A hallgatás szomorúsága
az utcában, amerre jársz, valamiféle hűvösség fogad,
nem mondja senki, hogy éppen rád várakozott,
vannak, akik elfordítják a fejüket, zavartan elhallgatnak,
ha észreveszik, hogy feléjük közeledsz
évtizedek, évszázadok óta így van ez, és nem is lesz máshogy,
van valami titok, amiről nem tudsz, de amit mindenki ismer,
valami titok, ami körbevesz, ami nem csak a tiéd,
mégis rád telepszik, és megjelöl, mint valami bélyeg
a hallgatásod betakar, betakar téged a hallgatásod,
megszólalni nem tudsz, képtelen vagy a védekezésre,
magyarázkodni nincs erőd és kedved sem nagyon,
csak az arcokat figyeled, azt is csak észrevétlen
az utca hűvös, nyugatlanító hűvösség árad mindenhonnan,
miként ha díszletek között lépdelnél, még a hajléktalanok is
valószerűtlenek, mintha nem lenne közük mindahhoz,
ami körülötted történik, mintha nem is léteznének
és valóban, olyan az egész, ahogy körbepillantasz, mintha,
mintha nem csak a semmi volna, az üresség, hallgatásod
fölébed tornyosul, és ebben az ürességben része leszel mindannak,
ami úgyis bekövetkezik, ami úgy van, hogy nincs, és mégis létező
