőnek le.

Amire emlékszem, az az, hogy amikor az oroszok ellen harcoltunk, néha annyira közel voltak egymáshoz a harcvonalak, hogy mi, az ellenségek barátságosan elbeszélgethettünk. Nem kaptunk parancsot lövésre, nem lőttük le egymást.

Mi oroszosan törtük, ők románosan törték.

– Rumunszki! – kiáltotta egy-egy orosz, aztán egy egész tölténytárat kilőtt a levegőbe.

Azaz megmutatták, merre lőjünk, ha lövési parancsot kapunk.

Mi is kilőttünk egy-egy tölténytárat a levegőbe, így jelezve, hogy megértettük.

Egy éjszakán, amikor nem volt tűzparancs, csendben ettünk a csajkákból, szemünket a sötétségbe szegezve, ahonnan az oroszok figyeltek. Puskalövés hallatszott. Egyetlen egy. Kis idővel utána valami fejbevágott, akár egy kő. Leestem a ládáról, amin ültem, de inkább ijedtségemben, mint az ütéstől.

A mellettem álló Aldea katona segített felállni,  keresgélt a fűben, aztán megmutatott egy golyót.

– Nézd meg, Mardare, ha egy kicsit forróbb lett volna, elmentél volna az anyád picsájába.

Vagy, ha már úgyis szóba került anyád picsája, emlékszem, ahogy a mezőn mentünk, akkora fűben, hogy a derekunkig ért. Én elöl. A hátam mögül egy bomba süvítését hallottam. Jól ismertem a hangját. Mind ledobtuk magunkat a földre. A bomba vagy három méterre tőlem esett le. Mivel mögülünk jött, szilánkjait előre szórta szét. Sértetlenül megúsztam.

Az egyik tiszt felkelt és azt hitte, a bomba pont rám esett:

– Hé, elment Mardare az anyja picsájába!

Én nem hallottam minden szavát, csak a nevemet. Megsüketített a dörrenés. Csak azt a részét kaptam el, amikor a nevemet kiabálták. Lábra szökkentem és vigyázzba vágtam magam:

– ­Mardare katona! Parancsára!

Megmenekültem. Isten segedelmével.

 

Ileana vagyok.

Én a háborúból ennyire emlékszem. A németek jók voltak, csokit adtak. Az oroszok rosszak voltak. Megérdemelték, hogy disznóknak hívták őket. Az összes állatunkat ellopták az udvarból. A juhokat egészben, gyapjastól odatették főni nagy edényekbe, anélkül, hogy megtakarították volna őket. Úgy ették őket, ahogy anyám mondta, Isten nyugosztalja, szőröstül-bőröstül, kolompostul.

Az egyetlen jó dolog, amit hoztak az oroszok, a tevék voltak. Soha nem láttam még ilyet. Bluanceában tartották őket egy csűrben.  Én is voltam, és megnéztem őket. Manapság, amikor elmesélem, már senki sem hiszi el. Mintha a sok őrültség mellett, ami a falunkban történt, még csak ez hiányzott volna.

A háború után, ’45-ben, jött az éhínség. Nagy csapás. Éhségünkben még a meggyleveleket is megfőztük. Csak néhány fejadag korpát kaptunk támogatásban. A bátyám utálta a korpát. Még jobb. Nekem adta a saját adagját is.

Amíg tartott az éhínség, levadászott egy csirkét, ami, az Isten tudja hogy, sértetlenül megmenekült a háborúból. Csak csont és bőr volt. Elvadult. Ő is, a csirke is.

A bátyám húsra vágyott. Vagyis hát arra a csont és bőr csirkére. Mindenféle csapdát állított neki. Nem kapta el. Meghalt skarlátban. Nem a csirke. Ő. Ennyi.

 

Aldea katona vagyok.

Valaki voltam életemben. Mihai király seregének tagja voltam. Nagy ember! Egy napon eljött a Király, és mindenkivel kezet fogott. Szép férfiak voltunk, egytől egyig, két méter magasak, külön-külön.

Most, hogy a halálomon vagyok, a Forradalom után, hallottam, hogy a Király az országba jön. Annyira sincs erőm, hogy kimenjek az udvarra. De még a halottak közül is feltámadnék, csak hogy lássam még egyszer.

Na de a haláltól úgysem menekülhetsz, de a háborúból megmenekültem, mert vigyázott rám az Isten.

Egy napon elfogtam egy kém lányt. Egy szép orosz lány volt, nagy copffal, úgy emlékszem rá, mintha előttem állna. Már nem is tudom, hova kellett, hogy vigyük. Én meg Nistor katona feltettük egy nagy háborús teherautóra. Őriztük, hogy ne fusson el.

Nagy szerencsénk volt. Viccelődtem az orosz leánnyal, a szemöldökömet húzogattam neki. Nem tudott románul, de folyton nevetett. Aztán egyszercsak a háta mögé tette a kezét, a copfjából pedig elővett egy pisztolyt. És lelőtte Nistor katonát. És elfutott. Én hasra dobtam magam a teherautóban. Ha én lettem volna a kém előtt, engem lőtt volna le. De szerencsém volt. Rám vigyázott az Isten. Ennyi.

 

Anyám nagyapja vagyok.

Az én lányomnak, Catincának, nem volt jobb dolga, szép kellett, hogy legyen. A gazdaembereknek csúnyábbnál csúnyább lányaik vannak. Ugatnak a kutyák, amikor kimennek az utcára. Az enyém nem. Ez is akkor találta ki, hogy szép lesz, amikor háború van. Nagy szerencsétlenség!

Amikor jöttek az oroszok, megtanítottam, hogyan védje magát. Gyorsan odavittem a kemencepadkához, bekormoztam a kezemet, és bekentem az egész arcát. Aztán vettem egy ollót és levágtam a fürtjeit. Szinte megkopaszítottam.

– Így maradj, míg elmennek az oroszok! – mondtam neki. – Figyelj oda, hogy soha ne mosakodj! És nehogy eszedbe jusson megfésülködni.

Na de hallgat is ez rám. Ezek a gyerekek már nem olyanok, mint régen! Hát én, a férfi, soha nem is engedetlenkedtem apámmal szemben. És ő, a nő, szégyenbe hoz. Meg is mondták a szomszédaim:

– Nagy veszély fenyeget téged! Az oroszok majd nyársra húznak ezzel a te Catincáddal, majd meglátod!

Eleinte hallgatott rám a lány. Vigyázott magára. Összekócolta a haját, már amennyi maradt neki, és bekente zsírral. Naponta kétszer-háromszor bekente az arcát korommal. Csakhogy egyszer, amikor lement a kúthoz vízért, kísértésbe esett, és lemosta az arcát. Ennyi kellett neki. Előbukkant két orosz katona, mintha a föld alól bújtak volna elő:

– Óóó, krasznaja! Hárásó-hárásó! Krasznaja!

És azóta a segge után járnak.

Most egy órája megint ide jöttek a kapuhoz. Földrészegek, vállukon a géppuska. Catinca kifutott a kertbe. Azt hiszem, elbújt a szénában.

Én felmásztam ide a padlásra, és elbújtam egy kosár gyapjú mögé. A nyomorult oroszok az egész házat felkutatták. Elkezdtek lövöldözni a plafonba. Kis híján átlyuggattak. Fel akartak mászni a padlásra, de szerencsém volt. Nem találták a létrát. Csak annyi, hogy feldobtak a padlásajtón egy gránátot, ami beesett a gyapjas kosárba. Szerintem ezért nem robbant fel. Vagy lehet, hogy csak meg akartak ijeszteni. Lehet, nem húzták ki a gyújtóját. Várok még egy kicsit, aztán, ha nem robban fel a gránát, lemászok, és megkeresem Catincát.

 

Anyám anyja vagyok.

Nem voltam olyan szép, mint a húgom, Catinca, mert, ahogy az ujjak sem egyformák a kézen, úgy a testvérek sem. Csakhogy az egyik fritznek, egy tisztnek, nagyon megtetszettem. Hát persze, hogy észrevettem, ahogy bámult, a németek rögtön letelepedtek a házunkban, mi meg kiköltöztünk a csűr melletti kicsi konyhába.

És Fritz engem figyel. És öreg volt! Ma így, holnap emígy, de nem mert semmit sem csinálni. Míg egyszercsak bepofátlankodik a konyhába, és egyedül talál. Puliszkát ettem. Felemelem a sodrófát, hogy védjem magam. Ő meg hogy svarc meg marc, próbált a maga nyelvén csábítgatni, miközben kezét felém nyújtotta.

Úgy megütöttem a sodrófával, hogy ilyet még nem láttak. Nem sértődött meg. Vagyis nem vette elő a pisztolyát, hogy lelőjön, ahogy gondoltam. De úgy tűnt, hogy nagyon elkeseredett. Vagy két lépést hátrált, arcára tette tenyerét, és a szemét dörzsölte. Patakokban folytak a könnyei, amilyen nagy tiszt volt, amilyen Fritz volt, úgy.

A mellén levő zsebében kotorászott, majd elővett belőle valamit. Megmutatott egy fényképet, és láss csodát: mintha én lettem volna, de olyan ruhában, akár egy nagysága, tele virágokkal. És hirtelen megértettem: kiköpött úgy néztem ki, mint a Fritz lánya. Azért nézett szerencsétlen. Szinte én is elkezdtem a sírást, úgy megsajnáltam.

Na látod, nem szép ítélkezni, mielőtt tudnád, hogy mi van vele, legyen az német, orosz vagy román. Se az élőt, se a holtat.

Amikor elérkezett a pokol, amikor elkezdtek minden oldalról bombákkal és golyókkal lövöldözni, a halottak úgy feküdtek az út szélén, akár a sütőtökök, amik leestek a szekérből. Hanyatt fordítottam őket, és felkutattam a köpenyzsebüket. Mindenki tartott ott egy-egy képet – szülők, feleség, gyerekek, rokonok... Isten bocsássa meg nekik, mindegyiknek a maga történetével! De mit érts egy képből?

A halottaktól már nem irtóztam, nem is féltem. Amennyit láttál, megszoktad. De elmondom, mitől undorodtam és féltem a legjobban a háború alatt... Nézd meg, öregasszony vagyok, de még mindig rémálmaim vannak arról, ami akkor megesett velem:

Éjszaka volt, hallottuk, ahogy a bombák a falura esnek, én meg egyedül futottam a réten át, hogy utolérjem a családomat, akik befutottak az erdőbe elbújni. Még két lépésnyire se láttam előre. És egyszercsak érzem, hogy valami puhába léptem, hogy merülök, akár egy mocsárban. Derékig elmerültem. És valami borzalmas dögszag kerített be minden oldalról. Kezemmel kitapogattam a környezetem, míg csontokra találtam. Egy döglött, rothadt ló hasába estem. De hiába mesélem el, mert úgysem értheted meg a rémületet, amit éreztem. Emellett, mondom én, a pokol a kénnel és a szurkos üstökkel gyerekjáték. Ennyi.

 

Anyám apja vagyok.

Amikor megjöttek az oroszok – még most is elfog a röhögés –, fát vágtam az udvaron. Letettem a baltát, és ott álltam, mint egy szobor. Bejött négy katona, elkezdett mindenfelé járkálni – a házban, a csűrben, a szénában –, és közben hangosan beszélgettek. Engem mintha nem is láttak volna.

Gyorsan szervezkedtek: találtak egy nagy alumíniumüstöt, tüzet raktak a ház előtt, lelőtték a juhunkat, megnyúzták a szuronyukkal, és odatették főni. Leültek a tűz köré, zsákjukból vodkás butykosokat rántottak elő, és elkezdtek inni. Aztán felém fordultak, és barátságosan integetve odahívtak. Mondhattam volna, hogy nem megyek? Közelebb mentem hozzájuk, és az egyik röhögve ideadta vodkás butykosát. Mondhattam volna, hogy nem iszom? Lenyeltem egy kortyot, és az ital erősségétől úgy elkezdtem grimaszkodni, mint a franc. Az oroszok úgy röhögtek, majd’ megszakadtak. Ennyi kellett nekik. Rendre mindegyik odatett, hogy igyak a butykosából. Úgy berúgtam, mint a csacsi, és leestem a butykó mellé. Amikor felébredtem, híre-pora sincs a katonáknak. Csak anyám jajveszékelt mellettem, azt hitte, hogy megöltek az oroszok.

Most is nevetek, amikor eszembe jut.

 

Nagyapámmal mentem a hóban, és ő a háborúról mesélt. Megkérdeztem, emlékszik-e, mit tett, amikor elkezdődött.

– Törődöm is én vele. Háború van, mióta világ a világ.

 

Albert Noémi fordítása