Bencsik Orsolya Több élet című kötetéről
Életfarm
(Bencsik Orsolya: Több élet. Magvető Kiadó, Budapest, 2016)
Megbontott (test)határokkal játszik, és teszi ezt kifejezetten hatásosan Bencsik Orsolya 2016-ban megjelent kisregénye, mindeközben egy olyan összetett, meglepően sokszínű szövegvilágot tárva az olvasó elé, amelyben egyszerre találunk családi anekdotákat, tárcát egy napilapból vagy épp komplett recepteket. Mit tesz a szöveggel a több szinten megjelenő, túlcsorduló sokféleség? A Több élet esetében minden kétséget kizáróan kivételes olvasmányélményt nyújt a befogadónak.
A szétírt lányregénnyel egybefont családregény egy Budapestre költözött fiatal vajdasági írónő történetét meséli el: a naplószerű elemekkel is dolgozó regény egyszerre ragad ki részleteket a főhős mindennapjaiból és idézi fel a nagy- és dédszülők, az egykor vágóhídon dolgozó, majd az otthon disznókat tartó család anekdotáit. A szöveget átszövik az ellenétek, amelyek közül a leginkább szembetűnő, a kötet kapcsán egyértelműen szignifikáns test-problematikához fűzhető tisztaság‒szennyezettség oppozíció, amely mintha a főszereplő figurájában egyesülne, illetve viaskodna az egész köteten átívelve: „Amit csak tudok, eltakarítok, talicskába dobok. Amit csak bírok, magamba töltök: kidobott krumplihéjat, romlott ételt” (55.) Az elbeszélő minden egyes tisztítási rituálét részletez, miközben csontot súrol, beleket tisztít, vagy részletesen arról beszél, melyik mosószert választja: „Reggeltől estig súrolnék, ez a leghőbb vágyam, hiszen tudom, a lányoknak egy életre soka dolguk, ha jóvá akarják tenni, hogy van apjuk” (45.) Ahogy a főhősnek, a család valamennyi tagjának életét meghatározza a szövegben rendszeresen felbukkanó, ezáltal pedig még kényszeresebbnek ható tisztításmotívum. A szereplők krumplit pucolnak, ruhát tisztítanak, vagy éppen újszülött csecsemőt: ezek a folyamatok soha nem semleges tevékenységekként jelennek meg a szövegben, hanem mindig súlyos jelentéssel, tanulsággal és értékkel bíró cselekedetekként szűrődnek át az elbeszélésen. A narrátor mégis mindehhez kellő iróniával fordul: „Pedig az abszolút boldogság (amiben egyre tökéletesebb vagyok), tudom, hogy színtiszta sterilitás, műanyag flakonban tárolt olcsó, átlátszó folyadék”. (52.) A regény nyelve által generált, apai és anyai oldalról érkező impulzusok közötti feszültség ezen ellentétpár tekintetében is különösen sokatmondó. A főszereplő erre szüntelen reflektál, így köti a tökéletlenséget, de a szavak utáni vágyat és az írást is az édesapa, illetve a nagyapa figurájához. Az anyai oldalon, mindezzel mintegy szembe helyezkedve, a tökéletességre való törekvés érződhet: „Anyám tanácsa, a szépségeddel bűvöld, az arcoddal, a testeddel, mosolyogj, és ha lehet, inkább ne szólalj meg!” (39.)
A szöveg határai a műfajok, a regény fiktív tere és ideje, a szereplők, illetve azok testeinek tekintetében is folyamatos mozgásban vannak. A dédmamából kiállított preparátum lesz, a tata disznóvá változik, az ólban tartott állatok és a családtagok test-képei és szabályrendszerei közötti válaszvonalak fokozatosan foszlanak szét: „Borzalmas tél volt, a nagy hideg miatt apámék alig hagyták el a házat, és a dédnagymama nagy, hájas teste vagy négy napig ott feküdt az ólajtóban. Csak tata és én sirattuk meg. Apámék kitömették, és berakták a tata műhelyébe” (119.) Szintén sokatmondóan: „Apám ébredés után beül az ólba, a mama régi, szétnyitható ágyán megágyaz” (83.). Később az édesanya figurája is ehhez hasonló transzgresszív szövegeken keresztül formálódik meg, amely az azt megelőző tisztaság‒piszok ellentétpár fényében még jobban súlyosbítja a szöveg test-idegenség tapasztalatát: „Látták az anyámon, hogy piszkos. Mintha belesétált volna az iszapba. Apám, a tata és a nővérem csutakolták, anyám meg (a koszos állat) prüszkölt, rázogatta a szőrét. A kád szélére rakott törülköző (fehér, frottír, anyám vette a piacon, magyar termék) már tiszta lucsok volt” (115.) Ambivalens módon az édesanya testéhez éppen a tisztítás folyamata során rendelődnek hozzá az állatias jellegzetességek – a szöveg ilyen és ehhez hasonló eszközökkel mindvégig képes megtartani és fokozni azt az állandó feszültséget, amelyet saját ellentétpárjaival hoz létre.
A transzformáció az elbeszélő szerepébe helyezett főhőst is eléri, aki a nyelvbe kódolja az animalisztikusságot, „moslékot, így mondják, engem pedig moslékembernek hívnak, pedig valójában disznó vagyok. Ha hazaérek, egész álló nap dohogva, mint a gép, zabálok” (55.), vagy pedig teljesen egyértelművé teszi a határszegést: „A korpának köszönhetően súlyom nem apadt, és a beleim is jól működtek. Szerencsére legyek sem voltak, mert a legyeket nem szeretem.” (156.). Ahhoz, hogy a transzgresszió még hatásosabban formálódjon a szövegben, egy alapvetően az anyagiságra és a testre fókuszáló elbeszélői nyelvet kapunk, amelynek köszönhetően az érzékelés és a testi tapasztalatok mindig a figyelem középpontjában vannak. „Ha levágatnám a hosszú, szőke hajam, látszódna a bivalynyakam, amit a tatától örököltem” (54.) vagy: „Nekem a földdel amúgy semmi bajom, a dédmamával anno sárból babákat is gyúrtunk, a napon szárítottuk őket, testük megrepedezett, ha nem vigyáztunk, ujjainkkal szétroppantottuk a nagy kuglifejeket. A dédmama arca ugyanolyan ráncos volt, mint a babák teste, apám szerint mély repedéseket égetett bele a hosszan tartó egyedüllét” (177.) A főhős az útjába akadó férfiaktól kezdve saját magán át mindent egy erőteljesen testi perspektívából fogad be, amely ügyesen játszik össze a lányregény sajátosságaival: „Ez a pasas például havonta egyszer dug, a háta meg csomókban szőrös, bele lehet kapaszkodni. Pontosan bele lehetetett, amíg a felesége le nem borotválta. Azt hiszem, az asszony legnagyobb boldogsága az, hogy minden vasárnap, éppen főzés előtt, egy nyolccentis, csavaros fejű aranyborotvával vastag rétegekben húzza le a már kinőtt szálakat” (51.). A naturalisztikus, sokszor groteszk leírások a regény nyelvének szerves részét képezik, ám a narrátor ezt is kellő mértékben ellensúlyozza lényegre törő recept-feljegyzésekkel, vagy például egy-egy tárgyias, adatszerű információ beiktatásával. „»ezektől a fogatlan, hörgő, nyögő, zihálva beszélő magányos férfiaktól mindig kapok ezt-azt«. Milla Aloe verás, regeneráló hatású kézápoló krémet, amiben B5-vitamin meg búzaprotein van, és 2015. július 14-ig használható fel” (27.) Érdekes csavarként jelenik meg a szövegben, amikor egy ponton mindez összeütközik: a hozzávalók precíz felsorolása után hasonló stílusban olvashatunk arról, hogy milyen apró tárgyak kerülnek elő hagyatékként a tata halott apjának gyomrából, mint ha csak a sült hal pácban (30.) vagy a káposztaleves (124.) összetevőiről lenne szó.
A kötet címe több értelmezési lehetőséget kap, hiszen az elmondottak tükrében, a figyelemreméltó határszegések és metamorfózisok mellett összekapcsolható a családtagok egyéni történeteivel, a Budapesten élő vajdasági főhős összetett személyes világával, vagy identitásával, de a több műfajt vegyítő, így pedig afféle szövegszörnyeteget létrehozó narratív technikákkal is. Utóbbit érintve kiemelendő, hogy az intertextualitás is fontos szempont lehet a regény olvasásakor. „A sógorom, a láthatatlan ember erőt vett magát, érezte, élete legnagyobb feladata előtt áll. Óriási húsok voltak a szármák közé rakta ráadásnak, és három töltelék után egy ilyen darab szívós, fövetlen, rágatlan húsdarabot akart legyűrni. A szeme kigúvad, nyakán kidagadtak az ere: hősiesen küzdött a torkán akadttal. »Dögölj meg, te kutya!«, erre gondolt, miközben lefordult a padról” (153.) – az egyértelmű Tragédia-parafrázissal a kötet végén találkozunk, de talán Kiss Tibor Noé Inkognitó című kisregényére is történik utalás, amelyben egy kísértetiesen hasonló mondatot olvashatunk: „mellemen a szétnyíló anyag húsz százalék poliészter, nyolcvan százalék pamut” (50.), az Inkognitóban: „Egy világoskék pulóvert választok, ötszáz forintért vettem egy turkálóban. Ötven százalék pamut.” (Kiss Tibor Noé: Inkognitó. Alexandra Könyvkiadó, Pécs, 2010, 55.) Ezek az intertextusok azért is lehetnek különösen lényegesek, mert a regény vissza-visszatérő kényszerességmotívuma a felsorolt szövegek esetében is kifejezetten jelentőségteljes – ez szintén új jelentésrétegeket, tehát még több szöveget, és még több életet adhat a Bencsik-kötethez. Ahogy azt a Több élet fülszövegében is olvashatjuk, a regényben valóban több szinten nyüzsög, kavarog és csordul ki az élet, ám ez soha nem fordul át öncélúságba, vagy értelmezhetetlen kuszaságba: Bencsik Orsolya szövege egy fölöttébb átgondolt és remekül kivitelezett, kaotikussága ellenére teljességgel emberivé tett szörnyeteg, amelyet minél többször olvassuk, annál több életet fedezhetünk fel benne magunknak.
Deres Kornélia Bábhasadás című kötetéről
Fehér foltokon át
(Deres Kornélia: Bábhasadás. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2017)
Deres Kornélia második verseskötete a nagy átalakulást megelőző szintézist idézi fel az olvasóban. Azt a szükségszerűség által determinált pillanatot, amikor a továbbfejlődésre váró rovar bábja felhasad, hogy egy teljesen új forma alakot ölthessen. A pillanatot, amikor az ember saját múltjával, valamint a szűkebb és tágabb környezetével szembenézésre kényszerül, remélve, hogy képes leszámolni önnön bábjaival. A Bábhasadás olvasója olyan költészetbe nyer betekintést, melyben elmosódik a határ valóság és álomvilág között, melyben az agy működését (valamint működésének anomáliáit) tematizáló szövegek objektivitását sajátos módon egészíti ki az otthon mibenlétét valamint a nemzedéki kötelékeket boncolgató személyes hangvétel.
Általánosságban megállapítható, hogy a négy ciklusra tagolt Bábhasadás mélyen átgondolt és jól szerkesztett kötet. Bizonyítja ezt többek között a Korall című nyitóvers, mely az egymással ellentétes motívumok ütköztetésével hamar megteremti a kötet alaphangulatát. A szöveg első soraiban megjelenő tengerbiológusok az ismeretlen feltérképezésével összefüggő racionalitást, objektivitást képviselik („Természettudósok érkeznek kémlelni / a barázdás tájat” [7.]) A következő sorok motívumai azonban megváltoznak, s egyre nagyobb teret nyernek az irracionális jelenlétére utaló nyomok: „Fjordos mesék, / nyöszörgő kísértethajók kikötője ez.” Az utolsó sorok beszélője konstatálja a felismerést, miszerint a fentebb leírt tájjal lehetetlen bármiféle személyességen és kölcsönösségen alapuló kapcsolatot kialakítani: „rémálmok állomása, ez a hely nem / köszön, nem tegez.”
A kötet hangulatát alapvetően befolyásoló idegenségérzet az agyversekben figyelhető meg a legjobban. Deres költészetének szokatlan képekben és asszociációkban tobzódó darabjairól van szó, melyeknek fő jellegzetessége a makro-és mikrokozmosz egymásba folyása, kozmikus és organikus testek szürreális keveredése. A Rájahadak a következő sorokkal indít: „Esténként nézzük egymást, idegen / szemekkel. A fejben bolygók fordulnak / el, távcsővel figyelt, csillogó vidékek, / hulahoppkarikás dobok.” (8.) A világűr nyomasztó idegensége az emberi agyba vetítve jelenik meg, arra irányítva a figyelmet, hogy mindkettőben rejtőzik valami esszenciálisan megfoghatatlan. Nem csupán a távoli bolygókról szerzett tudásunk töredékes, saját agyunk működése, saját tudatunk is okozhat meglepetéseket. Deres Kornélia egy a litera.hu-n megjelent interjúban említette, hogy költészete hangsúlyos érdeklődést tanúsít az agyműködés és a világegyetem természete iránt, hiszen ezek azok a területek, ahol még a 21. század embere is nagy valószínűséggel bukkan fehér foltokra. Talán pont az ismeretek hiánya teszi lehetővé annak a misztikus jelentésárnyalatnak a létjogosultságát, melyet Deres költészete meggyőzően tud felhasználni. Kísérlet történik arra, hogy a metaforikus összekapcsolódás segítségével a két világ egymás megértését tegye lehetővé. Álljon itt példaként a Fehér törp következő néhány sora: „A jobbik agyban fehér törpök lebegnek: / kihűlt csillagtetemek. Később beragadnak / a masszává vált sérelmekbe és időtlenné / válnak. (17.) Az olyan kifejező képek, mint „kihűlt csillagtetemek” már-már organikussá teszik a világegyetem közvetlenül megtapasztalhatatlan objektumait. Ezzel párhuzamosan a halott csillagok képe az emlékezetbe ragadt, burjánzó negatív érzelmeket materializálja.
A természet makrokozmikus erői a kötet számos versében fészkelik be magukat az emberi agyba. Lehet szó meteorológiai jelenségekről („A legutóbb használt idegúton ciklon söpör végig” [Ciklon, 42.]), vagy egyéb hatalmas kiterjedésű képződményekről („A fejben sivatagok sétálnak, vándorló monstrumok, / szemcsés óriások.” [Agykatonák, 44.]) Az is előfordul, hogy a világűr helyett egy sokkal kisebb, ám a versek beszélője számára legalább annyira idegen vidék fonódik össze az aggyal: „Ez a túlépített városrész az agy érzelmi központja.” (Bódéváros, 10.) Hasonló képekkel dolgozik a Dériker című szöveg is: „A panelagyban csótányirtást terveznek, […] A csótány repedésbe mászó gondolat, / a rosszabbik fajtából. […] A gondolat megtelepszik, / és nem mossa ki méreg, se hó. / Esténként / összetett szemével figyel a sarokból.” (16.) Rendkívül hatásos, ahogy a szöveg egymásba játssza a lakótelep fullasztó világát az elmében megtelepedő depresszív gondolatokkal. Gyakori az is, hogy az asszociációk az álmokra vonatkoznak, mint a Lekésett lények című versben: „A Düsseldorfi reptér közvetlen kapcsolatban áll / az agy álomközpontjával. Esténként becsekkolnak / az utazni vágyó rémek (…) Ha a fényképek eltérnek, később / indulhatnak meg a tranzit felé. Ilyenkor / az álmodónak akár szerencséje is lehet.” (43.)
Érdemes külön kiemelni a demencia-tárgyú szövegeket. Nem véletlen, hogy ezekben sokkal fokozottabb az agyversekre jellemző idegenségérzet, illetve a szokatlan képzettársításokon alapuló képiség. Ezt az összefonódást találjuk a DeGenerális harmadik szakaszának kezdősoraiban: „A múlt összerongyolódott. Barázdáink / letarolva, az agyi szennycsatornák / blokád alatt.” (30). A meglehetősen kifejező képek puszta földeket és hanyatlásnak indult, mocsokban úszó városokat idéznek fel az olvasóban. Legalább annyira erős analógiák ezek, mint a vihar pusztította táj párhuzamba állítása az agyi működés zavaraival: „Mikor az elmén végigsöpör az utolsó vihar, / a földeket feldúló, a kérlelhetetlen, végül / tökéletes csend lesz.” (Demencia, 48.) Olyan ez, mintha egy láthatatlan ellenségre próbálna alakot kényszeríteni a lírai én, mintha szavakkal akarná leírni a megnevezhetetlent. Kísérlete azonban kudarcot vall, s nem marad más, minthogy az ismeretlen és irracionális motívumaira támaszkodva beszél az agy fokozatos leépüléséről: „Itt a kém, a rongyos ügynök, már belül. / Irt és tarol. Jobb napokon csak rokonokat / látunk üres képkeretbe, máskor előhívjuk / a holtakat is. Nekromanciából jeles.” (DeGenerális, 31.) A tudat működésével kapcsolatban érzett bizonytalanság olykor már-már sci-fi-szerű motívumokkal itatja át a versszöveget: „Valaki más történeteit engedik belém. Nem ismerem / A szereplőket, bár hasonlóan szólnak, mint a rokonok.” (Keserű szigetek, 23.) Ugyancsak érdekes, amikor az emlékek lassú eltűnésével járó diszfunkció egy különleges vallási-mitológiai keretet kap. A Mínuszos magasok első szakasza az atya uralta kort, a rend és racionalitás időszakát mutatja be: „Akkor rend volt a fejekben. Tiszta, ropogós nyugalom.” (67.) Ezt váltja majd fel a fiú kora, az álmok ideje, amikor az agy minden kötöttségtől szabadon, autonóm módon kezd működni: „Amikor az agy majd színes képeket vetít a / retina belső falára.” (Uo.)
Nemcsak a tudat válik kiismerhetetlenné és idegenné, hanem a kinti valóság is. Az az érzése a szövegek értelmezőjének, hogy a lírai énnek a világhoz való viszonya nem jelent többet kényszerű alkalmazkodásnál: „Nappal meg mások szavait, mozdulatait lopom, / nehogy kiszúrjanak. Belesimulok tájaitokba, / hozzátok lassulok, akár kövér, barna nyulak / a vasúti földeken” (Napon, 32.) Könnyű ráismerni a bábszerűség nyomasztó állapotára. A valóságba vetett létezés csak a tudat átrendezésével, a konvenciók által elvárt maszkok felöltésével képzelhető el: „Újra ki kell / állnom a fényre, utánozva idegen pofát, / tempót, gusztust, zenét. / És szenteltvizet nyelni a démonok ellen. / Ezt hívják viselkedésnek.” (Illesztő, 34.) Deres költészetében a közvetlen környezet, a világ is megismerhetetlen, kifejezhetetlen. Nem véletlen, hogy az irracionális motívumai a szülővárosra reflektáló, valamint az életútra visszatekintő szövegekben feltűnően gyakoriak. Többször előfordul a szellemidézés, illetve más babona-motívumok szerepeltetése: „Ez a város nem az én babonám” (Ráncgyár, 62.); „A homokban babonás állatok járják a tájat.” (Babonás állatok, 61.); „Ilyenkor újranézem húszas éveim / szalagjait: kattognak a szemek. / Anya a csempeszagú konyhában / szellemszívet készít, / […] Átlátszó anyagokat munkál meg, / és egy jugoszláv démonnal cimborál” (Jugoszláv démon, 57.)
Deres Kornélia költészete egyéni hangon szólal meg, merész és erős képeit nem lehet egyhamar elfelejteni. Ezek a versek tudatosan keresik a fehér foltokat, legyen szó akár az agy, akár a világűr titokzatos tereiről, lakótelepekről, generációs identitásról, elvándorolt rokonokról. A kötet verseiben megszólaló beszélő visszatekint addigi életére, várja a következő fejlődéstörténeti szakaszt, a báb felhasadását, az eljövendő azonban korántsem megnyugtató és fájdalommentes: „a harminc sortüze előtt” (Harminc előtt: találkozó, 38.) várakozik a lírai én.
Fodor Veronika Legendák a Pannónia gőzhajó fedélzetéről című kötetéről
„az utolsó legenda csakis én lehetek”
(Fodor Veronika: Legendák a Pannónia gőzhajó fedélzetéről, ill. Szimonidész Kovács Hajnalka. Holnap Kiadó, Budapest, 2016)
Fodor Veronika harmadik kötete, a Legendák a Pannónia gőzhajó fedélzetéről lebilincselő mesevilágba vezeti az olvasókat, mégpedig az emberiség történelmének és az ipari felfedezések hőskorának emlékezetes, de olykor mégis feledésbe merült mozzanatai és meghatározó pillanatai közé. A kötet különlegessége, hogy egyszerre tekinthető mese- és kalandregénynek, de igazi ínyencségként egyfajta kultúrtörténeti útleírásnak is. Azonban minden egyes történetben és megidézett korban a bemutatott találmányokon túl mégis magát az embert igyekszik megragadni és mutatni. Az egymásba kapcsolódó epizódok mozgatói és egyben összekötői az emberi érzés és érzékelés legkifinomultabb formáinak megragadása. A teljesség utáni vágy, máskor pedig a szabadság hiánya tartja mozgásban a szereplőket és rajtuk keresztül az eseményeket. Így kaphat például több alkalommal kiemelt helyet az illatok érzékelése vagy épp azok hiánya, vagy a legbensőbb érzelmeknek és gondolatoknak a keresése/megtapasztalása: akár az (el)használt játékok javítóműhelyében vagy akár a megalkotott gépek születésekor. Ezeknek köszönhetően lehetséges Fodor Veronika könyvében, hogy a különböző korok nagy felfedezőinek szelleme összetalálkozhat, és eszmét cserélve segíthetnek egymásnak az éppen formálódó találmányuk létrehozásában. Jó példa lehet erre a 18. században élő Ciprián szerzetes és száz évvel későbbről Ferdinand von Zeppelin gróf találkozása és párbeszéde egy felhő szélén ücsörögve és közben, miután mindketten épp repülni próbálnak a fejlesztés alatt álló szerkezetükkel. Ki így, ki úgy.
A Legendák a Pannónia gőzhajó fedélzetéről gerincét Anton Aulinger története adja, aki kénytelen utazó legendagyűjtővé válni, miután Kizil Bas, az isztambuli szultán elrabolja kedvesét egy különös váltságdíj fejében. Ez pedig nem más, mint az, hogy Anton egy év lejárta előtt billentse ki unalmából és gyűjtsön számára tizenkét olyan legendát, amivel szórakoztatni tudja. „Íme, a könyvtáram, benne a világon valaha megírt összes könyvvel, de már mindet olvastam, és egytől egyig unalmasak. Csodálkozni akarok, ámulni, megdöbbenni – és ebben maga lesz a segítségemre. Azt szeretném, ha összegyűjtené a világ legkülönösebb legendáit! Rakja őket dobozokba, gondosan felcímkézve, és hozza el nekem Isztambulba. Keressen engem: Kizil Bas-t, a borzalmast, akinek mindenki rettegi nevét. De vigyázzon, nehogy unalmasnak tartsam akár egyiket is! Egy éve van rá. Tizenkét legendát kérek, és ha sikerül időben ideérnie velük, visszakapja Jezáment.” – hangzik a szultán vészjósló kérése. (43‒44.) Hogy miért pont Antont választja ki a szultán, nem derül ki, hiszen a fiatal főszereplő kedvese elrablását megelőző, korábbi életéről nem sokat tudunk, talán csak annyit, hogy a harcmezőket járta. Viszont innentől az olvasó számára nyitott könyvvé változik Anton életútja, ahogy szenvedélyévé, hivatásává, sőt életévé válik a különleges történetek gyűjtése.
A meseregény egészét is jellemzi, ahogy értesülünk e fontos pillanatról, ami elindítja Antont a hosszú és élményekben gazdag útjára. Ha kiragadjuk e jelenetet, azt is láthatjuk, hogyan tobzódik a történelem különböző időszakainak és helyszíneinek számos ismert alakja és a legkülönfélébb találmányok akár pár perc megjelenítésében. Kezdve attól, hogy Ypszilanti herceg válik a hírvivővé, aki vélhetően azonos a 19. századi görög szabadságharc kiemelkedő alakjával, képbe kerülnek a 20. század húszas éveiben alakult Rókafalka Társaság – a világszerte ismert magyar vadásztársaság – tagjai is, akik egyforma uniformisukban ugyanabban a kávézóban szürcsölik a feketéjüket, ahol a herceg rátalál Antonra. A helyszínként szolgáló kávézó faláról ezüstkarbon lemezre fagyott tekintetek néznek le a szemlélődő Ypszilanti hercegre, tehát a régi fotográfiák lenyomatai is feltűnnek. Ahogy megelevenedik a falon Kizil Bas alakja, az Antonhoz szóló isztambuli szultán, helyet kap a rögzített hang lejátszásával a gramofon, illetve a vele összekapcsolódó mozgó képet lejátszó kinematográf (általuk Emile Berliner és a Lumiére testvérek neve is eszünkbe juthat). Itt meg kell jegyezni, hogy a gramofon leírásakor a szerző apró csúsztatással azt az Edison-féle fonográf tulajdonságaival jellemzi, ahogy az alábbi idézetben olvashatjuk, hiszen a gramofonhoz nem viaszhenger tartozott, hanem egy lemez, mivel a hang egy lapos korongon volt rögzítve: „Ypszilanti kinyitott egy pléhdobozt, a filmtekercset befűzte a masinába, a hozzá tartozó viaszhengert a gramofonba tette”. (42.)
Gessler Siegfried neve szintén előtűnik, amikor a vetítés előtt Ypszilanti felhörpinti a nevéhez fűződő híres köménylikőrt. És az már csak ráadás, hogy e jelenetben is csemegézni lehet a korabeli divat öltözék- és kelléktárának fogalmai között: zsakett, pantalló, cvikker, kürtőkalap, de a továbbiakban találkozhatunk még a lornyon, zubbony, zsabó, klakk, frakk szavakkal is.
Anton Aulinger egy év alatt számos (valós és meseszerű) helyet bebarangol, többek között megfordult Lodomériában, a Dunajec környékén vagy épp a Bükkben. Budapesten száll fel a Passautól a Fekete-tenger felé tartó Pannónia nevű gőzhajóra. Innentől Leopold, a hajóslegény és a kapitány kíséri/segíti útján a legendagyűjtőt. Fodor Veronika könyvének tehát egyik kulcsmotívuma az utazás.
Természetesen nem csak térben és időben történik ez az utazás, hiszen jelentős változásokon megy keresztül a különféle találkozások és események következtében Anton, amelyek megérintik és gazdagítják őt. Ugyanakkor a tíz európai országot átszelő Duna, illetve a meseregényben a Dunán való hajózás összeköti a keleti és a nyugati embereket és világokat, átjárást biztosítva egyik kultúrából és történetből a másikba.
Kerek egy évig tart(hat) az út és a legendák gyűjtése, amiből a teljesség jegyében szintén tizenkettőnek kell összegyűlni az út végére. Ilyen értelemben az utazás a világ, az idő és az emberi élet teljességét, illetve a titkok keresését és a megértésükre tett kísérletet szimbolizálja. Minden történethez egy újabb történet fűződik. Anton úgy juthat egyre közelebb a céljához, hogy nem irányítja az eseményeket, hanem hagyja magát sodródni a találkozások és az elhangzó történések/legendák által. Egyre finomodó ébersége és érzékenysége segítségével érez rá, mely történeteket kell meghallgatni és elraktározni. Így olvashatunk többek között dr. Zipp inhalatoriumáról, Ciprián szerzetesről és a repülés kísérleti próbálkozásairól, a mechanikus emberről, Demetrios mester óraművéről s vele együtt az elvesztegetett és haszontalan, a meg nem élt és ránk váró időről, a varázsnyomdáról és Hans Christian Andersenről, Kamill bácsi babaszerviz-műhelyéről, a bányák mélyének ritka ékkövéről, a bányavirágról, vagy az Isztambulba érkezés előtti utolsó helyszínként Konstanca szűk sikátorai közt felbukkanó emberekről és tárgyakról. De hogy a meseregény főszereplője képes lesz-e összegyűjteni a kért tizenkét legendát és sikerül-e kimenteni a szultán fogságából Jezáment, maradjon az olvasó meglepetése.
A legendák gyűjtésén túl meghatározó a meseregényben a történetmesélés öröme, ám egyúttal annak kényszere is. Ez egyaránt jellemzi a legendák főszereplőit, akik örömmel osztják meg történeteiket Antonnal, másrészt pedig megragadják a lehetőséget a mesélésre, hogy addig adják tovább másnak azokat, amíg még megtehetik. Demetrios mester például az idő által teremtett óraműről oszt meg egy legendát a főszereplővel: „Ezt az órát testvéremmel, Jannal kezdtem el készíteni, de másik két fivérem is segített benne. Az óraszerkezetet Jan, a fogaskerekeket én, a figurákat Rudolf, a festést és a fa cserzését Igor készítette. Eleinte tökéletesen működött, mind a négyünk szíve benne volt. De ahogy múlt az idő, a dolgok megváltoztak. Először Igor ment el, ő volt a legidősebb köztünk. Az őt ábrázoló figuráról lassan lepergett a lakkozás, színei megkoptak. Aztán Rudolf következett, apró barázdákat harapott a romlás szobrocskáján, majd szegény Jan hagyott itt minket. Az óraszerkezet azóta folytonos javításra szorul, de az idő kifog rajtam, évtizedekig gyönyörűen működött, de most… Csak én maradtam, a fogaskerék”. (95‒96.)
Ugyanez a kettősség érvényesül Anton mesélésében is. A legendagyűjtő örömmel osztja meg útja egyes állomásainak lebilincselő történeteit, amelyekkel elhalmozza az olvasókat és a Pannónia gőzhajó utasait. Anton ugyanis egyezséget köt a kapitánnyal, útiköltség fejében minden nap elmesél egy-egy újabb legendát az összegyűjtöttek közül. A vendégek között Anton történetei egyre sikeresebbek, miközben hallgatják a történeteit, mintha megállna az idő. Azonban a Pannónia gőzhajón való utazás további fordulatokat és meglepetéseket tartogat. Egyre világosabb, hogy az elején még mogorva kapitányt és Antont a megkötött szerződésen túl több minden összeköti. Hogy voltaképpen mi is, az út végén, a szultán elé járuláskor lepleződik le, amikor a bölcs, de mégis szeszélyes Kizil Bas – aki útjára indítja és a hosszú útról fogadja a próbatétel elé állított legendagyűjtőt – által megmérettetik Anton és az általa összegyűjtött legendák.
Több kérdést is feszeget Fodor Veronika meseregénye, egyrészt a címben megnevezett legenda fogalmára vonatkozóan: kinél vannak, lehetnek jó helyen a legendák, milyen szerepet, helyet töltenek be az életünkben, hol lelni rájuk, mi találjuk őket vagy ők találnak ránk?
Másrészt a legendák elmesélése közben a technikai találmányok és az ember viszonyát gondolja újra. „A varázslat bennünk van, fiam. A gép csak segít előhozni. Mire menne, ha nem használnánk a fantáziánkat? Csak üres papírlapokat nyomtathatna” – avatja be Steindl úr a varázsnyomdája rejtelmeibe Antont. (109.) A főszereplő itt válik szemtanújává a személyre szabott mesék születésének, melyeket a látszattal ellentétben nem a technika, hanem a bennünk rejlő csoda, a képzelet és a szeretet végtelensége, szárnyalása teremti és formálja, ahogy tulajdonképpen a kötet valamennyi legendáját is az hozza létre és kapcsolja össze egymással. Központi helyet kapnak a kötetben a találmányok, de minden egyes történetben a gépek csodája mögött az ember határtalan fantáziájának, vágyainak és szeretetének csodája rejlik. Viszont ha az emberi önzés elhatalmasodik, akkor a mások kihasználása, megrövidítése óhatatlanul bukásra ítéli az embert és az általa teremtett készítményt, ahogy történik ez például dr. Zippel.
Érdemes figyelni a nyelv és a legenda viszonyára Mennyire képes a nyelv megragadni és hitelesen megőrizni a szavakon és fogalmakon keresztül egy-egy történet mozzanatait vagy a tárgyak és az emberek emlékét? A Legendák a Pannónia gőzhajó fedélzetéről régi szavai múltbeli mesés világokat idéznek, ahogy a nyelv teremtő és újrateremtő ereje révén a régi korok lenyomatai járják át a művet. Ezeket egészítik ki a főszereplő által az egyes legendákhoz kapcsolódóan összegyűjtött és számozott dobozokba zárt különleges tárgyak, mint bizonyítékok. A régi fogalmak és tárgyak képei egy mozgalmas kultúrtörténeti időutazásra invitálnak, bepillantást nyújtva korábbi évszázadok meghatározó pillanataiba és kivételes emberek életébe, titkaiba. A fejezetek végén található szókincstár magyarázatai a sokszor már feledésbe merült fogalmakról és nevekről is ezt az (idő)utazást teszik zökkenőmentessé az olvasó számára.
Minden apró részlet életre kel olvasás közben. Ebben pedig nem kis szerepe van Szimonidész Hajnalka remek illusztrációinak. Hiszen minden egyes oldalpáron a kép és a szöveg együtt van mozgásban, sokszor térben sem különülnek el egymástól, olykor akár össze is mosódva. A rajzok részlet gazdag, finom, mély tónusú színekkel és érzékletes ábrázolással itatják át a kötet lapjait, nem mellékesen mindvégig kiváló képi humorral gazdagítva teszik dinamikussá a kötet minden egyes jelenetét.
Fodor Veronika mesekönyve nemcsak egy feledhetetlen és izgalmas utazásra kísér Anton Aulinger összegyűjtött legendái világába, hanem nyitottabbá és érzékenyebbé is tesz a magunk körül fellelhető legendák felismerésére. Egyúttal rámutat arra, mennyire fontos megőrizni emlékeinket és történéseinket, s hogy meséljünk, adjuk tovább azokat másoknak is, amelyek így mindnyájunkat gazdagíthatnak.