Rumini kapitány búcsúzik?
(Berg Judit: Rumini kapitány, ill. Kálmán Anna. Pozsonyi Pagony Kft., Budapest, 2016)
2016 karácsonyán látott napvilágot a kortárs magyar meseregények egyik legnépszerűbb sorozatának, a Rumini-művek záró kötetének ígért Rumini kapitány című része. Ruminitől azonban még nem mondott végleg búcsút az írónő, hiszen most zajlik a sorozat első darabjának átültetése német, angol és holland nyelvre, a magyar közönség pedig az idei könyvhéten – Nagy Zoltán számítógépes grafikájának köszönhetően – új köntösben találkozhatott Rumini figurájával. Ám Rumini nemcsak az újrakiadásokban és fordításokban él tovább, egyes hírek szerint az írónő újabb kalandok megírását tervezi: „Berg Judit annyi könyörgő olvasói levelet kapott, hogy úgy gondolja, mégis lesz folytatás. Az új kötet megírásának várhatóan jövőre áll neki, és Kálmán Anna fogja illusztrálni.”
Ez a bejelentés meglepetésként érte az olvasóközönséget, hiszen a sorozat lezárásának szándékát Berg Judit már 2012-től kezdve több nyilatkozatában is megerősítette – „A fejemben már összeállt a történet, már kitaláltam, merre utazik a kisegér társaival az utolsó kötetben, amelynek a Rumini kapitány címet adtam.” ; „Éppen most írom az utolsót, mert úgy érzem, semmi nem tarthat örökké, és Rumini már egészen nagyfiú lett, akinek el lehet engedni a kezét.“ – a kötethez pedig egy lezáró hangvételű köszönőlevelet is csatolt. Sőt: a lezárás atmoszférája uralja magát a Rumini kapitányt is. A sorozatra jellemző frappáns névhasználat, nyelvi humor, pergő párbeszédek, valamint a megszokotthoz képest is rendkívül fordulatos kalandok, (bal)szerencsés véletlenek, számtalan megmentési terv és újratervezés burjánzása mellett ugyanis ezt a kötetet egy erős intertextuális háló kirajzolódása jellemzi, amely a sorozat lezárását készíti elő, és az ismétlés, újramesélés, párhuzamvonás, asszociálás, nyílt és rejtett utalások eszközeivel a teljes Rumini-korpuszra kínál rálátást. Ez az összegző modalitás és perspektíva olyannyira átjárja a művet, hogy még a szokásosan sodró lendületű kalandvezetést is – pozitív értelemben – meg tudja akasztani, és a szöveg önreflexív jellegű megjegyzéseire képes irányítani az olvasó figyelmét.
A nosztalgikus hangvételű, illetve a korábbi eseményekre visszautaló belső beszédek és párbeszédek szövésével a szereplők búcsúzó magatartásformát öltenek magukra, mintha maguk is úgy gondolnák, hogy utolsó útjukra indulnak a műben. A többi kötethez képest a szereplők szívesebben emlegetik fel korábbi kalandjaikat, számos eseményre valamilyen múltbeli történet felidézésével reflektálnak, vagyis párhuzamba állítják a pillanatnyi érzelmeiket és élményeiket a korábbiakkal. Ezek a tömör kalandfelidézések a szereplő önmagát biztató belső beszédeként szerepelhetnek (pl. Rumini saját korábbi bátor magatartásából merít erőt: „Elvégre, aki fekete sirály háton bebarangolta a Zúzmara-tengert, denevérek szárnyán repült az őserdő fölött, az csak nem fog megijedni egy kis léghajózástól!” – 114.), párbeszéd során kibontakozó, „(nem) emlékszel?” típusú kaland-felidézésként (pl. „Nem emlékszel, Bandi? Hiszen kis híján elvéreztél, amikor a Bólé-tengeren ránk támadtak a kalózok.” – 10.), reflektált, összegző felismerésként (pl. Dundi Bandi csak ezen az úton döbbent rá, hogy a Szélkirálynő viszontagságos útjai Rumini érkezésétől datálhatók: „Ezek szerint azóta kerülünk mindig bajba, amióta te is velünk hajózol. […] Olyan vagy, Rumini, mint egy mágnes. Csak te nem a vasat vonzod, hanem a veszélyt.” [11.]), illetve nosztalgikus, a múltat visszakívánó sóhajtozásként (pl. Rumini és Balikó nem talál semmi érdekeset a kikötő boltjaiban, és Balikó megjegyzi: „‒ Az a baj, hogy túl sokat tapasztaltunk már!” [24.])
A szereplők visszatekintésein, múltfelidézésén kívül hosszabb-rövidebb, narratív jellegű esemény-összefoglalással, illetve egy-egy kaland újramesélésével is találkozunk. Ez az önismétlés egyrészt az előzmények fonalát segít felvenni, másrészt az események rejtett ok-okozatiságára hívja fel a figyelmet. A rövidebb kalandfelidézések mellékes gondolatnak álcázott asszociációként, „eszébe jutott” típusú, önkéntelen párhuzamot állító felidézésként kerülnek megfogalmazásra, amelyek segítenek elhelyezni az eseményeket a múlt kontextusában (pl. „‒ Errefelé egereket is vesznek? – kérdezte borzongva Rumini. Eszébe jutott élete első tengeri kalandja, amikor kis híján eladták rabszolgának Pelevárba, és csak Balikó segítségével sikerült megszöknie a föld alatti labirintusból, Félszemű Morti fogságából.” [86.]). A hosszabb, akár oldalakon át húzódó kaland-újramesélések rálátást biztosítanak a korábbi eseményekre, és a jelen eseményeinek interpretálásaként, előzményeként szerepelnek: ezt találjuk pl. rögtön a regény nyitó lapjain, ahol a sorozat előző kötetének (Rumini Fényvizeken) záró eseményeit ismétli meg a mű. (5‒6.) Azonban nemcsak a regény elejét jellemzi az előző sorozatrész összefoglalása – a mű szövevényes cselekménye értelmében még a regény közepén is találkoznak egymással olyan szereplők, akik az előző Rumini-regény cselekményállapotát tartják számon, és az utolsó találkozás óta történtek összefoglalását kívánják (pl. Rozi és Rumini találkozása [133.]). Az újramesélt kalandok a jelen eseményeinek tükrében új jelentéssel ruházódnak fel, illetve új információkhoz juttatják az egyes szereplőket (pl. Molli Rumini prizmanókkal való kalandjainak elmesélése alapján ismeri fel saját származását [172.]). Az újramesélés technikája tehát múltkiegészítő funkcióval is rendelkezik. A rejtett ok-okozati összefüggések felismerése, a múlt különböző perspektívájú újramesélése pedig kiváló eszköze a sorozat lezárásának. A kötet lezáró jellegét erősíti az is, hogy a mű szerkezete az egy cselekményszálra felfűzött típusú meseregény (Erről lásd Bárdos József – Galuska László Pál: Fejezetek a gyermekirodalomból. Nemzedékek Tudása, Budapest, 2013) mintáját követi, vagyis a korábbi, önálló kalandokat tartalmazó kötetekkel szemben a Rumini kapitány a Rumini Fényvizeken című mű egyenes folytatása, ahol a sorozat végkifejletét nem csupán egyetlen kötet, hanem az utolsó két rész szerves összekapcsolódása, egymás kiteljesítése tartalmazza.
A múlt kalandjainak ismételt párhuzamba állítása a jelennel jövőnélküliséget is sugall: a szereplők elsősorban nem az előttük álló kalandokat kívánják átélni, hanem a múltat teremtik újra, és – a posztmodern rekurzivitás magatartásformáját öltve magukra – az új élményekben az ismétlődés motívumát vélik felfedezni. Úgy tűnik, mintha önálló életre kelnének, és a rájuk szabott sematikus feladatok, az újabb kihívások leküzdése helyett jobban érdekelné őket a korábban megéltek összegzése. Mivel a jelent múltbeli magatartásuk ismétlődő mintázataként élik meg, a jelen a múlt reprodukálásának minősül, ezáltal kiszámíthatóvá válik; Rumini például így nyugtatja meg Sebestyént: „‒ Ó, mi ritka gyorsan szoktunk kincsekre bukkanni” (24.), amivel a korábbi eredményes kincskereséseikre utal, és egyben biztosítja beszélgetőpartnerét a korábbi mintázatok alapján valószínűsíthető mostani sikerről is.
A regény cselekményét és narrációját átszövő számos visszautalás egyrészt déja vu-érzést ébreszt, másrészt pedig folyamatosan életben tart egyfajta visszatekintő, összegző perspektívát, ami állandó feszültséget tart fenn a befogadóban. A kalandmesélésnek ez a retrospektív jellegű fűszerezése arra sarkallja az olvasót, hogy felidézze és újraélje a korábban megismert kalandokat, illetve felkelti a kíváncsiságát a nem ismert vagy elfelejtett kalandok iránt. Az olvasói kíváncsiság ébren tartását szolgálják a korábbi művekre irányuló rejtett utalások is, amelyek csak a teljes sorozat ismerői számára tárják fel jelentőségüket: pl. amikor Rumini azt mondja Balikónak: „‒ Ráadásul semmi olyat nem csinálhatunk, ami gyanúba keverhetné Fecót. Ha kiderülne, hogy eltűnt egy kis finomság, rögtön azt gondolnák, hogy ő is benne volt a buliban. Nem kockáztathatjuk, hogy a kapitány partra tegye útközben.” (21.), Fecó egy korábbi, kapitánnyal való összetűzésére, annak okaira és következményeire utal. A rejtett utalások időnként ironikus színezetet is nyernek, és akár az egyébként heroikusan ábrázolt főszereplők gyengeségeit is leleplezhetik (pl. Rozi így cukkolja Ruminit és Balikót: „‒ Jaj, el is felejtettem, hogy te meg Balikó hisztek a szellemekben” [131.]). A nyílt utalások rövid kommentárokkal egészülnek ki, amelyek kontextusba ágyazzák, megmagyarázzák az adott megjegyzést (pl. „‒ A derengőmmel világítok. – mondta Fecó. – Mennyi eszed van! – kapott észbe Rumini, és ő is előhúzta a pulóvere alól a bőrszíjon lógó kis zöld követ, amit Datolya-parton kapott ajándékba a ripacsoktól.” [61.])
A sorozat köré font intertextuális háló visszautalásain túl intratextuális utalásokkal is találkozunk: előreutalások, sejtetések teszik izgalmassá az olvasmányt. Kitűnő példa erre Rumini titkos vágyának megfogalmazása („Kölyökkorom óta arról ábrándozom, hogy ha felnövök, hajóskapitány leszek – vallotta be Rumini. – Talán egyszer tényleg teljesül.” [50.]), amely szintén a sorozat lezárási szándékát szolgálja, hiszen egyrészt már a címből világos az olvasó számára, hogy a könyvön belül sikerül beteljesíteni Rumini vágyálmát, másrészt a vágyott foglalkozás artikulálása mellett az is szerepel, hogy a kisegér felnőtt korára szeretné ezt a célt elérni: a kapitánnyá válás tehát egyben felnőtté válást, vagyis a gyermekkor kalandjairól szóló történet lezárását is jelenti. A sorozat egyik sajátossága, hogy Rumini meglehetősen állandó személyiségjegyekkel rendelkezik, a furfangosság, bátorság és kalandvágy mellett alapvetően gyermeki lelkület (édességért való rajongás, gyermeki csínytevések) jellemzi őt – ám ebben a kötetben csupán a regény első fejezeteiben találkozunk ezzel a gyermeki mentalitással (pl. Balikóval fagyiznak [8‒9.], sütiznek [24.], gumicukrot vásárolnak [46.]), a kalandok fokozatos kibontakozása során Rumini egyre érettebben, felelősségteljesebben viselkedik (pl. Udinkát azért nem akarja magukkal vinni, mert már így is elég kis méretű személyre kell vigyáznia [177.]). A főszereplő egérkölyökből kapitánnyá változása tehát a gyermektörténet kiteljesítéseként értelmezhető, ahol a főhős eléri vágyott célját, lezárja a metaforikus értelemben vett útkeresését, ami egyben a fizikai útjárás, kalandkeresés végét is magába foglal(hat)ja. Ezen felül Rumini – a varázsmesék mesei etikájához hasonlóan – nemcsak az élethivatás megtalálásának jutalmában részesül, hanem élete párjára is rátalál, hiszen a történet a Rozi iránti érzelmeinek kibontakozásával zárul.
A Rumini kapitány című regénynek a felsorolt, sorozatlezárást elősegítő elemeken kívül van még egy rendhagyó, a sorozat többi jellegzetességétől eltérő sajátossága: ebben a műben kiemelt szerephez jut a mesélés tevékenysége. A történet során több esetben is összeér a valóság és a fikció, sőt a mesemondás cselekményalakító erővel gazdagodik, és mise en abymeként az elmesélt történetek valósággá válnak: Galléros Fecó alabástromkígyóról szóló legendája Vipera varázskabátjában kel életre, Rozi Kákompilli csodás meggyógyulásáról szóló meséjét Tégedille valósítja meg, a titkos vágyakat teljesítő Beppó története pedig Rumini kapitánnyá válásán keresztül elevenedik meg. A mesélés, éneklés szuggesztív ereje a legnagyobb varázserővé növi ki magát, hiszen Tégedille énekszóval fegyverzi le, szelídíti meg a gonosz ellenfeleket, sőt magát az elveszett királynőt is a líra eszközeivel keltik életre. Önreflexív értelemben Rozi mesélése, a mesetudásának kiemelése és értékelése az írói tevékenység jelentőségére hívja fel a figyelmet – a történetben fontos szerephez jut, hogy biztosítva legyen, Rozi a világ legszebb meséit írhassa, és örökké csak mesélhessen (293‒294.). A regény szerint „időnként a mesék mégiscsak valóra válnak.” (293.), így a mesélés, meseszövés nemcsak gyógyító erővel, hanem éltető erővel is rendelkezik.
A Rumini kapitány című meseregény tehát a sorozat méltó lezárásának készült, amely nem csupán izgalmas kalandokat tartalmaz, hanem a céljukhoz ért szereplők visszatekintő tekintetét is magán hordozza. És hogy mindezt valóban lehet-e még folytatni? Egy kiskaput hagyott a szöveg erre is: Rumini megígérte Mollinak, hogy elviszi őt a saját népéhez látogatóba. És aki ismeri Ruminit, tudja – ő mindig megtartja az ígéretét…
