Örök frontok
(Aleksandar Gatalica: A Nagy Háború. Napkút Kiadó, Budapest, 2017)
A százéves évforduló kapcsán aktuális, hogy megemlékezzünk az első világháborúról, vagy ahogy akkoriban nevezték, „a nagy háborúról”. És bár a magyar kultúra és közélet megtette a maga gesztusait, az irodalom részéről csonka a megemlékezés. Egyelőre nem született meg az a magyar szépirodalmi mű, mely elmondaná, hogyan érzünk mi, kései utódok az első világháborúval kapcsolatban. Ebben az értelemben hiánypótló a szerb Aleksandar Gatalica regényének magyar nyelvű megjelenése.
Gatalica deklaráltan nem a szerb nézőpontot kívánja megismertetni a nemzetközi közvéleménnyel, hanem egy olyan széles tablót hoz létre, amelyen elfér az egyes európai nemzetek narratívájának számos eleme. Azt, hogy kinek milyen sérelmei vannak, a minden résztvevőre, nemzetre kiterjedő szenvedés és a közös megemlékezés itt elmossa. A regény cselekménye mozaikszerű, a különböző szálak általában nem érnek össze. Ehelyett a narrátori nézőpont körbejárja Európát, térdben és időben nagyjából arányosan osztva el a figyelmet a történelmi események és egyéni sorsok között.
A világháborús tabló így a regény terébe gyűjt össze mindent, amit az utókor az európai kulturális örökség szempontjából fontosnak tart. A nagy csaták vérszivattyúi és a hátországok nélkülözései mellett erre a tablóra ráférnek a haditechnikai újítások a klórgáztól a légibombázásig; de a kor néhány meghatározó művészének (például Picasso és Apollinaire) sorsa is. A kortárs mítoszokat az országából szekéren, lovon és gyalog menekülő Péter szerb király testesíti meg; az örmény népirtásra utaló sorok pedig azt hivatottak jelezni, hogy nem minden vita zárható le így több mint száz évvel az események után sem (az isztambuli kiskereskedők cinikus teaházi értekezése, miszerint elég lett volna száműzni az örményeket, mintegy előre jelzi, hogy Törökország máig sem fog tudni szembenézni a múltjával). Mivel itt tényleg olyan tabló készül, amire címül fel lehetne írni, hogy Minden, amit az első világháborúról kései utódoknak tudni érdemes, azokat az utólag kiemelt jelenteket is láthatjuk, amelyekre saját koruk nem figyelt fel, így Lenin vonatútját lepecsételt ajtajú vagonban, vagy a fiatal Hitlert gáztámadástól átmenetileg magatehetetlenül. Bár az azóta eltelt időre a könyv nem reflektál, ezen jelenetek értelmező kiemelése csak a távoli jövőből lehetséges. A világháború utáni történetek azonban nincsenek belekódolva az itt ábrázoltakba: Hitlert olyan jelentéktelen figuraként látjuk, amilyen csak egy sebesült altiszt lehet a frontkórházban.
Fikciós mű esetében a történészi pontosságot nem illik számon kérni, de azért a kisebb pontatlanságok vagy csúsztatások (pl. Borojevic tábornok skizofréniája, a Szukhomlinov házaspár kémügyei, a szarajevói merénylet egyes részletei) mellett fájó, hogy a központi hatalmak katonáit egységesen németekként írja le a könyv, olyankor is, amikor az aktuális hadműveletben részt vevő katonák nagy része etnikailag magyar volt, például Przemyśl ostromakor, vagy az Isonzónál. Másrészt a magyar társadalmi emlékezet számára megszívlelendő, hogy a balkáni front katonai eseményei milyen figyelmet kapnak a szerb írótól, hiszen a magyar közvéleményt ez a front a galíciai vagy itáliai eseményekhez képest hagyományosan kevésbé foglalkoztatja.
Talán ennyiből is látszik, hogy ezt a könyvet elsősorban a kollektív történelmi emlékezet miatt érdemes kézbe venni, mely azonban nem jelenti, hogy a szöveg nyelvi megformáltsága irodalomkritikusi mércével mérve kifogásolható lenne. Ez a nyelv képes kimért, tárgyilagosan aprólékos, látszólag részvéttelen lenni a nagy mészárlások idején:
Egy pontosan irányzott golyó kívülről, a lőrésen keresztül eltalálta a lövészt, épp hogy kézbe fogta a fegyvert, így aztán Alexander Wittek végrendelete azon nyomban elkezdett beteljesülni. A dörrenésre mátyásmadár-csapat suhant el talajközelben gyereksírás hangját hallatva. A felhőgomolyagok csendben ballagtak az égen, mintha valóban földig érne a lábuk, Hatalmas esőcseppek potyogtak… Abban a pillanatban, amikor Wittek közlegény összerogyott, a hamarosan megadásra készülő bunker felett egy repülőgép húzott el. (302.)
De legalább ennyire játékos és szellemes azokban a hátországbeli epizódokban ahol ez tűnik célszerűnek:
Kiki a Montparnasse-ról, így ismerték a kis-nagylányt. Szerelmi téren még a Nagy Háború előtt kikupálódott mértéken felül, de az a két-három szeplőcske az orrán mindkét felől, rövid fekete haja és vastagocska, szőrtelenítésben mindig kicsit elhanyagolt lábszára azt a benyomást keltették, hogy mohó diáklány, szüzecske, aki az első férfira vár. (174.)
Némely jelenet, például a sikertelen német festő sajátos bosszúja Picassón, vagy a Szukhomlinov házaspár intrikái éppenséggel humort sem nélkülözik: „Gaston kisasszony lehet szűz Franciaországban, de nem Oroszországban” ‒ jelenti ki a cár, bizonyítandó, hogy a házasságtörés akkor is létrejött, ha nem jött létre. (161.)
Régi regényírói recept alapján a nagy történelmi eseményeket az egyes – jellemzően nem döntéshozó – emberek sorsán keresztül mutatni be. A szereplői sorsok visszatérő eleme a kitétel, hogy „XY számára a Nagy Háború akkor kezdődött, amikor…”, illetve párja, az „XY számára a Nagy Háború akkor ért véget, amikor…”. Mivel utóbbi leggyakrabban a szereplő halálát jelzi, a szinte mechanikusan ismétlődő részvéttelen mondat az Az ötös számú vágóhíd „Így megy ez”-ével hasonló hatást kelt. A keretszerű ismétlés mintha azt lenne hivatott sugallani, hogy előbb vagy utóbb, de végül mindenkinek az életére döntő hatást tett a háború, párizsi szobalánytól isztambuli fűszerkereskedőig mindenkit utolér, a közös eredetű megpróbáltatások pedig hasonlóvá és testvérré tesznek minden érintett embert.
A térben-időben vándorló fókusz lehetővé teszi, hogy sok, egymással össze nem fonódó és szögesen eltérő sorsot követhessünk. Sokszínűek a történetek, és mivel az ábrázolt világ maga volt ezerarcú, nélkülözhetetlen az ábrázolásmód hitelessége. Vannak megismételhetetlen személyiségei a történelemnek, akik nyelvi-retorikai szinten is személyükhöz szabott bemutatást kívánnak. Raszputyin köré még holtában is legenda épül azzal, hogy négyszer kell meggyilkolni, egyik gyilkosa Angliából érkezik több héten át tartó úton, hogy aztán egyetlen pisztolylövés és néhány kézfogás után távozzon. Mata Hari pedig saját maga rendezhet performanszot kivégzéséből:
A felszólításra, hogy mi az utolsó kívánsága, széttárta bundáját, hagyva, hogy az földre hulljon. A kivégzőosztag megláthatta mezítelen testét, amely a reggeli napon gyöngyházszerűen fénylett. Gömbölyű lánykavállak, a kis mellek, mint aranygyapjú két gombolyaga a bordákon, meg az aznap reggel frissen kiborotvált és beillatosított szeméremdomb… A kölyökkatonák megdermedtek, alig tudták felemelni a puskát. Az eldördülő sortűz bocsánatkérésnek hatott” (422‒423.)
A nagy háború erénye azonban az, hogy nemcsak a szélsőséges jellemű közszereplőket tudja bemutatni, hanem rögtön utána váltani tud, és a kertkapunál messzebb nem látó kisember sorsát is le tudja írni úgy, hogy az hozzátegyen valamit a nagy egész megértéséhez.
A regény visszatérő eleme, hogy a halottak üzeneteket küldenek az élőknek, vagy más természetfeletti tevékenységben vesznek részt. Első ezek közül a trónörökös pár, akik a boncasztalon maguk konstatálhatják halálukat, majd bocsánatot kérhetnek, amiért ennyi ember halálát okozzák, szándéktalanul persze, mert hiszen ők aztán nem akartak merényletet maguk ellen. („»Mit hagyunk itt?« »Nyomorúságot, semmit, az álmainkat és minden siralmas tervünket.« »Mi következik?« »Háború tör ki, nagy háború, amire készültünk.« »Nélkülünk is?« »Pont miattunk.«” [17.])
Ez az írói technika azonban többször szerepel annál, mint amennyire eredeti, és hamar kiszámíthatóvá válik. A Nagy Háború személyre szabott befejezései és a halottak megszólalásai egyfajta katalógust adnak a halottakról a halál előtti egyenlőséget sugallva. Az Osztrák‒Magyar Monarchia legsikeresebb tábornoka ilyen szerényen búcsúzik: „Pravoszláv templomban kereszteltek Umeticben 1857-ben. Van egy Nikola nevű fivérem és egy Ljubica nevű húgom. Négyszáznegyvenketten vagyunk Borojevicek, és egy közülük éppen most halt meg. Én.” (508.)
Még egyszer: Gatalica könyve magyar nyelven is képes hiánypótló lenni. Ha nem eredeti, akkor fordításban megjelenő irodalmi műként is képes lehet arra, hogy elmondja, a déd- és ükunokák milyen narratívában értelmezik a száz évvel korábbi eseményeket. 1914-ben le lehetett önteni az egészet nemzeti-patetikus érzelmekkel. Lehetett és most is lehet emlékezni a rengeteg szenvedésre, amit a lövészárkokban, hadifogolytáborokban vagy az éhező, kifosztott hátországokban kellett átélnie felmenőinknek. A múlttal és egymással való megbékélés felé viszont az visz, ha közösként értelmezzük a kínokat is, és képesek vagyunk a másik fél erőfeszítése, szenvedése fölött is fejet hajtani.
