Az anyjának volt egy elmélete: annyira vagy szarban, amennyire pontosan tudod helyiértékre, hogy mennyi pénzed van. Matektanár volt, ezért is használt olyan szavakat, hogy helyiérték, és ezért állított fel fejben olyan kategóriákat, hogy hármas szintű szarban vagyok, amikor háromszázvalahány forintja volt. Persze akkor még mások voltak az árak.
Fanni rámosolygott a pékre, aki odaadta neki háromszázharmincötért a háromszázötven forintos kenyeret. Pontosan nulla forint maradt a zsebében november huszonegyedikén délelőtt. Nullás szintű szarban vagyok, anyám, nézett fel a panelházak között szürkéllő égre. Viszonylag langyos volt az idő, legalábbis a novemberhez képest.
Tizenkét, esetleg tizenhárom napot kellett kibírniuk. Neki, meg a gyereknek.
Hazaért, letette a kenyeret a konyhapultra. Bekapcsolta a laptopot. A régi, nehéz gép legalább öt percig bootolt. Megnyitotta a böngészőt. A netbankot nem szokta nézni, de úgy emlékezett, hogy talán ezer fölötti volt az összeg, ami a legutolsó felvétel után a számláján maradt. Babonából mindig hagyott rajta annyit, de most, ha még ott van a pénz, az is kell, gondolta. Százasokat nem ad ki az automata. Van vajon legalább egy ezres?
Ő lepődött meg a legjobban, amikor meglátta az egyenleget: ötezer-háromszázhúsz forint.
Ismeretlen számlaszámról érkezett ötezer forint. A számlatulajdonos neve nem látszott, csak az összeg, meg a közlemény mezőbe írt üzenet: Ennyibe egy nagy csokor virág kerülne, fogadd szeretettel.
Ez valami tévedés, gondolta Fanni.
Mégsem hagyhatta ott azt a pénzt. Vette a kabátját, visszament a térre. Az automatához lépett, beírta a PIN-kódot, aztán azt, hogy ötezer. A gép azt a megnyugtató hangot adta ki, amit akkor szokott, ha számol. Kibukkant egy ötezres a nyílásán.
Fanni gyorsan elrakta a pénzt és a kártyát. Bement a Sparba és százhúsz forint híján elköltötte az egészet. Sietve, leszegett fejjel vitte haza a szatyrokat.
Három nap múlva kiürült a hűtő. Fanni megint megnézte a netbankot. Tízezer forint érkezett, megint csak ismeretlen feladótól.
Vegyél fel rövid szoknyát, és sétálj végig a Jókai utcán a benzinkútig meg vissza, ez állt a közleményben.
Fázott a rövid szoknyában, de elment a benzinkútig. Ott egy pillanatra tanácstalanul megállt, aztán visszafordult. A tízemeletes panelek valamelyikében, a több száz ablak egyike mögül most valaki figyelte őt. Valószínűleg távcsővel. Nem tudta, merre nézzen. Visszament a térre. Felvette a tízezret az automatából, bevásárolt nyolcezer-nyolcszázból. Ezeregyszázért vett egy doboz cigit. Leült egy padra, rágyújtott. A bank zöldje és a dohánybolt barnája megnyugtatta. Nem akart magasabbra nézni.
Hónapok teltek el. Csak a legjobb barátnőjének, Katának beszélt róla egyszer.
– Utalgat még? – kérdezte Kata, amikor legközelebb találkoztak. Beültek a megállóval szemközti cukrászdába.
– Igen – válaszolt Fanni.
– Mennyit?
Fanni nem mondta meg. Megdobogósodott a szíve a kávétól.
– Most mennem kell – mondta. Ötszázast hagyott az asztalon, pedig a kávé csak háromszázharminc forintba került.
Tetszik a lila egyberuha, amit vettél. Este abban sétálj – várta otthon az újabb tízezres utalás melletti közlemény.
Még csak délután volt, Fanni mosogatni kezdett. Beleszagolt a mentolos mosogatószer flakonjába. Az illat megnyugtatta, az anyja is mindig ilyennel mosogatott.
Egyszer csak elrepedt az egyik pohár, és a szilánkos üveg mélyen a tenyerébe vágott.
Fanni a másik mosogatókagyló fölé tartotta a kezét, hogy ne vérezze össze az evőeszközöket. Megnyitotta a csapot. A hideg víztől elzsibbadt a keze, de a vérzés nem állt el. Zokogott.
Sötétedés után ment vásárolni. Nagyon dobogott a szíve. Minden második dobbanás egy lépés, erre figyelt, hogy ne kelljen a villódzó ablakokat néznie.
Huszonnégyes vécépapír-csomaggal a bekötözött kezében, lila egyberuhában gyalogolt el a benzinkútig és vissza. A hideg miatt dzsekit húzott a ruha fölé. Megszédült, le kellett ülnie egy padra. A házak ablakait nézte: a tévék fényeiből látni lehetett, hogy kik nézik ugyanazt a műsort. Az ő ablakaik egyszerre villogtak.
Valaki őt nézte egy sötét üveg mögül
Nehezen állt lábra. Hazament, belépett a netbankba, és visszautalta a feladónak mind a négyezer-hatszáznyolcvankét forintot, ami a számláján volt. Soha többet ne utalgass nekem –írta a közlemény mezőbe.
Eltelt kilenc nap. Kenyeret ettek savanyú uborkával. A gyerek minden evés után sírt. A fizetésnap reggelén Fanni az automatához ment. Tréningnadrág volt rajta, bő pulóver és napszemüveg.
Pontosan tudta, hogy mennyire számíthat: száztizennyolcezer-hatszázötvenöt forintra. Mégsem ezt írta be, hanem kétszázezret.
A gép elkezdte leszámolni a pénzt.
