ÁS
Ásott. Ez volt életének célja és értelme.
Különös, saját akarata által korlátozott élete volt, állatias, és alapjában véve primitív. Cselekvésében és tétlenségében egyaránt tudattalan verőérként lüktetett ez az élet, folyton zilált, mint egy ideje végét érző madár mellkasa. Ha szagot fogott, loholt, hátrahagyott mindent, építményeit, állványzatait összedöntötte, a korlátokat széttörte, csapzottan és tajtékozva, homlokán a megszállottság hideg verejtékével átgázolt az akadályokon, téren és időn, nyirkos lápokon, fagyos hágókon, tikkadt országutakon, amíg elért arra a helyre, ahol tábort vert, és lázas igyekezettel újra megragadta az ásó nyelét és nekikezdett. Ásott. Ha kellett, egészen addig, amíg vér csordult deszka-tenyeréből és a vas kicsorbult a földalatti köveken.
Magatehetetlenül betagozódott az élet könyörtelen, sűrű, sürgető anyagába, amit részben a hús, részben az idő szabályoz. Egyik pillantásával saját húsát, egészségét és fájdalmát leste, a másikkal megpróbálta követni az időt, ami persze sokkal gyorsabb volt meszes, lomha értelménél. Egyszerre akart szabadulni a húsból és az időből, de ez a kettő mintha összeszövetkezett volna ellene, és kölcsönhatásuk maga volt a fékezhetetlen romlás.
Nagyjából tizenhét éve kezdte el, mondta, de a pontos dátum homályba vész. Te akkor még nem is éltél, tette hozzá. És semmit sem találtam, egyáltalán semmit, az eredmény zéró. Azért biztosan vannak reményt keltő jelek, nem igaz?, kérdeztem, de megrázta a fejét, hajából csak úgy szállt a por és a homok, nem, abszolút semmi jel, hiszen ha megtaláltam volna, nem lennék itt, kölyök, értsd meg, nincsenek részeredmények, csak a dicsőség vagy az elbukás, minden ásócsapásnak ez a tétje, mondta, aztán lecsavarta egy whiskys üveg tetejét és a kupakot a bozótba hajította.
Egy május végi napon érkeztünk meg a következő helyszínre. Kifulladva, elcsigázottan, mint halálos menekvések után, pedig nem menekvés volt mozgásunk, sokkal inkább üldözés, hajsza a nyakunkban loholó idővel. Gyötörte a képzet, és idegessége átragadt rám is, hogy két lábon járó homokórák vagyunk, amiket, ha lepergett az idő, nem fordítanak meg, csak elföldelnek, bedobnak a feledés rétegei közé. Ez volt életének legmagasztosabb félelme. Ez ellen próbál tenni valamit, hogy ne fogyjunk csak úgy el, mondta, véglegesen és eredménytelenül.
Csattogott, köhögött a hatalmas nyolchengeres, amikor alkonyat idején, már romló látási viszonyok között ráfordultunk a kastélyhoz vezető útra. Az öreg előzőleg egy erővágóval átvágta a kapun átfont rozsdás vasláncot. Nem először láttam birtokháborítást elkövetni, vén arcán mindig ugyanaz a goromba tettrekészség feszült, ami nem ismert ellentmondást. Feltételeztem, ugyanilyen könnyen törné be valaki koponyáját, ha arra kerülne a sor.
A kastélyhoz (csak később, tőle tudtam meg, hogy a birtokon kastély áll) és az azt körülvevő parkhoz egy erdőn át vezetett az út, és úgy éreztem, ezt az utat legalább egy évtizede nem használta senki. A kocsi alját összekaristoló növények félelmetes zajt csaptak, mintha belénk akarnának kapaszkodni, hogy visszahúzzanak. Néha áthajtottunk valamin, ami nagyot reccsent a kocsi tetemes súlya alatt, ilyenkor az öreg cifrákat káromkodott. Végre kiértünk az erdőből a parkba. Itt sem láttunk semmi fényt, csupán saját reflektoraink segítettek tájékozódni az elvadult cserjékkel és gondozatlan fákkal teleszórt birtokon. Halvány sejtelmem sem volt, hová megyünk, de az évek során leszoktam a kérdezősködésről.
Hamarosan leparkoltunk egy fasor végén, a közelben nádast láttam, talán egy tó lehetett itt egykor. Az öreg leállította a motort, behúzta a kéziféket, aztán elővette a legnagyobb akkumulátoros lámpát és kiszállt a kocsiból. Parancs hiányában maradtam a helyemen. Eleinte megfordult a fejemben, hogy átcsúszom a vezetőülésre és meglépek a kocsival. A kulcsot sosem vette ki a gyújtáskapcsolóból, hogy bizalomból vagy óvatlanságból, azt nem tudtam. Talán tényleg megbízott bennem, és erre jó oka is volt. De mihez kezdenék egyedül? Ez a kérdés eldöntötte, hogy maradok, mert tanácstalanná és zaklatottá tett. Éppen a belém vetett bizalma gyengített el, bármennyire is gyűlöltem őt, a hite, hogy hűségemben feltétlenül megbízhat, fogva tartott, mint egy átkozott csapda. Merengtem tehetetlenül, és a slusszkulcson himbálózó mókusfarkat bámultam a kijelző gyér, vörös fényében.
Negyed óra is eltelt, mire visszatért. Azonnal láttam, mennyire izgatott. Szája sarkában cigaretta parázslott, és számomra ismeretlen szavakat suttogott, mintha egy latin vers lenne, vagy valami középkori herbárium receptje. Ez ígéretes, hé, kölyök, szedd ki a sátrat! Bár a lakóautóban kényelmesen elfértünk ketten, ő rendszerint ütött-kopott katonai sátrában aludt, vagy hálózsákban a szabad ég alatt. Nem bántam, hogy egyedül alhatok odabent. Rühelltem a szagát és részeg handabandázását azokon a napokon, amikor valami beteg vágyakozás vett erőt rajta, és két hatalmas tenyerével birtokba vett és mozgatott, mintha bábfigura lennék, akin kiélheti undorító ösztöneit. Az ilyen alkalmak után másnap szótlanul bolyongott, kerülte a társaságomat, és megkettőzött erővel ásott. Úgy éreztem, szeretne bocsánatot kérni, de nem volt meg benne a kellő erő, mert szégyellte magát. Gyakran a párnám alá rejtett késsel feküdtem a sötétben, és arról képzelegtem, hogy meztelen ágyékába döföm a pengét, ha még egyszer hozzám próbál érni. De féltem, hogy ezt is túlélné, vagy mielőtt még elvérezne, kinyomná a szemem, vagy eltörné a nyakam.
Kicibáltam a sátrat a kocsi ajtaján, és vártam, hogy megmutassa, hová tegyem. Önmagához képest jókedvűnek találtam. A kutya sem jár erre, mondta, az egész teljesen elhagyatott. Nem fognak zavarni sem a kastélybeliek, sem azok a rendvédelmi stricik. Nem szóltam semmit, mert nem volt véleményem. Majdnem mindig így kezdődött, és rendszerint keserű csalódás lett a vége, amikor kiderült, hogy semmit sem talál. A kudarcot rosszul viselte. Gyakran széttörte az ásó nyelét a lábán, vagy addig nem álltunk tovább, amíg bele nem ürítette gyomra tartalmát a kiásott üregbe. Ez volt a bosszúja. A legmagasabb szándékból született aljas kicsinyesség. Volt, hogy üvöltött, tombolt, fel-alá rohangált, és teli torokból szidta az egeket. Ilyenkor legjobb volt visszavonulnom a kocsi lakterébe vagy a közeli fák mögé. Életemben nem hallottam senkit így káromkodni. Husángokká váltak szájában a szavak. Véres, fekáliás, istentelen cölöpkarókká.
Elkerülhetetlenné vált, hogy egyszer, még az elején, amikor magához vett, nekiszegezzem a kérdést, miért csinálja, mit keres. Félelmetes csend állt be közöttünk. Aztán felpattant a kőről, amin addig ült, és vadul turkálni kezdett a hátizsákban. Nem értettem, mit csinál, először azt hittem, elengedte kérdésemet a füle mellett. De az arca, a tekintete szinte lángba borult. Előkapta az útinaplót, és sebesen lapozni kezdte. Az orrom előtt rázta, ábrákat mutogatott benne, amiket korábban rajzolt, háromszögeket, köröket, ellipsziseket, csupa számomra érthetetlen dolgot, matematikai vagy fizikai képletsorokat. Felhergelte magát, hogy arcomra kiült az értetlenség és a szorongás. Belém akarta verni az okokat, hogy értsem és felmondjam a leckét. Természetesen ezzel is kudarcot vallott, és amikor karját ütésre emelte, fogtam magam és elszaladtam. Láttam, hogy dühtől eltorzult, szánalmas képpel üvölt utánam, talán a szája is habzott. Egy húzásra megivott egy harmad üveg whiskyt, az üveget a földre dobta, és az égre kezdett mutogatni, azt hiszem, a Firenze fölött lebegő őszi égre, ami olyan felhőket vonultatott fel, amelyek komor, szótlan istenségeknek tűntek számomra, és ha lehet, még inkább megijesztettek. Az égre mutatott két erős, orangután karjával, aztán a földre maga előtt, a félig kiásott, mintegy köbméternyi gödörre, és oda-vissza, az égre, a földre, a felhőkre és a hantszerűen felhalmozott földkupacra, és remegett a lába, és úgy toporzékolt, mintha megrengethetné a bolygót iszonyatos akaratával, és amikor közelebb merészkedtem, mert úgy láttam, haragja talán nem is nekem szól, akkor láttam, hogy patakzanak a könnyei, és bozótszínű ingén sötét foltokká növekednek. Az ásót később szétverte egy falusi kápolna falán, aztán visszaszállt a kocsiba, és utaztunk tovább. Soha többé nem kérdezősködtem.
A sátrat maga állította fel. Egy vödör vízzel, amit a magunkkal hozott tartályból csapolt, és egy üveg törkölypálinkával hamarosan nyugovóra tért. Cigarettafüst szivárgott kifelé a sátor szúnyoghálós ablakán. Találtam még egy kis szárított marhahúst a hűtő fölött a polcon, azt rágcsáltam el lefekvés előtt.
Amikor fiatalabb voltam, és azt kívántam, bárcsak ne utaznánk tovább, megállapodnánk végre valahol, és lenne olyan otthonunk, ami nem mozog, elégettem az összes pénzét. Vagy legalábbis azt reméltem, hogy az összeset. A tábortűzbe hajítottam a gumival átfogott bankókat, a szeme láttára. Először nem hitte el, amit lát. Azt gondolta, ez nem történhet meg. Aztán önkívületében puszta kézzel kapott a lángok közé, de a papír nagy része már menthetetlen volt. Aznap este úgy megvert, hogy elveit félretéve kórházba kellett vinnie. Az orvosoknak azt hazudta, hogy megtámadtak és kiraboltak minket. Ez a gyerek pedig, dicsekedett, amilyen bátor, még engem védelmezett. Az orvosok nem kételkedtek szavában, vagy nem akartak jogi komplikációkat. Kaptam néhány varratot az arcomra és gipszkötést a két karomra. Amikor kettesben maradtunk, olyan lágyan és idegen gyengédséggel csókolt meg, ahogyan azelőtt soha.
De persze nem bocsátotta meg, hogy elégettem a vagyonát. Attól kezdve, ha elfogyott a pénzünk, mindig megtalálta a módját, hogy törlesszem az adósságom, és gyakoroljam a bűnbánatot. Általában csavargóknak adott el, akiknek alig volt pénzük, de azt részeg bódulatukban mind odaadták, ha engedélyezte, hogy pár perc erejéig birtokba vehessenek. A saját kezével mosdatott le utána. Befolyásosabb, gazdagabb embereknek ritkán ajánlott fel, félt, hogy esetleg kérdezősködni kezdenek felőlünk. A legrosszabb kuncsaftokkal állt le üzletelni, és úgy éreztem, szándékosan szolgáltat ki éppen ezeknek a bestiális alakoknak, hogy minél inkább érezzem a vétkem súlyát, s hogy minél súlyosabb legyen büntetésem. Mígnem néhány évvel később egy portugál folyó mentén kiásott egy koponyát, aminek a homloka kétoldalt kidudorodott. Emlékszem, egy öltönyös férfival tárgyalt róla, én a kertből leselkedtem. A nap végén rengeteg pénze volt megint. Az ölébe ültetett, gyengéden a hajamba túrt, és azt súgta a fülembe, ha még egyszer a pénzéhez nyúlok, le fogja harapni a mellemet.
Nem tudtam elaludni. Egy tücsök bújt el valahol a kocsi belsejében, és rendíthetetlenül, élesen ciripelt. Azt kívántam, bárcsak láthatnám a nyári eget, a csillagokat, a jól ismert konstellációkat, de féltem kimenni a kocsiból. Éreztem, mennyire izgatott ma éjjel, és hogy semmi jó nem származhat belőle, ha ott legyeskedek körülötte, céltáblául kínálva magam élcelődésének és hirtelen haragjának. Drámai és katartikus hullámok néma sokasága vett körül, az állott, mozdulatlan levegő mintha elektromossággal töltekezett volna. Olyan kilátástalannak és reménytelennek éreztem az életemet, hogy legszívesebben elásattam volna magam vele. Egyetlen célt sem láttam, ami megérné akár a legkisebb erőfeszítést. Neki adtam minden időmet, és csak azzal hálálta meg, hogy szolgálhattam különös szenvedélyében. Úgy kezelt, mint egy kutyát, vagy egy fegyverhordó inast, és még az sem adatott meg, hogy közben tanuljak tőle valami fontosat, életről, túlélésről, szeretetről, aminek minden egyes apró szálát lassan kitépdeste a lelkemből. Testének meghosszabbítása voltam, húsának kiterjesztése. Hogy egész életében mindhiába ásott, és rám is csak szerszámként tekintett és folytonos kudarcainak részesévé tett, elsorvasztotta bennem a látásmódot, hogy életemet fontos dolgok egymást követő állomásaiként szemléljem. Egyetlen egyenes vonal voltam, ami módosítatlanul vezetett lefelé, az egekből, ahová csillagszerű múltamat gondoltam, a föld alá, ahol bevégzem az ívet, mint minden egyszerű, tehetetlen tárgy, ami zuhan.
Csak a megszállottság legmagasabb lázában vetemedett arra, hogy éjszaka is ásson. A mai éjszaka éppen ilyen volt. A felszerelése megvolt hozzá, négy hatalmas lámpát erősített az állványokra, a fénykörben zsinórokkal mérte ki a gödör széleit, aztán bekapcsolta a zsebrádiót (mindig klasszikus zenét hallgatott közben) és ásni kezdett. Lassú, takarékos mozdulatokkal haladt, az egyik nyomot követte a másik, a gödör fokozatosan mélyült, a földet gondosan négy irányba szórta szét. Általában öt vagy hat órán át ásott egyhuzamban. Ennyi idő alatt a föld minőségétől, és a rétegek földrajzilag eltérő vastagságától függően szinte mindig eljutott abba a mélységbe, ahol végül megállapíthatta, hogy kudarcot vallott.
Zaklatott, rövid álomszakaszokból bénult fél-ébrenlétekbe emelkedtem, és az ilyen alvás szinte mindig kiszívta belőlem az erőt reggelre. Hánykolódtam nyomorult paplanom alatt, képzeletemben lidércnyomásos képek kergetőztek. Úgy éreztem, valami nagytestű állat lapul a kocsiban, az ágyam alatt, vagy a plafonon. A szárnyak néha súrolták arcomat. Egy hatalmas lótücsök, ami túlélte saját evolúcióját, és karmaival makacsul belekapaszkodott az évezredekbe. Első végtagjai lapátot formáztak és várakozón reszkettek a levegőben. Csak arra várt, hogy elaludjak. És akkor rám veti magát és összekaszabol, gondoltam. Az ébrenlét alatt voltam, épp csak egy vékony hártya választott el tőle. Megmoccant a kocsi, mintha a föld remegne, és közelgő léptek dübörögtek. Meglökte az ágyamat, a lábamra nehezedett, aztán egyre feljebb mászott, mint a zsibbadás. Nem gondolkodtam, ösztönös mozdulat volt. Addig döftem, szúrtam a sötétet, amíg valami szilárd anyagba hatolt a késem. Az üvöltésre elengedtem a markolatot. A falhoz húzódtam, behunytam a szemem, lihegtem, rettegtem, hogy szívrohamot kapok. Amikor enyhült a pánik, az ablakhoz botorkáltam és félrehúztam a sötétítőfüggönyt. Világoskék, egészen vízszínű volt a pirkadat, az ég tövében rózsaszín fodrok. Az öreg a padlón feküdt, mozdulatlanul, arccal lefelé. A késem szinte eltűnt a nyakában, a vértől máris ragadtak az ujjaim.
Nem lehet kisajátítani, csak forrásként szabad tekinteni rá. És ha egyszer megvan, újra el kell rejteni, mert az emberek nem érdemlik meg. Egy kalap szar mindenki. Ezeknek? Ezekért nem érdemes. Ilyesmit mondogatott egyszer, amikor egy másik ásó emberrel találkozott, és egész éjjel vedeltek a tűz körül. A fickó reggelre eltűnt. Északon folytatja tovább, mondta az öreg. Nem egészen értettem, mire céloz.
Reszkető lábbal hagytam el a kocsit. A vizesballonba dugtam a kezem, hogy megszabaduljak a vértől. Később megláttam a hantot. Az ásót csak úgy félredobta, füzetlapok hevertek a kempingszék körül. A rádióból halkan egy szimfónia szólt. Úgy véltem, hirtelen történt, szinte még érezhető volt izgatottságának szaga a levegőben. Megálltam a gödör szélén, és az aljára pillantottam.
Először azt hittem, csak képzelődöm, de idővel megbizonyosodtam róla, hogy valóban fény szüremlik elő a földből. Fehér fény volt, egészen tiszta és lágy, mintha egy tejesüvegből érkezne. Csak néhány tenyérnyi területen látszott, mégis lenyűgözött az energiája. Mintha a nap fénye lenne, egy másik napé, ami a föld felszíne alatt létezik. Elképzeltem, hogy a fény beragyogja a bolygó méhét, átfolyik a rétegeken, a tektonikus lemezeken, és életben tartja, boldogsággal árasztja el a kontinenseket és az óceánokat. Fogalmam sem volt, mi a célja, miért van szükségünk rá, de tudtam, hogy nélküle nem lennénk többek szénnél és hidrogénnél. Nagyon erős vágyat éreztem, hogy megérintsem, de meg kellett állnom, hiszen láttam, hogy ebben a töménységben e fény maga a halál. Nem bírtam abbahagyni a bőgést. Hevertem a fűben, és azt hittem, mindent megértettem, a világ rendszerré szerveződött elmémben, éreztem a zsinórokat, a fényév hosszú huzalokat, amik látvánnyá és érzékeléssé kötözik össze a dolgokat, a hegyeket és a porszemeket egyaránt, de még az égitesteket is, elvégre, és ez volt talán legfontosabb felismerésem, csak méretbeli különbségek léteznek, és ezeknek a különbségeknek valójában nincsen jelentősége. Megsemmisült korlátozottságom, de az egész eredmény traumaként ért, addig rázott és reszkettetett, míg végül, akár egy felhő, az eksztázis átvonult rajtam. Az első ösztönös mozdulattal földet hánytam a fény forrására. Felejteni akartam, minél előbb, kiűzni az ijedtséget elárvult jelenlétemből.
Legalább száz kiló lehetett, alig bírtam kihúzni a kocsiból, és mire elszenvedtem vele a gödörig, verejték patakzott a hátamról és a homlokomról. Leültem mellé a földre. A szeme nyitva volt, békésnek tűnt és tökéletesen üresnek. Nem hinném, hogy neheztelt volna rám. A tanítványa voltam, azt tettem, amit kívánt. Lábamat a hátának feszítettem és belöktem a gödörbe. Fogtam egy lapátot, és fél óra alatt eltüntettem minden nyomát annak, hogy valaki itt egyszer ásott.
