Párhuzamos életek
(Nagy Gergely: Simon és Simon. Pesti Kalligram Kiadó, Budapest, 2016)
Rokonlátogatás, időutazás, ahol több mint három generáció mesél. Előkerülnek a háborús emlékek, ötvenhat, a basáskodó feleség, a nagy lehetőségek, és megmenekülések, ismeretlen rokonok és az évtizedeken átívelő örökség, a név és a mérnök tradíciók. Sokan vannak, történeteik néhol összemosódnak, máshol pedig kontrasztot képeznek. Erre a nyüzsgő családi napra hív minket Nagy Gergely Simon és Simon című regényében.
A szerző az Angst után kilenc évvel családregénnyel jelentkezett. Családregénnyel, melyet nincs, aki végig elmeséljen, foszlányokat ismerünk csupán, fényképeket, rejtélyes tárgyakat, mint a nagypapa tekerős rádióját a bolygón túlinak hitt várossal, Hilversummal, és néhány családi legendát az ősökről. A rövid novellaszerű fejezetek mindig új világokat nyitnak meg új szereplőkkel, nagyrészt Simon Ferencekkel és Franciskákkal, mégis az az érzésünk, mintha az eseményeket egyetlen kor nélküli változó nemű szubjektum élné végig. (Erről lásd részletesen a szerzővel készült interjút.) Vagyis csak egy bizonyos pontig, mert nem lezárult életutak nyílnak meg az olvasó előtt, hanem sorsok, élethelyzetek. A regény felépítése olyan, mintha csak a Simon család összejövetelén lennénk és mindenki belekezdene a saját történetébe, az események nem kronologikusan következnek, egymás szavába vágunk, néha összemosódnak az emlékek, vagy kirajzolódnak a párhuzamok. Mégsem én-elbeszéléseket hallunk, hanem egy külső nézőpont működik, ami mindent lát:
A fiú nem hisz a sápadtarcúak ígéreteiben […] Óvodai tapasztalatai éppen arra intik, mint a magas férfit, akinek a kezét fogja, hogy az elöljáróktól és autoritásoktól megfelelő távolságot tartson. S ezt jól megjegyzi, mert szeptembertől a szisztéma újabb, magasabb fokán ismét autoritásokkal találkozik majd. […] A szolgalelkűeké az óvoda, a megalkuvóké, akik parancsszóra képesek aludni ebéd után és felébredni akkor, amikor már szabad.” (43.)
Az olvasó nehéz helyzetben van, sokszor eltéved a Simonok között, ezért fogódzókat keres, készíti is a papírt, tollat, hogy családfát rajzoljon, de a kilencedik, [Úszik.] című fejezetnél megzavarodik a rendszer, megjelenik Simonkettő. Itt kell belátnunk, hogy nem lesz ebből tisztességes családfa. Más kapaszkodót kell tehát találnunk, így térünk vissza kerettörténetünkhöz, ami segíthet az eligazodásban. A New Yorkban élő, magyar származású mérnök egy baleset következtében elveszíti emlékezetét, és egy terapeutához megy, hogy felszínre hozzák a múlt beragadt problémáit, azokat, ahol ő is jelen volt. Ezzel megkezdődik a terápia és a képzeletbeli utazás, a felszínre jönnek „olyan jelek, nyomok, lenyomatok […] amelyek egy másik, régvolt személytől maradtak ránk.” (21.) Így lesz a sok nézőpontból egyetlen személy. A családi kötelékek helyett pedig a generációkon átívelő problémák kerülnek a középpontba, a haza, az elvágyódás, újrakezdés és sorsszerűség. A szereplők ismerősnek tűnnek, hiszen nagyrészt egyéni vonásoktól megfosztott figurák, akiken átdübög a 20. század. Időben egészen a századfordulóig megyünk vissza, a párizsi világkiállításig, ahol az egyik Őssimon elevenedik meg. A korosodó Ferenc bátyja, a református lelkész a civil kör tagjaival vesz részt ezen a nagy utazáson. Az otthonuktól távolodó urak a kupéban a hazáról és határokról diskurálnak: „Miközben határ nagyon is van. De hol a bánatban húzódik? Knédli és galuska, Apfelstrudel és túrós csusza között? […] Függetlenségpártiak és monarchisták között?” (104.) Majd egy másik Simont látunk, az utazó jogászt, aki számára a Monarchia lehetőség, nem pedig nemzeti kérdés. Aki számára inkább Fiume jelenti az otthont, mint sem Budapest. „Simont megnyugtatták a hasonlóságok, Fiumétől Pécsig, Szegedtől Szabadkáig, Zágrábtól Bécsig, Érsekújvártól Újvidékig. Az egészet keretbe foglalja az osztrák-magyar közigazgatás.” (145.) A háborúk alatt bezárul kis hazánk, a korábban Kolozsváron dolgozó üzemmérnök számára is újabb újrakezdés következik. Ezzel párhuzamban ismerjük meg a legfiatalabb Simon Ferencet, a Hollandiába emigráló mérnököt.
A háború korabeli Simon és a jelen mérnökének életútjáról, munkakereséséről egymást követő fejezetekben olvashatunk, így az az érzésünk támad, mintha az események egyszer a múltban már megtörténtek volna. Ez a szerkesztésmód közelebb visz minket a regény alapjához, a Doppelgänger-motívumhoz, melyet erősít a borítón található a „Ferde víz” című kép és a cím is. (Erről részletesen: Szepesi Dóra: Simon és Simon-és Hilversum) A megkettőz(őd)ött, összemosódott figurák szövegszerűen is megjelennek a regényben: „A fiú és férfi sziluettje távolról összefolyik, mintha egymás folytatása volna a két alak.” (36.) Sőt, ez az ismétlődés konkrét mondatpanelekben is jelentkezik, amikor egy-egy szereplőre fókuszálunk, mint például a háború korabeli Ferencre: „Magas férfi megy az utcán” (35.) vagy Franciskára: „Magas nő megy az utcán. Szürke, hosszú derekánál összefogott ballonkabátban, sietősen” (88.) vagy a hollandiai Norára, akinél ugyanez a két mondat ismétlődik.
A történetekből kirajzolódnak a 20. század történelmi tragédiái, fordulópontjai. A Simonok mindenhol ott vannak, utazó jogászunk 1914-ben Szarajevóban értesül Ferenc Ferdinánd meggyilkolásáról, ott vagyunk gyerekként a légópincében Budapest bombázásakor, felnőtt nőként a munkaszolgálatos férj halálálhírekor, és üzemmérnökként az oroszok túszgyűjtési akcióján. Katonaként kapjuk a golyózáport, vagy vízilabdásként ragadunk fegyvert 56-ban. És ott állunk a kígyózó sorban a Patyolatnál, amikor bemondják Kádár halálhírét. Nemcsak valamilyen tudósításból értesülünk, hanem valóban ott vagyunk. A regény erénye, hogy néhány utalással képes megteremteni az adott kor hangulatát: „Az üdülőben ugyanaz fogadta őket, ami tavaly és tavalyelőtt is. A kék köpenyes gondnok ugyanúgy ült a pultja mögött […] A bácsi előtt félig balra, a keze ügyében ott volt a termosz parafa dugója alá az akkurátus ember még egy darabka celofánt is illesztett, amely gallérszerűen vette körül a dugót.” (30.) Viszont hiányérzetünk van, hiszen csak bepillantunk egy történetbe és megyünk is tovább. A kerettörténetet, gyorsan elfelejtjük, de a századfordulós párizsi kaland, vagy Franciska új élete kíváncsivá tesz bennünket.
Nemcsak a nagy történelmi fordulópontokon látjuk a Simonokat, hanem saját életük válaszútján is, akkor, amikor a legifjabb Ferenc a villamosmegállóban eldönti, hogy emigrál, elfogadja a hollandiai munkalehetőséget, vagy amikor a megözvegyült Franciska elindul az Újvilágba. Az idegen illatok, egzotikus ízek azonban még a legvérmesebb magyar legényt, Lánczi Gábort is rabul ejtik Párizsban, a világkiállításon egy afrikai szépség alakjában. A vidéki gazdálkodó kérdést szegez a lelkésznek: „el tudod azt képzelni, hogy én ezt a művésznőt hazaviszem a falunkba? […] Elvenném feleségül, annak rendje és módja szerint. Természetesen én színpadot biztosítani nem tudok, bár hogyha kedvet érez, Kassára vagy Miskolcra is mehet, csak van, ott olyan hely ahol felléphet.” (186.) De Hilversumból nézve egy másik Simon is unikumnak, furcsa kelet-európai figurának számít. „Nem ismert még senkit korábban, aki magyar. […] Azt is olvasta valahol, hogy a magyar nyelv nagyon más, eltér a környező országokéitól. És meghökkentő dolgokat művelnek időnként kormányfői, ami nem tetszik a többi európai országnak.” (267.)
Legyünk a világ bármely pontján honvágyunk támad, ha megérezzük a sercegő kolbász vagy a WU2 habjának szagát, szívesen megyünk haza a kultikus helyekre, Balatonra vagy Budapestre. Itt köszön vissza Nagy Gergely korábbi regényének hangulata budapesti helyszíneivel, alakjaival. „Futóbolondok és eszelősök terepe a város. […] A város ütőerén közlekedő villamosvonalon egyre több az eltorzult arcú, megcibált, megrágott és kiköpött ember.” (233.) Minden annyira ízes, annyira magyar, a balatoni büfé vagy a New York-i Simon nejlonszatyra. Ha Nagy Gergely korábbi regénye A városi harcos kézikönyve, akkor a Simon és Simon a mindenkori magyar kézikönyve. Szeretjük ezt a miliőt Ferencekkel és Franciskákkal.
A regény végére érve sem állnak össze a történetek nagy egésszé, hisz nem is céljuk, egy szétforgácsolódott családot látunk, párhuzamos életeket vagy krízist. A folyamatosan lüktetés nem áll meg, de van néhány jelenet, amikor lelassul az idő. Ilyen Nora és Ferenc első közös reggelije egy hosszúra nyúlt éjszaka után. Valami új kezdete, remek befejezés. Jó lenne itt megállni, megnyugodni, de megyünk is tovább záró fejezetünkre, ahol a kis Ferkó rossz álomból felriadva nyöszörög az éjszaka közepén. Kár ezért a lezárásért, persze meg kell ismerni a legkisebb Simonokat is, de itt úgy érezhetjük, hogy a regény túlírt, úgyhogy menjünk csak visszareggelizni Noráékhoz és még ízlelgessük sokáig a történeteket.
