• Petőcz András

A hallgatás szomorúsága

az utcában, amerre jársz, valamiféle hűvösség fogad,
nem mondja senki, hogy éppen rád várakozott,
vannak, akik elfordítják a fejüket, zavartan elhallgatnak,
ha észreveszik, hogy feléjük közeledsz

évtizedek, évszázadok óta így van ez, és nem is lesz máshogy,
van valami titok, amiről nem tudsz, de amit mindenki ismer,
valami titok, ami körbevesz, ami nem csak a tiéd,
mégis rád telepszik, és megjelöl, mint valami bélyeg

a hallgatásod betakar, betakar téged a hallgatásod,
megszólalni nem tudsz, képtelen vagy a védekezésre,
magyarázkodni nincs erőd és kedved sem nagyon,
csak az arcokat figyeled, azt is csak észrevétlen

az utca hűvös, nyugatlanító hűvösség árad mindenhonnan,
miként ha díszletek között lépdelnél, még a hajléktalanok is
valószerűtlenek, mintha nem lenne közük mindahhoz,
ami körülötted történik, mintha nem is léteznének

és valóban, olyan az egész, ahogy körbepillantasz, mintha,
mintha nem csak a semmi volna, az üresség, hallgatásod
fölébed tornyosul, és ebben az ürességben része leszel mindannak,
ami úgyis bekövetkezik, ami úgy van, hogy nincs, és mégis létező

• Udvardi Attila

Embólia

Egymás tekintetében ugyanazt a nyugalmat kerestük,
amellyel a szánhúzó kutya várta gazdáját, póráz és nyakörv
nélkül, a terepjáró platóján ülve, a zsibongó utca forgatagában.

A tengerpartra már csak a tüdőbetegek jártak. A sós levegő
és az áramlatok keltette szél jót tesz majd, mondogatták.
Mi azonban nem ismertünk egyetlen gyógymódot sem.

Könnyebb volt mégis mindent egyben látni: bevetett
ágyat, összehúzott bőröndöt, másodosztályra szóló repülőjegyet
a kisasztalon.

Most már tényleg jobb lesz, ha hazautazol, mondtad, miközben
a hajnali hírekben az országos sztrájkokról és az első őszi
lehűlésről beszéltek.

A férfias állkapcsú görög riporternő mozgó ajkait figyeltem,
hallgattalak, és próbáltam nem arra gondolni, ahogy egy
hűvös szanatórium erkélyi nyugágyban hátradőlve,
vagy egy tüntetők által fölgyújtott raktárépületben
semmisülsz majd meg.

A beígért munkabeszüntetések elkerülték a várost, a piaci árfolyam
továbbra is tűrhető maradt, a déli gyümölcs arrafelé pedig még októberben
is megterem.

A partra végül én is csak pokróccal és távcsővel jártam. Az üveglencse
túlsó végére elképzeltem, hogy ledoktorálok, gyerekeink
lesznek vagy egy kutyánk, és abból ahogyan élünk, közvéleménykutatók
mondják majd meg, melyik politikai pártra
adnánk le szavazatainkat.

Aztán hirtelen kora este lett, és a tüdőbajosok elindultak vissza
a város irányába. Ilyenkor még elnéztem, amint némelyek egymást
támogatva botorkáltak lassan a házak fényei felé. Összekapaszkodva,
kéz a kézben: gyógyultak és gyógyíthatatlanok.

Gyilkos-tó

Csónakba szállsz, és büszkén figyeled,
amint apa erős karjai eltolják a zömök
hajótestet a száradó stég peremétől.

A család ma boldog, egyszerű és teljes.
Hamarosan meglátogatjátok azt a tavat is,
amelynek vize a felszínén tartja a testeket.
Ahol a süllyedés hiányát a lebegés tölti ki.

A hegyek mélyén fekvő nyitott sóbányákra
gondolsz, képződő kristályokra, és amíg
anya aggodalmait hallgatod a parton hagyott
naptejről és törülközőkről, végleg elfeleded
egy gyerekkor föl-fölbukkanó lehetőségeit.

Talán ez az utolsó biztonságos hely, ahol
életedben jársz. A megfeszülő izmok
engedelmesen hajtják a csónakot. A család
most minden lehetséges veszélyforrást
egyszerre és könnyedén apaszt el.

A sűrűn égnek meredő vaskos fatörzsek,
akár szigorú ujjak, mégis fegyelemre,
óvatosságra intenek: jobb, ha te is felkészülsz.

Az éjsötét tó vize ma mégsem háborog.
Tajtékzását elhallgatják a közeli fenyvesek.

A félelem észrevétlen: csöndes nyugalomban
árasztja el a benned lévő ártéri erdőt.

• Mirgai Zita

Máshol

Mesélj valamit, amire holnap is emlékezni fogok:
hogyan indultál el kacsaláb cipőben és
sétáltál át félálomban a piros lámpán.
Meséld úgy, hogy érdekeljen,
magam rántsalak el a dudáló autók elől,
és többet akarjak.

Mesélj az elefántokról, hogy tudjam
nem csak rajtunk hagyott nyomot a hazánk.
Körberajzolom a nagy füleket, egészen kicsi a világ.
Szóval olyat mesélj, hogy ne akarjak elmenni.

De most kérlek, mesélj el innen!

Kórkép

Végül nem az alkohol vette el az emlékeit,
hanem egy rossz mozdulat, egy túl erős ütés.
Érzi, hogy valami nincs rendben,
már gond nélkül beszélünk róla a jelenlétében.

A mákos bejglit kínálgatja.
Negyedjére sem tudom visszautasítani.

Úgy érzem, én vagyok az idősebb, ő csak nagyon öreg.
Nem lehet rá haragudni,
mindannyiunk közül ő félt a legjobban,
a könnyei mégis anya arcán csorogtak végig.

Ha van megbocsátás, most jöjjön el.

Az egyik

Az ötödik gyerek vagy, a legkisebb.
Akinek mindig elvették a játékát, kihagyták
vagy elfelejtették, és aki mégis sokra vitte.
Akinek most öt gyereke van
és mindegyik az ötödiknek érzi magát.

Egy vagyok közülük, megint lány.
Gyakran megrémisztelek,
mert egy-egy mozdulatomban magadra ismersz.
Ez rádöbbent, hogy egyikünket sem érted.

Nem tudsz egyszerre ennyi nőt szeretni.
Anyáé az elsőbbség.
Ő mindig kérdés nélkül ölel vissza,
nem cseréli össze a zoknikat,
sósan főz, ha szerelmes vagyok és még sósabban, ha nem.

Tudom, kétségbeejtő, hogy csak egy van belőle.
És bár a ruháiban egész jól festek,
egyszer nézhetnél rám úgy, hogy közben
nem nosztalgiázol.

• Papp Gréta

Emelet a kávén

Már a lépcső recsegéséből felismerem;
reggelente mindig hevesen
szedi a fokokat, kiabál:
jó reggelt helyett elaludtunk;
megint elkésünk,
pedig három ébresztő szól
reggelente mindig hevesen.
Egyensúlyoz a közös kávéval.
Bejön, leül, kortyonként nyeli napi gondjait.
Kávémról a habot csészéjébe tenném –
elbírja, gondolom –,
de a telefoncsörgés mindig megzavar.

örökzöld

apa keze mindig
viaszos éjszakánként
bútort fest
így nem kell
álmodni szeret fényt
vinni a fenyőágy lábára
csak így maradhat
örökzöld

Kilakoltatás

Megjött a kocsi a bútorokért.
Anya sűrű lehelettel
tölti ki a szobát.
Arcom összeszorítja,
figyelmeztet, óvatosan
nyeljem a kérdéseket,
játsszunk csendkirályt.
Aztán ajtóstól a házba,
bakancsnyom
a padlószőnyegen,
mindenki tudja a dolgát:
anya a nyakamnál szorít.
Csak egy ágyat hagynak,
ami elé letérdelhetünk.
Ráöntjük arcunkról
a ráncokat.