Mindenki azt mondta… Én is azt mondtam… Mert az kötelező
(Daniela Kapitáňová: Samko Tále: Könyv a temetőről. Első és második Könyv a temetőről. Magvető Kiadó, Budapest, 2016)
Hiába haladunk a korral, bizonyos dolgok a körforgásnak köszönhetően törvényszerűen visszatérnek az életünkbe. Így történhet meg, hogy az egykori középkori karneváli kultúra teljesen feloldódik a 21. századi szlovák populáris kultúra keretén belül: pontosabban a Samko Tále által írt könyvben. A szimbolikus narrátor-főhős tölti be a bolond szerepét, s büntetlenül, kénye-kedve szerint tevékenykedik: Samko lesz az, aki másokról elmond titkos dolgokat, humoros pársorosaival próbál jókedvre deríteni minket. Esetenként másokból csinál viccet vagy éppen kifigurázza őket. Ez a tulajdonsága, amely a karneváli szerepből ered, menti fel őt az alól, hogy helyenként rasszista, homofób vagy antiszemita megnyilvánulásai vannak. De ő lesz az a személy is, aki az ismeretlent és a félelmetest, valamint a tabuizált dolgokat is közelebb hozza nekünk olvasóknak, bár elég sajátos, inverz tükrön keresztül prezentálva. Samko nézőpontja egy felnőttként működtetett gyermeki látásmód, amely minden történés mögött naivan csak a jót feltételezi. Samko csak addig mesél az emberekről történeteket, amíg esik az eső és megjavítják a tolikocsiját, hogy újra újságpapírt gyűjthessen. Könnyű dolga van, hiszen a határ menti városkában, Komárnóban mindenkit ismer. Vezeti is pontosan az emberek neveit a füzetekbe: külön a kereszt-, s külön a vezetékneveket; s miután még a Q betűre is talált nevet (Darinka Gunárová Quentin nevű néger férjét), azóta lett komplett. Hát nem vicces? Hát de. Tessék csak továbbolvasni a könyvet, s erősen odafigyelni, nehogy véletlenül a Meghaltak című füzetbe kerüljünk, mint oly sok eltávozott, vagy eltűnt személy a rendszerváltás előtti Csehszlovákiában. Viszont nem állíthatjuk, hogy Samko nem igazságos, mivel még róluk is megemlékezik adomáiban. Sőt, egyes szereplők sorsához ciklikusan vissza-visszatér: így dolgozva fel a történéseket, amelyeket elsőre nem értett. Amit pedig helytelennek ítél meg, azon problémák megoldását Azokra, vagyis a Kommunista Párt embereire bízza, akiket rendszeresen meglátogat a pártházban, hogy felnyissa a szemüket. Így lesz a legjobb barátja RSDr. Gunár Karol, a szociálpolitika doktora, a helyi pártvezető, aki tesz róla, hogy az illetékes bűnt elkövető kapjon a fejére. Mert aki kilóg az Azok diktálta rendszerből, annak személye nem maradhat retorzió nélkül. Hát nem? Hát de. Kapja csak meg szépen Mindenki a méltó büntetését. Kapitáňová tehát úgy váltogatja a finom iróniát és a humort a könyvben, hogy a retardált Samko egocentrikus interpretálásában még az egyébként keserédesen szomorú valóság is abszurddá, szatirikussá vagy éppen groteszkké válik. S így mi olvasók már nem, csakis egyedül Samko érzi továbbra is örömtelinek és szórakoztatónak az életét.
Samko tulajdonképpen kívülálló, s ehhez mérten kap különleges megbízatást is: a temetőről kell írnia, ami számára nem is olyan izgalmas dolog. De hogyha egyszer ezt kapta küldetésül, akkor ezt kötelezően meg kell írnia, hátha Azok ott fönn meglátják, hogy nem teljesíti az öreg, iszákos Gusto Rúhe neki jósolt feladatát egy pohár rövidért cserébe. Samko tehát már másodszor fut neki az írásnak: az első könyve ugyanis csak egy oldalasra sikeredett. A másodikba aztán belesűrít mindent, ami a mindennapokban vele zajlik. Az ő világában és 44 éves fejében a kommunista rendszer uralkodik. Samko ebben a társadalomban nő fel, s minden erejével azon van, hogy ahhoz igazodjon, amit Azok ott fönn szerinte elvárnak az emberektől. Éppen ezért Samko mindenki másra is nagyon odafigyel, hogy megfelelően viselkedjenek. Ha valaki kilóg ebből a sorból, legyen az barát, közeli vagy távoli családtag, azt ő elítéli és helyette is megpróbál helyesen cselekedni, hiszen ő nem debil, hogy ne tudná, hogy mit kell tenni. Emellett jó megfigyelő is, éppen ezért van a tolikocsijára szerelve a visszapillantó tükör, hogy lássa mindazt is, ami a háta mögött történik: „Én mindig mindent észreveszek” (74.)
A második könyvet – a releváns küldetésre hivatkozva – már életrajzzal is kibővíti, mert az igazi írók azt is meg szokták írni – mondották neki mások, mert „Mindenki csodál és becsül engem. Én is csodálom és becsülöm magamat.” (225.) Ez a túlbuzgóság valójában szükségtelen, mivel mélyrehatóan bemutatkozik a temetőről írt könyvében is. A szlovák kortárs irodalomban ez újfajta beszédmódként jelentkezik, hogy az elbeszélő hús-vér emberként jelenik meg a szövegben. Elárulja magáról, hogy 44 éves (mint Kapitáňová a könyv megírásakor) és olyan vesebetegsége van, ami miatt le van százalékolva, ezért nem nőtt 152 centiméternél nagyobbra és nem szabad magát felidegesítenie sem. Apja részéről, aki Detvából származik igazi szlovák, anyja részéről titkolja származását, hiszen a magyar és cigány elődök csak kárára vannak a szlovákoknak. Aztán tudatja azt is, hogy ő dolgos, mert megkeresi magára a pénzt az egyébként hasznos papírgyűjtéssel, nagy az intelligenciája, humoros is, odafigyel az egészségére, mert kefirt eszik, higiénikus és magától értetődően nem debil. Tehát a pozitív tulajdonságai, illetve szociális érzékenysége is predesztinálja arra, hogy segítsen másoknak is, hogyan kell jónak lenni. Példának okáért betartatja az összes Mindenkire egyformán érvényes szocialista szabályt, ezzel is szorgalmazva, hogy mindannyian egyformák és átlagosak legyünk, mert csak az ilyen embereket becsülik a társadalomban. Samko szándékosan keresi azokat a helyzeteket, amelyekben másokhoz, a többséghez csatlakozhat, mivel az elvont gondolkodás a nehezére esik, ezért neki szüksége van arra, hogy megmondják, mit tegyen. Az általa tisztelt rendszer egyetlen személyben, Gunár Karolban összpontosul, az újdonsült barátjának a szava lesz a döntő, a norma, ami követendő:
Mert amíg még Kommunista Párt volt, addig nagyon tudott rendet csinálni, mert ő Azok ott fönt volt, és azoknak az kötelező. […] Mert ő azt mondta nekem, hogy mindig mondjam meg neki. […] mindig meg tudta mondani, hogy én mit csináljak, én meg azt akartam, hogy a RSDr. Gunár Karol megmondja nekem, hogy mit csináljak.” (207‒208.)
Igazi pszichológusként Gunár elvtárs minden esetben meg is jutalmazza Samkot egy szóbeli dicsérettel, hátba veregetéssel, vagy a kedvenc töltött ostyájával: Karlsbadit kap mindaddig, amíg Csehszlovákia van, jóllehet egy bizonyos idő után már a szlovák ostyát kell támogatni. Samko a mesélés során szépen halad előre a történelmi időben is, de csak egyedül ő áhítja a túlidealizált Kommunista Párt újbóli hatalomra lépését. Ergo az ő gyermeki megszólalásmódja egyesül az alulnézeti nézőponttal, amely a kommunista rendszerhez köthető: alulról néz fel a tribünre, integet Azoknak. Samko az egyetlen, aki ezt nem érzi kötelezőnek, sőt, ő még vissza is szalad a felvonulás végén, hogy újfent kiélvezze a Május Elseje varázsát. Aztán hirtelen minden megváltozik, s már jó barátja, Gunár Karol sem tud neki segíteni mások megleckéztetésében, hiszen mindenki megkapta azt, amire vágyott: a demókráciát. (191.) De Samko szerint senki sem kérte ezt, mert mindenki szerette a Kommunista Pártot, mert az nagyon jó volt.
A 2016-ban megrendezett Könyvfesztiválon debütáló, végre magyar nyelvre is lefordított ‒ a regényt Mészáros Tünde ültette át mesterien szlovák nyelvből magyarra ‒ könyv üzenete ugyanolyan releváns, mint a rákövetkező évben Oscart nyert magyar rövidfilmé, a Mindenkié. Csakhogy a párhuzamként identifikálható összefogás erejét – hogy mikor kell hallgatni és mikor szólni – Samko aszerint váltogatta, ahogy Gunár Karol diktálta neki. Samko nem tudja, mik a cselekedetei következményei: ő csak arra törekszik, hogy teljes mértékben azonosulhasson a kommunizmussal. Ez a gyermekien naiv hozzáállás a gyakorló hatalomhoz ma is éppúgy érvényes: ugyanilyen módon, csendben kell betagozódnunk a társadalomba, meg kell alkudnunk, alázatosnak kell lennünk, a szubjektív véleményünk elnyomnunk, ha az másmilyen, mint a többieké.
Daniela Kapitáňová négy éven keresztül dolgozott a regényen és az írás terápiaként szolgált a szlovák‒magyar ellentétek feldolgozásához a 2000-es évek elején. Ezért kezelte azt is óvatosan, hogy 44 évesen jelentesse meg az első szépirodalmi alkotását. Félelme azonban alaptalannak bizonyult, hiszen például még a rendezői hivatásának kvalitásait is bele tudta komponálni a regényfolyamba. Így lesz a legsikerültebb Ótata jelenete, aki egy-egy nagyobb családi baki kapcsán úgy felidegesíti magát, hogy rosszul lesz, ágynak esik, négy párnát követel a feje alá és folyamatosan a csillárra mutogat az ujjaival, hogy „Azok ott fönt, akkor biztos nem hagyják annyiban, és az kész katasztrófa lesz.” (133.) Ez egy igazi, eredeti, színpadra termett látványos jelenet, mely a könyvben is látható ceruzarajz formájában. A rajzokat illetően is meg lehetne simogatni Samko fejét, ha ugyan nem Fero Jablonský illusztrálta volna a könyvet helyette.
Kapitáňová megfelelően adagolja a feszültséget és tartja fenn folyamatosan a figyelmünket is, hiszen a regény elejétől kezdve hitegetnek bennünket, hogy el lesz mesélve például az, hogyan varázsolta el Erik Rakot az öreg Rúhe. Ám erre sosem kerül sor, mivel Samko minduntalan belekezd egy refrénszerű epizódba, s az újabb gondolatmenet kizökkenti a frissen felavatott írót. Ilyenkor átvált egy másik anekdota mesélésére: az ilyen momentumok a szöveg szintjén ritmizálják a prózát az egész művön keresztül végighúzódva.
Samko példáján láthatjuk, hogy könyvet írni nem olyan nehéz (mondjuk kritikát sem). Elég az hozzá, hogy kissé retardáltak legyünk, de rendelkezzünk kellő intelligenciával és vegyük kötelezően elvégzendőnek a választott feladatunk. Írhatunk vidám és szomorú dolgokról is, de mindig legyünk humorosak az írás tekintetében. Ha megéheznénk, együnk kefirt, ne idegesítsük fel magunkat, mert nekünk azt nem szabad és törekedjünk arra, hogy olyanok legyünk, mint a többiek. Hát nem? Hát de. Csesztypráci.
