Az augusztus elején megrendezett IX. Véneki Alkotótábor programjai a közösség, közélet, közérzet hívószavak köré szerveződtek. A tábor utolsó estéjén a líraműhelyt vezető Kemény Istvánt Bende Tamás kérdezte a szerző nemrég megjelent Lúdbőr című esszékötetéről, a rendszerváltásról, nem véletlen találkozásokról és a közéleti líráról. A beszélgetés javított, szerkesztett változatát olvashatják.

- Az idei Könyvfesztiválra jelent meg Lúdbőr című esszéköteted. Hogyan találtál rá az esszére mint műfajra? Miért kezdtél el esszéket írni?

- Elég sokára találtam rá: negyven éves korom előtt komolyan nem is terveztem, hogy esszékönyvem legyen. Utána pedig – mivel esszét szinte mindig különféle felkérésekre írtam – csak lassan és esetlegesen gyűlt az anyag. A döntő lökés a kötet felé két éve, 2015 májusában történt, amikor megírtam egy, a 2005-ös Ady-esszémhez hasonló hosszúságú Zrínyi-esszét is. Ezzel lett meg a kritikus tömeg, most már éreztem, hogy kilóra össze lehetne rakni egy könyvet. És akkor előástam ősrégi fájlokat, és végignéztem a korábbi esszéimet, mert úgy emlékeztem, hogy írtam azért egész jókat régebben is, a kilencvenes években.Hát nem. Sorra dobáltam ki a régieket, és egy 2003-as szöveg kivételével csak 2005 legvégétől maradtak írások. Abban, hogy nem működtek a régebbi esszéim, biztos annak van elsődleges szerepe, hogy későn érő típus vagyok, de azért az az érzésem, hogy a világ is nagyot változott körülöttem a kilencvenes évekhez képest: akkor sokkal tisztábbnak, átláthatóbbnak,vagy egyszerűen unalmasabbnak tűnhetett, amiről sokkal kevesebbet lehet, vagy érdemes mondani. A kilencvenes években – ha csak szlogenként is – egy időre komolyan lehetett venni, hogy a történelemnek vége van. Legalábbis innen a tízes évek utolsó harmadából úgy látom, hogy valamikor 2000 után elindult egy ellenirányú folyamat a kilencvenes évek főirányához képest. És én is 2000 után kezdtem megpróbálni értelmezni olyan dolgokat, amiket azelőtt simán elhittem másoknak. Okosabbaknak. De akkoriban azt láttam, hogy a megmondóemberek is elbizonytalanodtak.

- Mondtad, hogy későn jutottál el az esszéhez. Arra volnék kíváncsi, hogy mi a különlegessége ennek a formának, ami miatt működteted és használod. Miért írsz esszéket? Meg tudod-e egyáltalán fogalmazni ezt magadnak, gondolkodtál-e ezen?

- Belém lett nevelve már az iskolában, (a marxista iskolarendszer, vagy a modernitás szelleme által), hogy létezik valamiféle objektív igazság, ami tudományosan megközelíthető. Persze ez az igazság sosem működik tökéletesen, valahogy mindig a fejére áll, valami sose úgy van, mint gondolnánk, de igazság azért valahol — van. Szóval az iskolában belém lett nyomva a tudományosság, a tudományos szemlélet tisztelete és alapvető fontossága. És egy olyan korszakban, amikor a virtualitás eluralkodik, és a tavalyi év legfontosabb szava a post-truth lett, szerintem különösen fontos nem megfeledkezni az objektív igazságról – vagy legalábbis ennek a fikciójáról. Az esszé pedig egy olyan műfaj, ami bár egyrészt simán nevezhető szépirodalomnak, annak egy ága, másrészt viszont igényel valamennyi tudományosságot, egy komoly esszé nem szállhat el a teljes szubjektivitásba. Egy tényszerű pontból indul ki. És nekem fontos, hogy legyen egy-egy ilyen pont. Talán ez vonz benne. Hogy úgy érezzem, van esélyem megmagyarázni jelenségeket, mert van honnan kiindulni.

- Nagyon érdekes a könyv borítója. A képet Bartis Attila készítette. A Parlament lépcsőjén ülsz Szirmay Ágnessel, Poós Zoltánnal és Kun Árpáddal, mégpedig 1989. október 23-án. A pillanat a köztársaság kikiáltása utáni pillanat. Az egyik interjúdban azt mondod, hogy „nem vagyunk a képen igazán felszabadultak, mert talán forradalmárnak kellett volna lennünk. És talán le kellett volna rombolnunk a Parlamentet, nem kiülni elé...” Ez egy nagyon erős állítás. Majdnem harminc év távlatából úgy látod, hogy inkább forradalmat kellett volna csinálni?

- Ezen sokan gondolkoztak és gondolkoznak ma is, köztük én is, a fene tudja. De akkor ez nem volt reális, szerintem. Vannak olyan pontok a történelemben, amelyekre ha visszanéz az ember, azt tudja mondani, hogy történhetett volna máshogy is. Valószínűleg ’89 nem volt ilyen pont. Akkoriban inkább az volt a fejében mindenkinek, hogy történt velünk egy csoda, viszont ezt a csodát valami módon mégiscsak kiérdemeltükmi is, mármint Magyarország. És nemcsak mi, akik ott voltunk, hanem elsősorban az elődeink, ’56-tal például. És azért is tűnt úgy, hogy nincs szükség forradalomra, mert Magyarország speciális helyzetben volt, mert itt ki lehet egyezni. Nem volt forradalmi hangulat (legalábbis azt hiszem, nem volt, mert nem láttam személyesenvalódi forradalmat), de valamiféle rendkívüli hangulat mégis volt. Változtató hangulat. És azt lehetett érezni, hogy valószínűleg jó korszak jön majd. Hogy hozhat majd mindenfélét ez az új korszak, de alapvetően jó irányba mennek majd a dolgok. A jó alatt értsd azt, hogy szabadság.

- A kötet első esszéje, az Egy szép délután pont erről az időpillanatról szól, amit a fénykép is megörökít, és ezt a napot írja le. Nagyon szépen kijön belőle az a fajta reménykedés és csodaérzés, amit említettél. Hogyan látod 2017-ből, beváltott bármit is az akkori reményekből a rendszerváltás?

- Azért jobb, hogy volt rendszerváltás, mint ha nem lett volna. De nagyon nehéz erre válaszolni. A Lúdbőr is inkább kérdéséket tesz fel, a válaszokat én magam sem tudom. A kétezres évek elejéig kitartott – és nem csak Magyarországon – az a hatvanas évek vége óta meglévő feeling, vagy mondjunk hatvannyolcas szellemet, hogy egyre szabadabbak vagyunk, és még, még, még szabadabbak vagyunk, és ez a kilencvenes években javában tartott, sőt gyorsított rajta, hogy a kommunista diktatúrák is megbuktak. Az, hogy „a történelemnek vége” szlogen egy baromság, ezt mindenki sejtette a kilencvenes években is, és csak azért lehetett valamennyire mégis komolyan venni, mert a jövő mintha tényleg kiszámíthatóbb lett volna: multikulturális és globális. És hát nem. Nem voltak kiszámíthatók azok a kollektív tébolyok, amik a kétezres évek elejétől szétvetették a magyar társadalmat. És a 2000 után sorjázó nem magyarországi események se voltak kiszámíthatóak, a terrorizmustól Trump megválasztásáig, amik folyamatosan visszaigazolják, hogy az, ami Magyarországon folyik, törvényszerű folyamat, sőt már-már trendi: hogy valami módon a szabadság – vagy amit annak neveztünk egykor – épül le nemcsak itt, hanem másutt is. Csak sajnos a 2010-es évek Magyarországa a jelek szerint előrébb tart ebben a leépülésben. Akkoriban (a rendszerváltáskor) azt éreztük, hogy megyünk bele a szabadságba, és még bulizunk is közben, és most meg van egy olyan érzés – ne így legyen –, hogy megyünk ki a szabadságból, és még bulizunk is közben.

- A Lúdbőr egy másik esszéjében, az Emlékek a Bizottság zenekarról címűben, van egy rész, amelynél hosszan elidőztem. Írod, hogy első éves jogász hallgatóként többen elmentek almát szedni Rakamazra, és az iráni csoporttársatok egy este mesél az iráni-iraki háború borzalmairól, a szegénységről, a kurdok helyzetéről, és egyszer csak a társaság egyik tagja megkérdezi tőle, hogy ők ott még tényleg nem hallottak a marxizmusról. Mert ugyanis az bizonyára megoldaná minden problémájukat. Mesélnél erről az emlékről, és hogy ez milyen disszonáns érzéseket váltott ki belőled?

- A szituról: ez irgalmatlan régen történt, 1980-ban. Abban az időben minden egyetemistát harmadév alatt elvittek ősszel gyümölcsöt szedni. Minket Rakamazra. És ott ért a nagy meglepetés: az én családom nem volt kommunista, és egészen addig azt hittem, hogy az emberek nagy része hozzánk hasonlóan gondolkodik. Arra azért föl voltam készülve, hogy a táborban mindenki hallgatni fog a politikai témákról, ahogy én is, de arra, hogy a velem egyidősek gyakorlatilag a rendszernek, ha nem is a hívei, de legalábbis a szimpatizánsai, nem. És arra se, hogy mindez problémátlan lesz. És akkor azon gondolkoztam el, hogy lehet, hogy nekik van igazuk, és én estem ki a világból már tizennyolc éves koromban, és egy rég elmúlt múltban élek.

- A könyv második részében található egy érdekes esszéd Ottlikról, amelyben nagyon szépen kijön az emlékezés bizonytalansága azt illetően, hogy végül is ti találkoztatok-e egymással, vagy nem. Egy másik esszében Weöres Sándorról írsz. Említenél néhány olyan találkozást az életedből, amire innen visszagondolva az tudod mondani, hogy bizonyosan nem volt véletlen?

- Számomra nagyon fontos a sárvári Diákírók és Diákköltők Találkozója, ami iszonyatosan régóta (a hetvenes évek eleje óta) létezik már, és ezzel kapcsolatban tudok mondani egy ilyen véletlent. A budaörsi gimnáziumba jártam, ami akkor az ország egyik legkisebb gimnáziuma volt: egy osztály-egy évfolyam. Olyanok is jártak oda, akiket a renitens magatartásuk miatt kivágtak Pest összes gimnáziumából. A felsőbb évesek között egy prózaíró és egy költő is volt, akik Sárváron mindketten arany díjasok lettek a maguk kategóriájában. Állati nagy szám volt, hogy a kicsi budaörsi gimnáziumból egy nagy, országos versenyen valaki első helyezést ér el. A két srácnak ezért nagy kultusza volt az iskolában, és én, aki alattuk jártam, miattuk tudtam a sárvári pályázatról. Legközelebb jelentkeztem is, és kaptam Sárváron egy bronz díjat. Aztán később, egy-két év múlva Pesten alakult egy kör olyan kora-huszonévesekből, akik jártak Sárváron. Ott volt Vörös István, Kun Árpád, később Tóth Krisztina is. Még később eljárt például Térey János is, bár ő nem is tudott gimnazista korában a sárvári pályázatról. Vagy Bartis Attila.És még nagyon sokan. Szóval lett egy ilyen társaság, a „sárvári kör”, ami máig sem szűnt meg, bár inkább egy olyan tizenöt évig, a kilencvenes évek közepéig volt intenzív. Ez a kör meghatározta az életemet. Sokszor jutott eszembe, hogy törvényszerű volt-e, hogy eljussak Sárvárra. Nem tudom. Viszont Sárvár óta viszont rengeteg mindent törvényszerűnek érzek az életemben. Például azt, hogy a Kör vezetője, Mezey Katalin felvitt minket Weöres Sándorék lakására. De ha a budaörsi gimnáziumban nincs a Julis Laci, a Tótszegi Tibi meg a Filep Tamás, akkor tényleg nem biztos, hogy találok társaságot, megjelennek-e könyveim, és ha igen, akkor mikor.

- Aztán azóta már te is zsűrizel Sárváron, itt a táborban is műhelymunkát tartasz, régóta korrektúrázod, véleményezed fiatalok írásait, számtalan fülszöveget írsz. Szóval van az életednek egy olyan része, ami szöveggondozással telik. Arra lennék kíváncsi, hogy te kinek mutatod meg a készülő írásaidat, van-e olyan, akinek elsőként kikéred a véleményét? Hogyan működik az közös gondolkodás, ha a másik oldalon vagy?

- Elsősorban a feleségemnek mutatom meg az írásaimat. Persze, ha marha gyorsan kell leadni valamit, akkor nem. De alapvetően neki. És vannak még barátaim, akiknek olykor elküldöm. Bartis Attila, Wirth Imre, Kun Árpád, András László például. Amikor regényt írtam pár éve, akkor azt elküldtem nekik, és igyekeztem figyelembe is venni a véleményüket.

- És fordítva? Merthogy nálatok otthon mindenki ír. A lányaid is, a feleséged is. Van közös szövegboncolás? A lányaid például megmutatják neked az írásaikat, kikérik a véleményedet?

- Hát azért most már inkább nekem kell könyörögnöm... Maguktól már nem mutatnak meg verseket, csak néha. De egy nagyobb projekt az más. Zsófi regényeit például láttam kéziratban, több változatban is. Lili is sok szöveget volt hajlandó megmutatni nekem az Infinite Jest-fordításból, amin évek óta dolgoznak csapatban. Régen persze máshogy volt. Még kicsik voltak, amikor elkezdtek írni. De persze nem volt eldöntve, hogy írók lesznek, szó sincs ilyesmiről. Sokáig inkább rajzoltak. Végigrajzolták az egész óvodát-általánost, marha jól rajzoltak. És volt egy pont 11-12 éves korukban, amikor mind a ketten – előbb Lili, az idősebb, majd 1-2 évre rá Zsófi is - nekiláttak regényt írni. Lilivel aztán leültünk a számítógéphez, és begépeltem az írását. Ő diktált, és ott közben megbeszéltünk egy-két dolgot, hogy egy-egy mondat jobb lenne így vagy úgy. Ez volt aztán Zsófival is. Bár nem fejezték be az akkori regényeket, de egy olyan nyolcvan oldalt mindketten megírtak, ami azért nagy dolog, főleg, ha belegondolok, hogy ennyi idősen én még talán írni sem tudtam.

- A Lúdbőr utolsó fejezete az Ötven + 1 irodalmi pillér című miniesszégyűjtemény. Honnan jött az ötlet és miként alakult ki ez az összeállítás?

- Na, egy kicsit rá is cáfolok arra, amit az előbb mondtam. Amikor tavaly nyáron raktam össze a könyvet, akkor Lilinek mutattam belőle részleteket, és Sipos Balázs – aki Lili barátja, filozófus, kritikus – is látta a kéziratot, és mondta, hogy a végére még kellene valami. Felvetette, hogy írjak egy hasonlót, mint William H. Gass. Ő egy amerikai író, aki írt egy olyat, hogy Ötven irodalmi pillér. Ezek rövid esszécskék olyan művekről, amik Gass-nek döntően fontosak voltak, teljesen laza és szubjektív írások. Megnéztem a könyvet, és tényleg nagyon jónak találtam az ötletet, hogy ilyet írjak, de hát sajnos nekem erre már nincs időm, mert le kell adnom a kéziratot. Aztán elvacakoltam még pár hetet, és a leadási határidő előtt két nappal rájöttem, hogy ezt mégiscsak muszáj megírnom. Úgy gondoltam, hogy három hét haladékot kikönyörgök, és abba talán belefér ötven kisesszé megírása. Nem fért bele, és nem is három hét lett, hanem egy hónap. Ezért le is késtem a Lúdbőrrel az őszi megjelenést. De nem bántam meg. Egészen csodás érzés volt ezeket a kisesszéket írni, laza, felszabadító érzés.

- Ha jól tudom, amikor gondolkodtál azon, hogy melyik könyvekből írd meg a pilléreket, összeírtál egy körülbelül háromszázas listát.

- Igen, nagyjából kétszáz cím lett fejből, aztán körberohantam a könyvespolcot, hogy nem hagytam-e ki valamit. Így lett kábé háromszáz. És akkor jött az, hogy na, most le kell szűkíteni, úgyhogy maradt nyolcvan, és amikor megírtam már egy jó pár kisesszét, úgy döntöttem, hogy végül legyen tényleg csak ötven. Az ötven pont jó. Se túl kevés, se túl sok.

- Elég nagy a merítés, sokszínűek ezek a pillérek. Egyfelől szerepel például közöttük Lukács evangéliuma, másfelől meg a Kommunista kiáltvány. Hogy jön össze ez a kettő?

- A Lukács evangéliuma talán érthetőbb. Annak az irodalomhoz is több köze van. A Kommunista kiáltvánnyal kapcsolatban sokáig úgy tűnhetett, hogy teljesen és végleg ki lett dobva az emberiség közös kultúrkincséből, de már egy jó évtizede, ha nem régebben, megfordulni látszik ez a trend. A marxizmus újra szalonképes, fiatalok ezrei (tízezrei?) vallják magukat marxistának a világon, felnőtt több korosztály, akik elfogulatlanul közelednek a marxizmushoz, újradefiniálják a fogalmait, kompatibilissé teszik a huszonegyedik századdal. Kissé leegyszerűsítve a kommunizmus eszméje az evangéliumokon alapul, evangéliumszerűen működik, tulajdonképpen egy Isten nélküli üdvtanként. Különben már a gyerekkoromban is közhelyszerű volt, hogy a kommunizmus az egy vallás, de ezt akkoriban inkább gúnyból és megvetésből mondták a komcsik iránt, mert ugye ők üldözték a vallásokat - szóval ez a közhelyszerűség elfedte azt a tényt, hogy a kommunizmus az bizony… tényleg egy vallás.Szóval a Kommunista kiáltványnak nálam helye van az alapvető olvasmányok ötvenes listáján. A marxizmus mostani reneszánsza egyébként nekem azért is tanulságos, mert fiatal koromban láttam, hogy bunkózták le vele a marxisták az összes létező egyéb világnézetet: azt mondták, hogy a marxizmus az egyetlen valóban tudományos alapokon álló világnézet. Vagyis a Kulcs a világ, az ember és az emberi társadalom megismeréséhez.És mostanában is azt látom, hogy ha valaki elkezd a marxizmussal foglalkozni – hiába született az illető a rendszerváltás után, egyszercsak elkezd úgy beszélni, mint a régi kommunisták: mint akinek a kezében van a Kulcs, a társadalom egyetlen létező tudományos megközelítése. Nagyon fura ezt látni, hogy mihelyt valaki elkezdi komolyan venni a marxizmust, a Kommunista kiáltvány szinte szent könyvként kezd működni a kezében, és ő maga kvázi papként, beavatottként kezd viselkedni és számára minden más világnézet üldözendő és helytelen lesz.

- A királynál című versesköteted 2012-ben jelent meg. Lapis József közéleti líráról tartott táborbeli előadása is a kötetben szereplő Búcsúlevél című verseddel kezdődött. Ez a vers, amikor megjelent a Holmiban, elindított egy folyamatot. Tulajdonképpen a közéleti líra felhabzott. Egymás után születtek a válaszversek, íródtak a hasonló témájú alkotások. Egyfelől miben látod ennek a felhabzásnak az okát? Másfelől pedig érdekelne a szerzői motiváció is. Miért választottad ezt a témát, és számoltál-e azzal, hogy ennek a versnek ilyen hatása lehet?

- Számoltam ezzel is, de nem számolgattam. Benne volt a pakliban, de annyi mást írtam régebben, aminek nem volt hatása, pedig ugyanígy lehetett volna. A vers első versszakát évekkel előbb megírtam, aztán úgy maradt. Aztán 2010-ben megtaláltam. Akkor ábrándultam ki teljesen a magyar politikai palettából, akkor éreztem meg, hogy tényleg nincs olyan számottevő magyar politikai erő, amelynek a számára minden magyar ember közös érdeke az elsődleges, és ehhez képest minden egyéb szempont másodlagos. És akkor keseredtem el annyira, hogy megírtam az egész verset, az első versszak folytatásaként.Megírtam a csalódásomat a hazámban, ami felszámolja saját magát. A vers utóélete egy további nem túl pozitív tapasztalatot hozott nekem, mert akkor hirtelen kiderült, hogy mégiscsak lehet politikai verset írni, amit addig cikinek tartott az általam is mérvadónak tekintett irodalmi közízlés – elég ehhez annyi, hogy egy másik (történetesen jobbos) politikai irányzat kerüljön hatalomra. Pedig lett volna mit írni a 2010 előtti politikai rendszer ellen is.

- Egy interjúdban mondod, hogy ezzel szemben a rendszerváltás előtt meg szinte kötelező volt.

- Na, jó, hát igen, a szocialista rendszer kisajátította Petőfit, meg a forradalmi hagyományt, ezek örökösének tekintette magát. És emiatt a kádári időkben az egész politikai költészet igazából gáz dolog volt. Kövület. A nyolcvanas évektől már nagyon kevesek foglalkoztak vele – ami meg a rendszer ellen íródott, az nem jelenhetett meg (vagy csak szamizdatban). A rendszerváltás után meg azért nem volt érdekes a politikai költészet, mert mihelyt megvolt a rendszerváltás, már senkit nem érdekelt a rendszerváltás. És máris eltelt tíz év. És aztán elkezdődött ez az eszement politikai micsoda, amiről már beszéltünk. Hogy egymás torkának estek az emberek politikai alapon, akár egy családon belül is. Azt hiszem, az egész magyar társadalom csalódott. Szabadságban, jólétben, politikában, Európai Unióban, satöbbiben. Valami jobbat vártunk. Ez határozta meg a kétezres évek politikai légkörét. És kormányváltás után egy fél évvel írtam ezt a Búcsúlevelet. Az egyik oldal azt mondta, hogy na, végre, valaki megmondja, a másik meg, hogy hazaáruló vagyok. Amikor felolvastam, azt hiszem, háromszor vagy négyszer, mindig egyre rosszabbul éreztem magam. Akkor úgy döntöttem, hogy ezt a verset többet nem olvasom fel, mert azt láttam, hogy ha én, Kemény István kiállok, és elmondom, akkor nemcsak egy vers hangzik el, hanem valami más is történik, személyesen teszek hitet olyan értelmezések mellett, amikkel nem értek egyet. Ettől még fontos versemnek tartom, benne van a kötetben, el lehet olvasni, lehet értelmezni.

- Az egyik interjúdban úgy fogalmazol, hogy „a Babérkoszorú kötelez”. Van benned egy nagyon erős vállalás, egy erős felelősségtudat, hogy ha figyelnek rád, akkor beszélned kell. Én ezt érzem ki egyébként a közéleti verseidből és a Lúdbőrből is. Hogyan gondolkozol a politikai költészet legitimitásáról?

- Annak idején, 2007 márciusában, a 2006-os zavaros ősz után kaptam meg a Babérkoszorú-díjat, amit elfogadtam. Kicsit égett a pofám, hogy lehet, hogy tulajdonképpen nem kellett volna elfogadni, de aztán azzal vigasztaltam magam, hogy jó, elfogadtam, deakkor most ezennel fel vagyok jogosítva, meg vagyok kérdezve. Én alkatilag gátlásos vagyok, nekem fontos, hogy kérdezve legyek. Nehezen mondok valamit magamtól. Szóval úgy tekintettem és tekintem az állami kitüntetést, hogy megkérdeztek, és hozzászólhatok az állam dolgaihoz, ha szükségesnek látom. Sőt, dolgom is lett, hogy hozzászóljak. És attól kezdve gyakrabban írtam ilyesmikről. Nem lettem megmondóember, semmi ilyen, de ezt követően nem ugrottam el az ilyen jellegű feladatok elől.

- Végezetül elárulod, hogy min dolgozol mostanában?

- Az új verseskönyvemet kéne befejezni. Elvileg az ősszel meg kéne jelennie, de úgy érzem, hogy csak a tavasszal fog.

Tweet