• Benedek Szabolcs

Miközben a lányom azt mesélte a feleségemnek, hogy új osztálytársuk lett, én a kanapén terpeszkedtem, és sörrel a kezemben bámultam a tévét. A sör jó volt, bár kevés – ezeket a kézművesnek nevezett cuccokat többnyire háromdecis kiszerelésben árulják –, ahhoz pedig lusta voltam, hogy pohárba töltsem és fogyasztás előtt előírásszerűen meglevegőztessem, helyette az üveg száját szopogatva bámultam a képernyőt, amelyen (hogy a sztereotípia teljes legyen) egy futballmeccs képsorai peregtek. Ebben a szituációban a legnagyobb izgalmat és élvezetet a sör jelentette a számomra: a csapatom vesztésre állt, ráadásul mindig jóval előbb értesültem a gólokról, mint ahogy láttam volna őket, a szomszédom ugyanis egy másik kábeltévés szolgáltatóval van szerződve, és amikor nálunk még csak zajlott az akció, ő már boldogan gólt kiáltott.
Az új osztálytárs lány volt. Nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, az ilyesmi gyakorta megesik mostanában: van, aki kiköltözik a városból a friss levegőre, és van, aki visszaköltözik, miután rájön, hogy kamasz gyerekkel gyilkos dolog az ingázás. A lányom is mintegy mellékesen említette meg az új osztálytárs érkezését. Legalábbis egyelőre mellékesen. A későbbiekben viszont egyre többet beszélt róla. Úgy tűnt, összebarátkoztak, amin persze megint csak nincs mit csodálkozni, elvégre a lányom kicsi korától fogva intenzív társadalmi életet él – hála istennek, hiszen ez egy besavanyodott antiszociális apával a háttérben valóban nem kis dolog. Etelka viszont (mint rövidesen megtudtam, így hívták az új osztálytársat) a szokottnál is gyorsabban magával ragadta a lányomat. A feleségemmel folytatott esti beszélgetések során az elkövetkező hetekben – miközben én a képernyő előtt terpeszkedtem, hol meccset, hol híradót, hol internetről letöltött sorozatot bámulva – újra meg újra az ő neve került elő: Etelka ezt mondta, Etelka azt tette, Etelka szerint ez így van, Etelka úgy tudja, Etelka ilyen ruhában volt, Etelka amazt szokta olvasni…
– Olvas? – kaptam föl a fejem. – Szokott olvasni?
– Miért ne olvasna? – replikázott a feleségem. – Azt hiszed, hogy a mai gyerekek nem szoktak olvasni? Nagyon is szoktak.
Lassan már nem is telt el nap úgy, hogy ne hallottunk volna Etelkáról. Aki egyébiránt pozitív személyiségnek tűnt. Én legalábbis neki tudtam be, hogy a lányom a telefon nyomkodása és a virtuális életben játszódó játékok helyett könyveket vett a kezébe és szintén olvasni kezdett. Egyszóval egy szavam se lehetett a barátkozás ellen. Még úgy se, hogy az Etelkáról való áradozás mintegy elővetítette azt a nem túl távoli jövőt, amikor már nem egy barátnő, hanem egy, a másik nemhez tartozó személy lesz az efféle rajongás tárgya. Amire a feleségem rám förmedt, hogy ő évek óta azon dolgozik, hogy a lányunk ne legyen olyan mogorva és unalmas alak, mint amilyen én vagyok, szóval ne zsörtölődjek már állandóan és ne akarjak mindent elrontani, egyébként meg legyek nyugodt, a pasiügyeket végképp nem velem fogja megbeszélni.
Az új osztálytárs mindig Etelkaként volt emlegetve. Soha semmi becenév. Eltűnődtem rajta, hogy milyen régen hallottam ezt a nevet, azt hittem, manapság már nem szokták adni. Ezek szerint – gondoltam – tévedtem.
Egyik nap, amikor hazaértem, Etelka a lakásunkban tartózkodott. Rögtön tudtam, hogy ő az: a lányom olyan rajongással és áhítattal fordult feléje, mintha popsztár vagy szent lenne. Nem különösebben szép, inkább bájos teremtés volt, akinek kissé elmosódott vonásait pozitívan ellensúlyozta arcának szelídsége és kétségtelenül igéző tekintete. Ahogy ebbe a mélykék szempárba pillantottam –meglehetősen szokatlan kombinációt alkotott a kissé kócos, erős szálakból álló, láthatóan nehezen fésülhető hajjal –, olyan érzésem támadt, mint amikor hajdanában odamentem nagyapámék tanyáján a gémeskúthoz, a tiltás ellenére fölemeltem a fedelét és belenéztem. A kút vizében tükröződő ég nyomán egyszerre láttam a mélységeket és a magasságokat, és úgy éreztem, mintha egy kimondhatatlan és kifürkészhetetlen titokba látnék bele. Ugyanez az érzés kapott el Etelka tekintetével kapcsolatban is, azzal a különbséggel, hogy míg az a szempár rendíthetetlen hűvösséggel állta az én fürkésző pillantásaimat, azt éreztem, hogy nem csak hogy tulajdonosának titkaiba nem láthatok bele, de közben ő, akár egy hagyma rétegeit, lefejti teljes valómat, aminek végén pőrén fogok állni előtte.
Arcomon forró vált a bőr, föltehetően el is vörösödtem, úgyhogy gyorsan elfordultam, és amikor a lányom közölte, hogy ez itt Etelka, üdvözlésként motyogtam valamit, majd leültem az íróasztal mellé, fölhajtottam a laptop fedelét, és úgy tettem, mint akinek sürgős tennivalója támadt. Ilyesmiről természetesen szó se volt: azok közé tartozom, akik a munkaidő végeztével eldobják a tollat, és onnantól fogva másnap reggelig eszükbe se jutnak az irodában zajló ügymenetek, ebből kifolyólag megbízható, ám nem ambiciózus munkaerőként tarthatnak számon, akinek nem kell különösebben félnie se attól, hogy kirúgják, sem attól, hogy előléptetik. Átfutottam néhány híroldalt, megnéztem a kedvenc letöltős felületemen a legfrissebben felkerült filmek listáját, majd – persze gondosan ügyelve arra, hogy másnak ne legyen rálátása a monitorra – szemrevételeztem egy-két pikánsabb weblapot is, közben azonban óhatatlanul is bele-belehallgattam a lányom szobájából átszűrődő párbeszédbe. Tanárokról, osztálytársakról, ruhákról, popsztárokról fecsegtek, majd a lányom azt ecsetelte, hogy kinek a videóira érdemes feliratkozni a YouTube-on.
Nem figyeltem teljesen oda, az azonban megütötte a fülemet, amikor egyszer csak a születési dátumokról kezdtek beszélgetni. Azt hiszem, úgy került szóba, hogy elkezdték taglalni, hogy ki hány éves az osztályban. Ez manapság, amikor a szülők – miután végigbújták az iskolaérettséget taglaló oldalakat az interneten, majd mindent kitárgyaltak a kapcsolódó fórumokon – előszeretettel tartják vissza csemetéiket az iskolakezdéstől akár két éven keresztül is, valóban nem olyan egyértelmű.
– Szerintem én vagyok a legidősebb az osztályban – hallottam a szomszéd szobából Etelka hangját, mire a lányom elkezdte sorolni, hogy kik azok, akik legalábbis éveik számát tekintve akár két évfolyammal előrébb is járhatnának. Ami – tette hozzá a lányom – nem is lenne baj, hiszen megszabadulhatnának néhány vadbaromtól.
Ezen mindketten kuncogtak, majd Etelka közölte, hogy márpedig ettől függetlenül nálánál tényleg nincsen idősebb közöttük.
– Miért – kérdezte a lányom –, te mikor születtél?
– Ezernyolcszázhetvennyolcban.
Néhány másodpercnyi csend következett, aztán a lányom kurtán fölnevetett.
– Na jó – mondta utána –, de komolyan.
– Komolyan mondom – így Etelka. – 1878. május 12-én.
Az az ostoba gondolat futott át a fejemen, hogy lehet évvesztes ő is. A késő tavasszal születetteket már majdnem kivétel nélkül visszatartják legalább egy évre. Vajon Etelkát is visszatartották? Itt azonban még csak nem is egy évről volt szó.
– Nem értem, miért nem akarod megmondani…
A lányom hangjából idegesség hallatszott ki, ám Etelka ugyanazzal a síri nyugalommal válaszolt:
– De hiszen megmondtam. Ezernyolcszázhetvennyolcban.
– Most mi van? Horrorfilmeset játszunk? Mi vagy te, kísértet vagy vámpír?
Becsuktam a böngészőt, fölálltam az íróasztal mellől, átmentem a lányom szobájába. Mielőtt beléptem volna, kopogtam a félig behajtott ajtón. A lányom vörösbe borult arccal állt a szoba közepén, de engem inkább Etelka érdekelt. Rajta nem látszott semmiféle indulat. Ugyanazzal a porcelánbabáéra emlékeztető, rezzenéstelen arccal fogadta mind a lányom haragját, mind az én jöttemet, amely érkezésekor is a sajátja volt. Csupán tekintete égetett, akár egy reflektor.
– Mi van? – kérdezte a lányom.
– Hallottam, hogy vitatkoztok. Van valami baj?
– Nincs semmi baj. Menj ki.
A szőnyeg szélén toporogtam.
– Kértek valamit enni vagy inni?
– Nem kérünk semmit. Menj ki.
– A leckétek készen van?
– Készen van, de hagyjál már minket!
Megsemmisülten kikullogtam.
A lányom erélyesen becsukta szobájának ajtaját. Végighevertem a kanapén és bekapcsoltam a tévét.
Mire a feleségem hazaért, Etelka már távozott. Azt, hogy a lányszobában tett röpke látogatásomat követően mi történt közöttük, a becsukott ajtó és a tévé hangja okán nem tudtam követni, ám amikor kijöttek és keresztülvágtak a nappalin, látszott, hogy valami nem stimmel. Elöl Etelka haladt merev lépteivel és arisztokratikus tartásával, mögötte a lányom, leszegett fejjel, még mindig ugyanolyan lángoló arccal, és közben nem néztek se jobbra, se balra, csak sietős léptekkel mentek az előszoba felé. Ahol megint csak némák maradtak, csupán egy-egy kurta üdvözlés hangzott el, majd a lányom becsukta Etelka mögött az ajtót.
– Összevesztek? – kérdeztem a feleségemet pár órával később, amikor a lányom már az ágyában feküdt, a telefonjáról fülhallgatóval zenét hallgatott, és közben az osztálytársaival csetelt. Én legalábbis ilyenkor mindig abban reménykedem, hogy velük.
– Majd kibékülnek – válaszolta a feleségem, anélkül, hogy fölnézett volna a laptopjából.
– Na de mégis, mi volt a baj?
– Semmi. Hagyd őket békén.
Mondani akartam, hogy de hiszen békén hagytam, aztán inkább nem forszíroztam tovább.
Miközben e röpke párbeszéd zajlott, azon kaptam magam, hogy az interneten azt keresgélem, mi történt ezernyolcszázhetvennyolcban. Például Etelkán kívül abban az évben született Molnár Ferenc, Hajós Alfréd, Krúdy, vagy éppenséggel Joszif Dzsugasvili, a későbbi Sztálin. A Monarchia megszállta Boszniát, a berlini kongresszuson pedig újra fölosztották a Balkánt.
Aznap azt álmodtam, hogy Etelka megjelent a hálószobában. Annyira elevenen láttam magam előtt a rezzenéstelen arcát meg az átható tekintetét, hogy egyszer csak fölültem az ágyban. A szívem hevesen kalimpált, a hátamon folyt a verejték, mégis fázósan reszkettem. Etelka nem volt sehol, én azonban még perceken keresztül merengtem azon, hogy ez most álom volt-e, vagy valóság. Utána sokáig nem bírtam és nem is mertem visszaaludni. Újra meg újra kinyitottam a szemem és körbenéztem a sötét hálószobában, attól tartva, hogy mégis csak megpillantom Etelkát. Nem akartam ismét látni, ahogyan az ágy szélénél áll és engem bámul, mint ahogy azt se akartam, hogy visszatérjen az álmomba. Alapvetően egy földhözragadt gondolkodású pasas vagyok, többnyire nem hiszek a nem e világi dolgokban, mint ahogy nem rajongok különösebben a horrorért meg az efféle dolgokért sem, ugyanakkor Etelkában kétségtelenül volt valami rémisztő. És másnap, amikor az irodában kialvatlanul az álmomon merengtem, meg is tudtam fogalmazni magamban, hogy micsoda rémiszt benne: az idegensége. A merev mozdulatai, a rezzenéstelen arca, az átható tekintete. Az, hogy láthatóan úgy volt jelen a világban, mint aki csak belecsöppent, de egyébként nem idevaló.
Első látogatása után Etelka kikerült a feleségem és a lányom közötti esti beszélgetések témáiból, a neve se hangzott el többé. Legalábbis egy jó darabig nem. Aztán pár héttel a látogatását követően a lányom bejelentette, hogy Etelka elment. Erre azonnal fölkaptam a fejem.
– Hova ment?
A lányom vállat vont:
– Nem tudom pontosan. Elköltöztek és átment egy másik iskolába.
– De mégis, hova?
– Nem mindegy? – kérdezte a feleségem. – Elment és kész.
Igaza volt. Végül is mindegy. Nem is ez volt a lényeg. Az volt furcsa, hogy ilyen hamar. Hiszen még csak most érkezett, és máris tovább állt. Ám hiába próbáltam faggatózni erről, nem kaptam választ. És ezúttal még csak nem is azért, mert a lányom meg a feleségem erről is úgy gondolták, hogy nem tartozik rám. Hanem azért, mert ők maguk se tudták Etelka távozásának okát.
– Egyáltalán honnét jött?
A lányom tőle szokatlan módon tanácstalanul ingatta a fejét.
– Nem tudom.
– Hát nem kérdezted meg?
– De kérdeztem.
– És nem válaszolt?
– Azt mondta, hogy messziről. De nem mondta meg, pontosan honnét.
– És a szülei? Találkoztál velük?
– Nem.
– Nem voltál náluk soha? Nem is hívott?
– Nem.
– Azt tudod, hogy hol laktak?
– Jaj, ne faggasd már a gyereket! – csattant föl a feleségem. – Úgy beszélsz vele, mintha valami rosszat tett volna.
A lányomra néztem, ám ő egyre csak ingatta a fejét.
Nem sokkal később, amikor már a lefekvéshez készülődtünk, összefutottunk a konyhában. Mindketten ittunk egy pohár vizet. A feleségem a fürdőszobában zuhanyozott, úgyhogy nem hallhatta, amint megkérdezem a lányomat, hogy akkor végül is min különböztek össze Etelkával.
– Pont azon – válaszolta –, hogy soha nem mondott magáról semmit. Rólam mindent tudott, de magáról nem beszélt.
– Hogyhogy mindent tudott rólad? Beszámoltál neki mindenről, ami veled kapcsolatos?
– Nem számoltam be, de mégis úgy éreztem, hogy mindent tud rólam. Legalábbis ez derült ki abból, amiket mondott.
– És mit szerettél volna te tudni róla?
– Bármit. Vagyis legalább annyit, amennyit ő tudott rólam. Sok mindenről lehetett vele beszélgetni, de róla magáról sosem.
Bólintottam.
– Vagyis úgy érzed, hogy nem nyílt meg előtted. Nem volt hozzád őszinte.
– Arra gondoltam – mondta a lányom –, hogy úgy nem lehetünk barátnők, hogy ő mindent tud rólam, én meg semmit se róla. És ezt meg is mondtam neki.
– Ezen megsértődött?
– Nem tudom. Csak hallgatott.
A feleségem a fürdőszobában elzárta a zuhanyt.
Katonásan egymás mellé állítottam az üres poharakat.
– Apa – kérdezte a lányom –, szerinted tényleg ezernyolcszázhetvennyolcban született?
Erre nem tudtam hirtelenjében mit felelni.
– Szerinted? – kérdeztem vissza.
– Nem tudom. Vagyis azt gondolom, hogy lehet.
– Én is azt gondolom, hogy lehet. Bármennyire is hihetetlennek tűnik.
A lányomon látszott, hogy még akar mondani valamit, majd inkább szótlanul kifordult a konyhából.
Egy darabig egy irányba vezetett az utunk. Aztán a lányom a nappaliban fölmarkolta a könyvet, amelyet mostanában olvasott, a hóna alá csapta és elindult a szobája felé.
– Csak egy fejezetet – szólt rá a feleségem, aki időközben tusfürdőtől illatozva, törülközőbe csavarva, kezében egy flakon testápolóval kijött a fürdőszobából. – Holnap dolgozatot írtok.
A lányom megállt szobájának ajtaja előtt, felénk fordult, végigmért bennünket, és azt mondta:
– Jó éjszakát.
– Jó éjszakát – mondtuk mind a ketten.
Megvártuk, amíg becsukja maga mögött az ajtót, majd egymásra néztünk.
– Hogy megkomolyodott ez a gyerek! – mondta a feleségem. – Eddig se volt vele különösebb baj, de azt kell mondanom, hogy előnyére változott.
– Igen – bólintottam. – Nagylány. Sőt majdhogynem felnőtt nő. Nagyon kell vigyáznunk rá.
– Tud ő vigyázni magára – közölte a feleségem. – Ne féltsd.
Lekattintottam a nappaliban a villanyt, és elindultunk mi is a hálószobánk felé. Befeküdtünk az ágyba, én a kezembe vettem egy könyvet, a feleségem pedig a laptopot fektette az ölébe.
Pár perccel később kopogtatás nélkül nyílt az ajtó, és belépett a lányunk.
A feleségem azonnal kipattant a takaró alól.
– Valami baj van? Fáj valami?
– Alhatnék ma köztetek? – kérdezte a lányunk. – Úgy, mint amikor még kicsi voltam.
– De hát mi a baj, kicsim?
– Nem akarom… – a lányom egy pillanatra megakadt, majd határozott hangon mondta tovább: – Nem akarom, hogy Etelka ma éjjel is meglátogasson. Ha ma nem talál a szobámban, lehet, hogy nem jön megint.
A feleségem azzal a pillantásával nézett rám, amivel azt szokta kérdezni, hogy már megint milyen hülyeséggel tömtem a gyerek fejét. Én viszont nem kevés szomorúsággal arra gondoltam, hogy a lányom minden bizonnyal csalatkozni fog.