Az űrkutató lánya
Amikor az apám úgy gondolta,
hogy majd űrkutató leszek,
akkor gondolta,
bizonyára azt gondolta,
az apám azt gondolta, hogy
majd sokat fogok tanulni.
Hogy majd elolvasom az összes
enciklopédiát,
tudni fogom majd
az összes csillagképnek a nevét
és azt is, hogy melyik honnan kapta.
Hogy majd megtanulom
a fizikát,
majd érteni fogom,
mit emberi tudat érthet
és felfoghat.
Nem gondolta az apám,
hogy űrkutató leszek
valóban,
de csak azért, hogy
büszkén fel ne fogjam,
mi emberi elmének
felfoghatatlan.
Űrkutató lettem, apám!
Ültem éjfekete űrnek
hatalmas bolygóján,
a tetején
az oldalán
alatta
felette
ott, ahol nincs se fent, se lent
mert az űrben nincsenek irányok.
Ültem tágas űrnek
kismakett bolygóján,
és lógattam bele a lábam
a világűrbe.
Hatalmas bolygónak
picinyke erdei tisztásán ültem
és voltam egyszerre a bolygó
összes óceánja és fája,
és a lábam csak úgy lógott bele
a világmindenségbe.
Lettem én, apám, űrkutató,
és te adtad hozzá az űrt.
Nyáron az Ágnes asszonyt olvastuk
Jánosnak, a tiszta gyolcsra írva
- Arany 200 -
(micsoda fásult, önmagát nem észlelő perverzió)
Apám állványra tette a kamerát majd bekapcsolta,
még szandálban is perzselte talpam a tornác átmelegedett betonborítása,
és azt mondta, hogy akkor most olvasd, de beleéléssel.
A kamera mögött apám, a rendező. Utasításai úgy álltak bele
a fenyvesek mögül előbújt rekkenő, ám mégis hamis nyárba,
mint nagyapámék vízvezetékeibe télen a fagy.
Sápadt szigorba feszült arccal kérte, majd követelte az átélést,
nem így, nem elég erős, még, ez megint nem lett jó,
akkor törlöm, és kezdjük újra a felvételt.
Sokáig nem értettem, hogy miért éreztem magam koravénnek,
ráncosnak az iskolában, kiégettnek a betonrengetegben,
sokszor úgy néztem tükörben a testem, mint
már a harmadikat is nyikkanás nélkül megellett asszonyállat,
mikor bőrömet az enyémen kívül még tekintet sem érintette.
Ne csak a könyvet nézd, nézz a kamerába, és átéléssel.
Mondjam bele átéléssel a kamerába:
Irgalom atyja, ne hagyj el.
Huszonhatszor, pont amennyi most vagyok.
A tornác korlátjáról akkor már helyenként lepattogott a zöld festék,
áldásként porló rozsda tapadt nyaraink változatlan díszleteibe,
és apám fojtogatón követelte minden versszaknál ugyanazt,
a beleélést, tőlem követelte Ágnes asszony megértését,
követelte azzal a kétségbeeséssel, amivel
Ágnes asszony évrül-évre, télen-nyáron, szünet nélkül
véres lepedőjét mosta.
Térdelnék most hamvai fölé,
és felolvasnám neki a huszonhat versszakot újra,
huszonhat Irgalom atyja ne hagyj el-t nyögnék sírján,
míg gyönge térdem fagyban kékülni nem kezdene,
de nem akarom fehér gyolcsát vérrel és könnyel mocskolni,
nem akarom, hogy hallja amint hangom nem csak mondja,
de érti is, hogy mit jelent holdvilágos éjszakán
mindig ugyanazt a gyolcsot mosni.
S Ágnes asszony a patakban
Régi rongyát mossa, mossa –
Fehér leple foszlányait
A szilaj hab elkapdossa.
Ha Anna lennék
lenszőke hajam lenne
bőröm törékeny-fehér,
alabástrom arcú
szellőrózsa ajkú
szűz múzsa lennék
fehérben járnék
törékeny csuklóm,
és vékony bokám
nyomát csodálnák
kik szólni hozzám
de rólam is
csak alig mernek
pillanat lennék
levendulamezőn
porcelán lány
érintetlen
érinthetetlen
szemérmesen
megnevezhetetlen
nem lennék Eszter
kinek teste van
mi elméből fáj
lány és ugyanebből
mostoha is
nővér, szerető és
őrült volt barátnő
félig volt, de egészen
lenni akaró
hangos feleség
tüdő máj és gyomor
lüktető méh
asszony-állat
idősödő karokban
pár órára kölyökállat
Anna ha lennék
édes lennék
örök lennék
vonat alá
önként mennék
