Fehér foltokon át
(Deres Kornélia: Bábhasadás. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2017)
Deres Kornélia második verseskötete a nagy átalakulást megelőző szintézist idézi fel az olvasóban. Azt a szükségszerűség által determinált pillanatot, amikor a továbbfejlődésre váró rovar bábja felhasad, hogy egy teljesen új forma alakot ölthessen. A pillanatot, amikor az ember saját múltjával, valamint a szűkebb és tágabb környezetével szembenézésre kényszerül, remélve, hogy képes leszámolni önnön bábjaival. A Bábhasadás olvasója olyan költészetbe nyer betekintést, melyben elmosódik a határ valóság és álomvilág között, melyben az agy működését (valamint működésének anomáliáit) tematizáló szövegek objektivitását sajátos módon egészíti ki az otthon mibenlétét valamint a nemzedéki kötelékeket boncolgató személyes hangvétel.
Általánosságban megállapítható, hogy a négy ciklusra tagolt Bábhasadás mélyen átgondolt és jól szerkesztett kötet. Bizonyítja ezt többek között a Korall című nyitóvers, mely az egymással ellentétes motívumok ütköztetésével hamar megteremti a kötet alaphangulatát. A szöveg első soraiban megjelenő tengerbiológusok az ismeretlen feltérképezésével összefüggő racionalitást, objektivitást képviselik („Természettudósok érkeznek kémlelni / a barázdás tájat” [7.]) A következő sorok motívumai azonban megváltoznak, s egyre nagyobb teret nyernek az irracionális jelenlétére utaló nyomok: „Fjordos mesék, / nyöszörgő kísértethajók kikötője ez.” Az utolsó sorok beszélője konstatálja a felismerést, miszerint a fentebb leírt tájjal lehetetlen bármiféle személyességen és kölcsönösségen alapuló kapcsolatot kialakítani: „rémálmok állomása, ez a hely nem / köszön, nem tegez.”
A kötet hangulatát alapvetően befolyásoló idegenségérzet az agyversekben figyelhető meg a legjobban. Deres költészetének szokatlan képekben és asszociációkban tobzódó darabjairól van szó, melyeknek fő jellegzetessége a makro-és mikrokozmosz egymásba folyása, kozmikus és organikus testek szürreális keveredése. A Rájahadak a következő sorokkal indít: „Esténként nézzük egymást, idegen / szemekkel. A fejben bolygók fordulnak / el, távcsővel figyelt, csillogó vidékek, / hulahoppkarikás dobok.” (8.) A világűr nyomasztó idegensége az emberi agyba vetítve jelenik meg, arra irányítva a figyelmet, hogy mindkettőben rejtőzik valami esszenciálisan megfoghatatlan. Nem csupán a távoli bolygókról szerzett tudásunk töredékes, saját agyunk működése, saját tudatunk is okozhat meglepetéseket. Deres Kornélia egy a litera.hu-n megjelent interjúban említette, hogy költészete hangsúlyos érdeklődést tanúsít az agyműködés és a világegyetem természete iránt, hiszen ezek azok a területek, ahol még a 21. század embere is nagy valószínűséggel bukkan fehér foltokra. Talán pont az ismeretek hiánya teszi lehetővé annak a misztikus jelentésárnyalatnak a létjogosultságát, melyet Deres költészete meggyőzően tud felhasználni. Kísérlet történik arra, hogy a metaforikus összekapcsolódás segítségével a két világ egymás megértését tegye lehetővé. Álljon itt példaként a Fehér törp következő néhány sora: „A jobbik agyban fehér törpök lebegnek: / kihűlt csillagtetemek. Később beragadnak / a masszává vált sérelmekbe és időtlenné / válnak. (17.) Az olyan kifejező képek, mint „kihűlt csillagtetemek” már-már organikussá teszik a világegyetem közvetlenül megtapasztalhatatlan objektumait. Ezzel párhuzamosan a halott csillagok képe az emlékezetbe ragadt, burjánzó negatív érzelmeket materializálja.
A természet makrokozmikus erői a kötet számos versében fészkelik be magukat az emberi agyba. Lehet szó meteorológiai jelenségekről („A legutóbb használt idegúton ciklon söpör végig” [Ciklon, 42.]), vagy egyéb hatalmas kiterjedésű képződményekről („A fejben sivatagok sétálnak, vándorló monstrumok, / szemcsés óriások.” [Agykatonák, 44.]) Az is előfordul, hogy a világűr helyett egy sokkal kisebb, ám a versek beszélője számára legalább annyira idegen vidék fonódik össze az aggyal: „Ez a túlépített városrész az agy érzelmi központja.” (Bódéváros, 10.) Hasonló képekkel dolgozik a Dériker című szöveg is: „A panelagyban csótányirtást terveznek, […] A csótány repedésbe mászó gondolat, / a rosszabbik fajtából. […] A gondolat megtelepszik, / és nem mossa ki méreg, se hó. / Esténként / összetett szemével figyel a sarokból.” (16.) Rendkívül hatásos, ahogy a szöveg egymásba játssza a lakótelep fullasztó világát az elmében megtelepedő depresszív gondolatokkal. Gyakori az is, hogy az asszociációk az álmokra vonatkoznak, mint a Lekésett lények című versben: „A Düsseldorfi reptér közvetlen kapcsolatban áll / az agy álomközpontjával. Esténként becsekkolnak / az utazni vágyó rémek (…) Ha a fényképek eltérnek, később / indulhatnak meg a tranzit felé. Ilyenkor / az álmodónak akár szerencséje is lehet.” (43.)
Érdemes külön kiemelni a demencia-tárgyú szövegeket. Nem véletlen, hogy ezekben sokkal fokozottabb az agyversekre jellemző idegenségérzet, illetve a szokatlan képzettársításokon alapuló képiség. Ezt az összefonódást találjuk a DeGenerális harmadik szakaszának kezdősoraiban: „A múlt összerongyolódott. Barázdáink / letarolva, az agyi szennycsatornák / blokád alatt.” (30). A meglehetősen kifejező képek puszta földeket és hanyatlásnak indult, mocsokban úszó városokat idéznek fel az olvasóban. Legalább annyira erős analógiák ezek, mint a vihar pusztította táj párhuzamba állítása az agyi működés zavaraival: „Mikor az elmén végigsöpör az utolsó vihar, / a földeket feldúló, a kérlelhetetlen, végül / tökéletes csend lesz.” (Demencia, 48.) Olyan ez, mintha egy láthatatlan ellenségre próbálna alakot kényszeríteni a lírai én, mintha szavakkal akarná leírni a megnevezhetetlent. Kísérlete azonban kudarcot vall, s nem marad más, minthogy az ismeretlen és irracionális motívumaira támaszkodva beszél az agy fokozatos leépüléséről: „Itt a kém, a rongyos ügynök, már belül. / Irt és tarol. Jobb napokon csak rokonokat / látunk üres képkeretbe, máskor előhívjuk / a holtakat is. Nekromanciából jeles.” (DeGenerális, 31.) A tudat működésével kapcsolatban érzett bizonytalanság olykor már-már sci-fi-szerű motívumokkal itatja át a versszöveget: „Valaki más történeteit engedik belém. Nem ismerem / A szereplőket, bár hasonlóan szólnak, mint a rokonok.” (Keserű szigetek, 23.) Ugyancsak érdekes, amikor az emlékek lassú eltűnésével járó diszfunkció egy különleges vallási-mitológiai keretet kap. A Mínuszos magasok első szakasza az atya uralta kort, a rend és racionalitás időszakát mutatja be: „Akkor rend volt a fejekben. Tiszta, ropogós nyugalom.” (67.) Ezt váltja majd fel a fiú kora, az álmok ideje, amikor az agy minden kötöttségtől szabadon, autonóm módon kezd működni: „Amikor az agy majd színes képeket vetít a / retina belső falára.” (Uo.)
Nemcsak a tudat válik kiismerhetetlenné és idegenné, hanem a kinti valóság is. Az az érzése a szövegek értelmezőjének, hogy a lírai énnek a világhoz való viszonya nem jelent többet kényszerű alkalmazkodásnál: „Nappal meg mások szavait, mozdulatait lopom, / nehogy kiszúrjanak. Belesimulok tájaitokba, / hozzátok lassulok, akár kövér, barna nyulak / a vasúti földeken” (Napon, 32.) Könnyű ráismerni a bábszerűség nyomasztó állapotára. A valóságba vetett létezés csak a tudat átrendezésével, a konvenciók által elvárt maszkok felöltésével képzelhető el: „Újra ki kell / állnom a fényre, utánozva idegen pofát, / tempót, gusztust, zenét. / És szenteltvizet nyelni a démonok ellen. / Ezt hívják viselkedésnek.” (Illesztő, 34.) Deres költészetében a közvetlen környezet, a világ is megismerhetetlen, kifejezhetetlen. Nem véletlen, hogy az irracionális motívumai a szülővárosra reflektáló, valamint az életútra visszatekintő szövegekben feltűnően gyakoriak. Többször előfordul a szellemidézés, illetve más babona-motívumok szerepeltetése: „Ez a város nem az én babonám” (Ráncgyár, 62.); „A homokban babonás állatok járják a tájat.” (Babonás állatok, 61.); „Ilyenkor újranézem húszas éveim / szalagjait: kattognak a szemek. / Anya a csempeszagú konyhában / szellemszívet készít, / […] Átlátszó anyagokat munkál meg, / és egy jugoszláv démonnal cimborál” (Jugoszláv démon, 57.)
Deres Kornélia költészete egyéni hangon szólal meg, merész és erős képeit nem lehet egyhamar elfelejteni. Ezek a versek tudatosan keresik a fehér foltokat, legyen szó akár az agy, akár a világűr titokzatos tereiről, lakótelepekről, generációs identitásról, elvándorolt rokonokról. A kötet verseiben megszólaló beszélő visszatekint addigi életére, várja a következő fejlődéstörténeti szakaszt, a báb felhasadását, az eljövendő azonban korántsem megnyugtató és fájdalommentes: „a harminc sortüze előtt” (Harminc előtt: találkozó, 38.) várakozik a lírai én.
