Látássá tömörülő érzékeink
(Závada Péter: Roncs szélárnyékban. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2017)
Závada Péter legújabb kötetét lapozva többször is a költészet határterületein érezheti magát az olvasó. Pillanatképeket idéző tájleírásai, valamint a látványt és a látás érzékszervének működési folyamatát körüljáró metaforarendszere mintha a végsőkig feszítené a nyelv adta értelmezési kereteket. A verseket olvasva nem egyszer érezni, hogy a Roncs szélárnyékban letisztult hangzású szövegei egy nyelven túli valóságot akarnak felfedezni, ahol szavak, hangok és vizuális ingerek különös szintézise uralkodik. A versek beszélői gyakran tapasztalják meg időrétegek egymásba folyását, valamint külső és belső, fizikai, illetve absztrakt térrétegek összefonódását. A bolygó mozdulatai nyilvánulnak meg; tektonikus mozgások, vándorló kontinensek, átrendeződő mágneses pólusok formájában, tükröt tartva a folyton alakuló érzelmeknek, szövevényes, kiismerhetetlen emberi kapcsolatoknak.
A cikluscímeket olvasva (Távolodó lemezek; Délkörök; A nézés pereme; Önmagukba visszatérő nyomok) egy olyan tematika kezd körvonalazódni az olvasóban, mely a nyomok és jelek értésén alapuló tájékozódásra helyezi a hangsúlyt. A versek beszélőinek megnyilvánulásai igazolják ezt az előfeltevést, hiszen saját identitásukkal kapcsolatos alapélményük a bizonytalanság: „Míg aludtunk, hangunk / elhagyta a torkunk, hogy mások / álmait narrálja, mint egy / természetfilmet.” (Hajók, 34.) Nemcsak az érzékszervekhez, hanem még a nyelvhez is elidegenítő hatások társulnak: „Felvételről hallod magad egy idegen / nyelven. Bedrótoztak, és most le kell / írnod, amit mondasz. A szöveget / állandóan félrefordítod.” (Újabb elágazások, 59.) A szavak fokozatos értékvesztése végül azt eredményezi, hogy az önazonosság megélése nyelvi szinten meglehetősen kérdésessé válik: „Az üres beszéd vakolatát / levertük, hogy alatta elfeledett / énünkkel találjuk magunkat / szembe.” (Családi album, 64). A nyelvi kommunikáció olykor az érzelmek integritását és stabilitását is veszélybe sodorja: „Szívünk kontinensét szétszakították / a szavak”. (A kontinens neve, 18.) A Patmosz című versben pedig kifejezetten misztikus jelentésárnyalatot kap a nyelven túli valóság felfedezése: „Én sem a nevem vagyok többé, / magamat összehúzom benne, / elbújok félreeső zugaiban, / hogy az lehessek, akit a szavak / hátrahagytak.” (14.)
Az identitáskereséssel összefüggő motivikus szerveződésre jó példa a kötet ciklusokon kívüli nyitó- és záróverse. A nyitóvers második és harmadik szakaszában a lírai én térbeli és időbeli pozíciójának kijelölése során döbben rá ennek nehézségeire. Eszerint az egyén nemcsak múlt és jövő mezsgyéjén élheti meg az átmenetiséget („Mindig két esemény között állok.” [Hely az időnek], 8.), hanem az anyagi valósággal fenntartott viszonyát is a biztosnak tűnő határok elmosódása jellemzi: „Nem érek véget a bőrömnél. (…) A külvilág a testemhez ér, / beszivárog a pórusokon.” (Uo.) Az őzvadászatot leíró záróvers ehhez hasonlóan töri meg a mozdulatok közti folytonosságot: „Vársz, akárcsak ő, valahol megtorpanás / és nekiiramodás közt, mielőtt a test / a holtponton átbillen. Nem mozdulsz.” (Vadászat, 87.) Ennek a köztességnek több szövegben is felbukkanó metaforája az alkonyat, a sötétedés, mely talán az Újabb elágazások második versszakában van a legszebben kifejtve: „Állsz a bizonytalan körülmények egyre / hosszabbra nyúló árnyékában, és az alkonyati / derengés, vagy amit annak neveznek, idézőjelbe / teszi a nap minden addigi gesztusát.” (Újabb elágazások, 58.) Hasonlóan „senkiföldje” helyszín a bekamerázott éjjeli vadetető s a körötte elterülő erdő organikus működése: „Mintha egy mély álomba merült erdő / éjjeli agytevékenységét figyelnék.” (Infra, 83.)
Ebből a hangsúlyos identitáskeresésből fakad a rendkívül vizuális tájleíró szakaszok dominanciája. Nem alaptalan feltételezni, hogy e szöveghelyek kiegészítik, magyarázzák, befolyásolják a lírai én önmagához és másokhoz való viszonyát. Ezt szemlélteti a következő versszak: „Egy csendélet otthonossága vagy éppen / idegensége. Egy szék, egy gyümölcs, / a drapéria természetes esése, ráncai, / leomlása, mintha léteznének még köztünk / és a tárgyak között tiszta párhuzamok.” (Voluptas és curiositas, 48.) Az ehhez hasonló leírások akkor válnak igazán érdekessé, mikor olyan elvont percepciós folyamatok, mint a látás és hallás lesznek a reflexió tárgyai, túllépve ezáltal az érzékelés tényének puszta megállapításán: „A pásztázás ezúttal nem / merülhet ki abban, hogy nézem / a megvilágított térrészletet.” (Szintvonalak, 53.)
A látást materializáló képek épp arra hivatottak, hogy a passzív szemlélődés helyett elevenebb és közvetlenebb kapcsolatot feltételeznek a megfigyelő és környezete között. Ily módon az is könnyen előfordulhat, hogy a metaforikus azonosítás révén teljesen különböző érzékszervek keverednek egymással: „a szemek nem egyszerűen érzékelnek, / üregükből inkább kitüremkednek, / tapintanak, a látás ujjbegyei, teszem azt, / a körömágy félholdja tágul pupillává.” (Az áhitat tövében, 61.) A látás a kötet több versében a tapintással egyenértékű érzékelésterületté válik, gyakran keltve ezáltal olyan benyomást, hogy a szemlélődő mintegy letapogatja a körülötte lévő valóságot: „Nem is őt nézed, elmerengsz, / próbálod a szemeddel kimasszírozni / a deszkák évszázados görcseit.” (Voluptas és curiositas, 48.) A nézés szinte kivétel nélkül nyomot hagy a környezeten: „Pillantásom rászárad majd a tárgyakra.” (Párhuzamosok, 20.) A következő idézet épp a fordított megoldásra példa, mikor a tapintás veszi át a szem tulajdonságait: „A bőr, mint egy körkörös tekintet, / teljes felületével látja a háromszázhatvan / fokos erdőt” (Voluptas és curiositas, 46.) Nem kevésbé kifejezőek a következő sorok: „A szemgolyók szivacsai felitatják / a látványt színeivel, formáival” (Családi album, 65.) Ennek a képiségnek egy továbbgondolt változata a látvány megragadásának agresszív aspektusát helyezi előtérbe. Az A róka című versben a nézés erőszakosságának körülírása már-már vadászjelenetet sejtetően kidolgozott: „Az ugrás közben kimerevített róka / teste fölnyársalva a tekintetek / sugaraira: észlelésünk gyűjtőhelye.” (A róka, 80.)
A kötet látszólag széttartó motívumait egyesíti az Oidipusz című rövid versciklus. A thébai mondakör hősének felbukkanása jelképes, hiszen egy olyan mitológiai alakról van szó, aki nyomozása során lépésről lépésre kerül közelebb a saját végzetét okozó titok feltárásához. Az első szövegegységben a kezdőmondat a természeti környezettel azonosítja a megszólítottat (vagyis Oidipuszt): „Magad vagy a táj.” (Oidipusz, 41.) Néhány sorral lejjebb azonban megbomlik ez a harmónia, és a külvilággal való azonosság ellenpontjaként az egyén valóságértelmezésének elsődlegessége fogalmazódik meg: „Amerre fordulsz, arra épül / kíváncsiságod mozaikjaiból / egy lehetséges élet” (Uo.) Mintha csak a kezdeti, egymást kiegészítő kölcsönösségen alapuló harmónia megbomlására figyelmezetnének a következő képek: „közben halk roppanással / síkokra válnak szét, / és elcsúsznak egymáson / az észlelés rétegei.” (Uo., 42.) Feltűnő, hogy a természetes környezet mellett a mesterséges környezet metaforái is megjelennek, pont a megvakulás körülményeire utaló szövegegységben: „Mintha a koponyába / befelé látnának a szemek, / a járásokon végighalad pillantásod, / a széksorok párhuzamosai / egyre beljebb terelnek, / míg a színpad mélyén / kigyullad a test enyészpontja.” (Uo., 41.) Kellőképp önreflexív megoldás, hogy az elkövetett bűnre való rádöbbenés folyamatát színházhoz köthető képek írják le.
„Valamennyi / érzésem látássá tömörüljön.” – talán ez a Szürkület című szövegből kiragadott versszaktöredék reprezentálja legjobban Závada Péter harmadik kötetének költői világát. A Roncs szélárnyékban rendkívül artikulált látás-tematikája sokkal összetettebb a valóság tudattalan és reflektálatlan észlelésénél. Ez az érzékenység teszi lehetővé, hogy a tájat és szemlélőjét elválasztó határok szép lassan eltünedeznek: „Kiszemel a völgy, legyek hűséges / nézője” (Szürkület, 81.); „Földerítetlen erdők magasodnak / bennünk” (Madártávlat, 78.) E nélkül a képesség nélkül látásmódunk töredékességre ítéltetett: „Ahová csak nézel, / a kint és bent körvonalai. Rekeszek, / parcellák, áttetsző érfalak tagolják azt, / ami egészében épp csak sejthető.” (Amphytrion el, 74.) A versek szoros olvasása út ennek a sejthetőségnek a megéléséhez.
