Püthagorasz triptichonja
a
Minden jelenség rendelkezik kiinduló- és végponttal.
Kijelölünk két állomást egy szakaszon,
amik egy élet elenyésző hosszát keretezik.
Ugyanazokon a síkokon mozgunk,
mint Diogenész vagy Brezsnyev,
és mindegy, hordóban vagy a Dácsánkban
találnak ránk, végül úgyis alapot
szolgáltatunk a ránk épülő egyeneseknek,
hogy fenyegető csúcsokat képezzenek fejeink felett.
b
Minden egyenesre ráállítható egy merőleges,
ami függőlegesen a végtelenbe nyúlik.
Egyedül képzeletünk szab neki határt.
Neked például, aki nem hiszel
a nagy férfiak teremtőerejében,
különösen messzire vihet a szemed,
ha követed a csík útját az égen.
Így zársz be pontos derékszöget
egy feletted elhaladó szatellittel.
c
Az átfogó jelenti azokat a semmiből érkező
jelenségeket, amik megszüntetik az életet.
Ilyenek a csillámló meteoritdarabok, amik,
mint Aphrodité almája (vagy egy vörös csillag),
végiggurulnak a felhőkön, majd egymásnak uszítják
az eltaláltak családtagjait. Vagy a szertefoszló
állások, amik után se hordónk, se autónk nem marad.
Egy szabály azt állítja, ha négyzetére emeljük
Át és Bét, velük arányosan elnyúltabb rombolást
készít elő a triász harmadik, záró eleme: Cé.
1992
Beszaladtam utánad a légmentes tengerbe,
hogy kettőnk viszonyából új mitológiák szülessenek.
Eljátszottunk a gondolattal, lyukas holdaddal,
milyen lehet hiteltelen felnőtté érni.
Aztán megmutattad az amerikai
zászlót rajta meg az orosz próbálkozásokat:
ezekből virágzottak fel a modernkori téveszmék.
A Perseus és a Kisgöncöl között
hajtottuk lábainkkal a vantafekete tömeget,
alattunk istenített tárgyaink és óriáscégek rezegtek.
Azt kívántam, váljék igazzá, amit tanítottak:
megismételhetetlen vagyok,
mint egy elszalasztott kozmikus üzenet.
Aztán mire felnéztem, messze jártál,
valahol a csillagközi lombhullatóknál.
Menthetetlenül süllyedni kezdtem,
a pazarlás karjába zárt.
