• Dobás Kata
• Horváth Veronika

„Felütik fejüket a szégyenek”

 

(Horváth Veronika: Minden átjárható. Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2017)

 

Horváth Veronika első nyomtatásban megjelent verseskötete a Minden átjárható. Azért fontos ebben az esetben a nyomtatásban szó, mert Kóborlátás címmel már jelentek meg versei a szerzőnek e-book formátumban. Vagyis szigorú értelemben ez már a második kötet, tehát kezdetként érdemes lehet a két könyv közötti ívek felvázolása, az esetleges új irányok felmutatása. Annyi bizonyos: Horváth Veronika második kötete minden tekintetben egységesebb hangot képvisel, míg az első kötetre inkább a kísérletezés volt a jellemző. A vizuális költészet felé nyitás például az elsőben még markánsan volt jelen, azonban ezek kissé idegenül hatottak. Mindenképpen fontos tehát, hogy a Minden átjárhatóban már sokkal egységesebb a forma, nincsenek funkciótlan megoldások. Ugyanakkor annyit szintén érdemes megjegyezni, hogy a második kötetben több vers is olvasható az előzőből, kisebb változtatásokkal. Ez a megoldás nem feltétlenül elegáns, főleg egy nyomtatásban először debütáló költő esetében, de arra mindenesetre alkalmat ad, hogy összehasonlíthassuk az egyes darabokat, és joggal nyugtázható: az eltelt idő és az újabb szerkesztés jót tett a szövegeknek. 

Csak egyetlen példát hozva: a beismerő vallomás című versből például jó, hogy kikerült az anya alakja, így nem derül ki egyértelműen, hogy ki várja otthon a lírai ént, a hálóing csak egy kibontható utalás marad: „vacogva botladoztam a tócsák között. / nálunk nincs közvilágítás, / sokáig nem is hallottam ezt a szót. // hálóingben várt, / a fehérben, /azt szereti.” (10.) Összességében a Minden átjárható írásai számomra sokkal személyesebb, intimebb hangon szólalnak meg, mint a Kóborlátás darabjai. Nem véletlen tehát, hogy a családi, a személyes, az intim terek kapnak elsősorban helyet a versekben.

Horváth Veronika könyvének kifejezetten erős darabjaia családi környezetet, viszonyokat tematizáló versek. A családhoz kötődő érzelmek közül talán a szégyen és a bűntudat emelkedik ki leginkább: ezek éppen úgy jelenvalóak, mint öröklött érzelmek, mintha a családtagok közötti szálakat sem az idő, sem a tér nem tudná elszakítani, s egyik húzza maga után a másikat: „ő a bűntudat. öreganyám meg nem szűnő / bűntudata. az öröklött bűntudatom.” (mindenszentek, 15.) Vagy az égési sérülés címűben: „nyolcévesen / nagyapám ágyában aludtam egyszer / ő a kanapéra szorult // miért hagytad / szegény öregapádat / miért hagytad / nem röstelled // szegényt szegényt szegényt // a szégyen foltjai // belénk égtek”. (13.) A lírai én hordozza ezeket a jeleket, nyomokat magán, s a versek mintha ezen nyomok olvasása is lenne. A saját test emiatt sokszor lenyomatként, öröklött és mások által alakított tárgyként jelenik meg: „a somfáról egy szarka vizslat, kémleli titkaim. / combomat szilánkkal karistolom, jeleket rajzolnék, / de nem tudom, mit véssek. Mit áruljak el / ma reggel magamból?” (titokleső, 83.) Ez az önolvasás persze mondhatni énközpontúvá teszi a verseket, de ez az én sohasem egyedülálló, hanem mindig valamilyen viszonyrendszerből bontja ki saját magát, mindig valaki vagy valami máshoz viszonyítva értelmez. A kötet hátsó borítóján lévő részlet éppen ezért a kötet mottójaként is olvasható válik: „világgá akartam menni / de véletlenül a világ jött belém / most aztán cipelhetem.”

A több szövegben is megjelenő női test is egyszerre lesz sajátként és kívülállóként is érzékelhető, emiatt az idegenségérzet miatt tárgyiasulhat, szinte alig akad olyan leírás, amelyben a lírai én teste nem az idegen, hanem az önazonos felé mozdulna el, akár olyan értelemben is, hogy kiterjeszti testhatárait: „éjszakánként a tarkómba lihegsz, / kitöltöd, szétszakítod tereim. / […] és nem merem ígérni, hogy nem fogok harapni, / karmolni, tépni, igényt formálni, / mit formálni, árasztani, kiterjeszteni szükségleteim / bőrödre, húsodra”. (menekülj, 65.) A Másikkal való együttlétek sem enyhítik ezt a tárgyszerűséget, mintha bábuként lenne mozgatható a női test: „színtelen vagyok. fonákja önmagamnak.” (szélcsend, 80.)

Számtalan utalás található Horváth Veronikánál valamiféle Isten-képre, a vallási rituálékra. Azért érdemes óvatosan fogalmazni ez ügyben, mert korántsem az egyébként is bizonytalan műfajú istenes versekről van itt szó. Sokkal inkább egy olyan formaként, vázként érzékelhető az Isten-kép, a vallási forma a szövegekben, amelyek néha kitöltik a lírai énben keletkező hiányokat, de leginkább csak hiányukkal tüntetnek. Izgalmas költői megoldás, hogy sokszor a cím (gondviselés; mindenszentek) sugall egy ilyen típusú interpretációt, miközben a vers végére érve éppen ennek egy újfajta, egyáltalán nem vallási értelmezését kaphatjuk meg olvasóként: „annyiszor ringattalak el / úgy, hogy nem tudtál róla. /eltüntettem a jeleket, […] minek tudnád meg, / mi az, ami táplál minket.” (gondviselés, 24.)

És itt érdemes visszakapcsolódni a családi környezet, az élettér kérdéséhez. Horváth Veronika verseiben a családban betöltött szerepek elég sajátosak. Az apa–anya szerep például mintha háttérbe szorulna a nagyszülőkhöz képest, a szülők itt inkább nők és férfiak, és kevésbé anyák és apák: „nemsokára / elindulnak a koraira a férfiak. az anyák vajas kenyeret kennek. / a gyerekek otthon felejtik a tornazsákokat. // a férfiak csak férfiak. nem apák. mint gólyafos a levegőben, / keringnek a faluban este. mindig csak hazafelé tartanak. / nincsenek otthon sosem.” (szerepminták, 22.) A nagyszülők viszont mélyebb viszonyokat hordoznak magukban, már-már misztikus színezetet kapnak a gyermek szemén keresztül, a lírai én gyermekkori önmaga a már említett szégyen- és bűntudat-érzésen keresztülkapcsolódik hozzájuk. Ami nem feltétlenül negatív konnotációt hordoz magában, hiszen fontos a többi viszonyhoz képest, hogy ez legalább egyfajta kapcsolat. A gyermek világa Horváth könyvében tehát misztikus, és jobbára hiányokkal tarkított, éppen úgy, ahogyan az Isten-kapcsolat. Korántsem lesz véletlen például, hogy a nagymama holtágban tanul meg úszni: „holtágon tanult úszni öreganyám, / s ott lubickolt vele az isten.” (boszorkányság, 34.) A nagymama képe egyébként több ízben felbukkan a kötet lapjain, az unoka számára ő hordozza sokszor a misztikus élményeket, a valamin túli és a kézzelfogható egyvelegét: „egy ideje nem szólok rá öreganyámra. / követni úgysem tudom. kapaszkodó nélkül / sajgok ismeretlen testtájakon. / azonosítható pontokat kitapintani nem lehet. / a lambéria sincs meg, se a szekrény, / se a belékaristolt titkos jelek. […] elillant a kredencbe zárt tömény, / édes szag is […] öreganyám legalább kedve szerint mászkál. / nem szólok neki arról, hogy halott.” (lépések, 81.)

A Minden átjárható tipográfiája nagyon kifejező. Nem csupán annak sokszínűségére gondolok itt: az illusztrációk, a színek, a cikluselválasztó képek az átlagosnál erősebb interpretációt adnak. Ez nem minden esetben szerencsés, néha az lehet az olvasó érzése, hogy kevesebb a szabadsága a szabad értelmezésre, illetve sajnos a tipográfia az oldalszámokat is kissé elmosódottá teszi a szürke levélformával. Szabó Imola Julianna jelenléte mindenesetre markánssá teszi Horváth verseskötetét, sok esetben valódi párbeszédbe tud lépni képzőművészet és irodalom.

A kötet legerősebb versei azok, amelyek a családi közeget, az ehhez kapcsolható saját–idegen test kérdéseit járják körül, távolról pedig egy sajátos Isten-képet villantanak fel – ebből következően az első ciklusnak van leginkább sodrása, a következő részekben már előfordulnak ehhez képesti önismétlések. Minden verseskötetnek jót tesz a karcsúság, a Minden átjárható akkor is ilyen jó könyv lenne, ha kevesebb verset tartalmazna. Összességében azonban egy erős és különleges kezdésnek lehetünk tanúi Horváth Veronika legújabb könyvének olvasásakor, éppen itt volt az ideje, hogy az online megjelenés után nyomtatásban is debütáljon.

• Dobsony Erzsébet
• Tompa Andrea

Mesélve hallgatni

 

(Tompa Andrea: Omerta. Hallgatások könyve. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2017)

 

Vajon lehetséges hatszázhúsz oldalon keresztül mesélve hallgatni? A kérdésre a választ csakis Tompa Andrea tudja megadni, hiszen legújabb regényében (is) a háttérben marad, s kitűnően érvényesíti azt az elvet, hogy a szerző helyett a műnek magának kell beszélnie és megszólítania az olvasót. Ezért remek választás, hogy négy különböző nemű és korú narrátor mesél az ezerkilencszázötvenes-hatvanas évek Kolozsvárjáról, a Magyar Autonóm Tartományról, Románia diktatórikus és szocialista átalakulásáról, kollektivizálásról a szintén onnan származó írónő helyett.

A történet, merthogy az egyes narrátori vallomások ellenére végülis regényről beszélhetünk, a szereplő-elbeszélők kisebbségi magyar ember perspektívája a kolozsvári mikrokörnyezet tükrében. A szeretett város fokozatosan pusztul, mert a szocializmus felszámolja a birtokosok földjeit, beolvasztja a közösbe, tömbházakat épít, mely ellen az egyén nem tehet semmit, de valójában a létrejövő érdekközösségek összefogásának a célja is az, hogy látszatdicsőítse az állam „nemes” munkáját. Kolozsvár sorsa tehát ugyanolyan mostoha, mint a szereplőké, hiszen még a MAT-ból is kihagyták.

A regény kimagasló értéke az alcímben is megidézett hallgatás motívuma.A történetben végig jelen van annak ellenére, hogy az omertát, a hallgatási parancsot hivatalosan, csakis a sorrendben utolsónak megszólaló elbeszélő, Butyka Róza írta alá kényszer alatt a börtönben. A Hallagtások könyvét következésképpen végigkíséri a hallgatásnak, a csendnek a szövegbéli megnyilvánulása. Ez azért is nehéz írói feladat, hiszen a csendet is körbe kell írni, a nyelv által megteremteni. Tulajdonképpen beszélni kell a hallgatásról, ami teljesen paradox helyzet, de irodalmi szövegben, csakis így jeleníthető meg ez az állapot, ha szavakkal van kifejezve. Folyamatos küzdelmet olvashatunk: a világ előli visszavonulásért, az alkotó csendért, a belső nyugalomért permanensen küzdenek az elbeszélők. Vívódnak a külvilág gyors változásainak hatására, s ez a személyes életükben is leképeződik. Védik a privát szférájukat, s egymás mellett élnek ugyan, de mégsem érzik át teljességében a másik problémáját. Elbeszélnek egymás mellett, s a ki nem mondott szavak által hagyott csend a jellemzően beszédes. Így történhet meg, hogy a könyvet nyitó Szabó Ződ Kali, széki asszony és a fiatal, hóstáti Annuska életében is fontos társi-szeretői szerepet betöltő Vilmos egyáltalán nem figyel oda e nőkre. Kaliról, bár erős asszonyként jellemzi, mégis azt tartja, hogy az ő meséi, melyekkel önmagát és másokat is szórakoztat, épp elegendő teret nyújtanak a paraszti életformában való létezéshez.

 

Legalább itt van ez a Kali. Nagyon okos asszony egyébként. […] A paraszti rétegben is olyan éles eszű emberek nevelkednek, és a munkásosztályban is. Ha máshová születnek, másik osztályba, mindegyik tudós, egyetemi tanár lesz, híres feltaláló, festő. Úgy tud mesélni, hogy az ember észre se veszi az idejét, s már este van. Ezek a paraszti elemek viszont a tehén seggénél filozofálnak. Kaliban sincs semmi ambíció. Hisz most is csak egy cseléd. (143.)

 

S ugyanígy vélekedik a fiatal leánykáról is, akihez eleinte elfojtott érzelmekkel teli szenvedély fűzte:

 

Nem érti ez az Annus, nem érti. Hiába na, nem a nagy eszéért szeretem én ezt a leánykát. […] – Város ez, fiam. Ez mind Kolozsvár – felelem neki. Egész úgy vannak a városba, hogy csak ők tudják ezeket a városrészeket. A maguk nevein nevezik mind. Egy másik világban élnek. Városba, de másik világba. (297.)

 

Ezt az energiát a későbbiekben a maga számára fordította, hogy megalkossa az új Annoushka nevű rózsáját. Décsi Vilmos, a szerencsés, rózsás kertész nem érti, miért nem látják e nők a változások lényegét, hiába ajándékoz házat kis földdel az egyiknek és kínál álláslehetőséget a másiknak a földművelés helyett. Csak azt nem veszi figyelembe Vilmos, hogy a két nő dacos ellenállásában van annyi erő, hogy ragaszkodjon ahhoz, amit relevánsnak tart, ők nem adaptálódtak az új rendszerhez. Vilmos nem látja be, hogy ő viszont fokozatosan elvesztette, ami számára nélkülözhetetlen volt: az önmagára fordított nyugodt órákat a saját kertjében a kedvenc rózsái között a csendes, de aktív alkotásban manifesztálódott önkiteljesedést. Vilmos kapcsolata a két nővel azért is marad meg csupán szeretői szinten, mert a férfi megnyugvásért, az állandó rohanásból való kiszakadásért akar eltölteni néhány órát a kedveseivel, s nem pedig az ő apró gondjaikat akarja hallgatni az ország fontos problémáival szemben. Kali és Annuska azonban felnéznek Vilmosra, s csodálatuk iránta úgy nő, ahogy emelkedik fel Vilmos a ranglétrán, miután a Román Népköztársaság felfedezte. Az új román propagandának köszönhetően kezdik el támogatni Décsit és munkásságát, hiszen a nép (tehetséges) fiainak kijár a lehetőség, hogy tovább képezzék magukat, hogy felemelkedhessenek. Décsi nem maga irányítja az életét, vagyis hallgat, amikor szólhatna, mások döntenek helyette, „Ez olyan beszélgetés, hogy ők mondják, te meg hallgatsz.” (377.) Közben frusztrált, hiszen nem azt teszi, amihez a legjobban ért (a rózsához), nem maga osztja be az idejét (állandóan pártgyűlésekre, bizottsági ülésekre jár), nem tud pihenni sem és nem találja a lelki békét. Décsi is érzi, hogy hallgatni nem mindig ajánlatos, hogy küzdeni kéne, de ezt a lépést nem teszi meg, mert maga sem tudja mivel ártana többet („Azt sem tudom, hogy üljek úgy, hogy jó legyek innét is, onnat is.”, 227.).

Az elbeszélőknek gondot okoz a beszéd és a hallgatás közötti lavírozás: amikor el akarnák mondani bánatukat, fájdalmukat, sérelmeiket, akkor vallomásaikat betiltják, letiltják, megmásíttatják, vagy éppen feljavítják az érdekükben. E ki nem mondott trauma következtében nem lehet a mondanivalójuk összhangban a belső vágyaikkal és értékeikkel. Sokszor maguk sem tudják, hogy melyik tettükkel cselekednének rosszat vagy jót, hiszen „nálunk mindenhez engedély kell.” (261.) Kali a meséibe menekül, őt a férfiakban való csalódás és megaláztatás predesztinálja erre, Annuska még túl fiatal, de ennek ellenére szenzitív egyéniség, aki az állatokkal és a halottakkal beszélget, vagyis azok szócsövévé akar válni, akik nem tudnak megszólalni, s Eleonóra nővér pedig inkább a szent sémákat ismételgeti, semmint hogy a világi emberek beszédébe csatlakozzon.

Tompa Andrea nemcsak úgy játszott a nyelvvel, hogy mindegyik szereplőnek hiteles megszólalói stílust kölcsönzött, hanem a nyelv problematikáját több síkon is tematizálta. Például a román, mint (idegen) államnyelv és a magyar, mint anyanyelv egymásnak feszüléseszignifikáns attól függően, hogy épp melyik kontextusban kerül alkalmazásra egyik vagy másik nyelv. A kisebbségi ember saját anyanyelvéhez való ragaszkodása az identitás fontos részét képezi, tehát ennek korlátozása egész lényére és cselekedeteire is kihathat. Némelyik elbeszélőnek könnyen megy a (nyelvi) váltás, az új élethez való alkalmazkodás, de mégis az a jellemző, hogy folyamatos a dilemma: melyik nyelven megszólalni és/vagy hallgatni („Olyan veszélyes dolog az a nyelv?” 241.). A beszéd abban az esetben megy könnyen, ha nem dönteni kell, hanem adott szöveget ismételni, pl. mesét előadni, imát mormolni, a Szekuritáténak lejelentett önéletrajzot ismételgetni jó kisdiákként. De nehezen megy, amikor ki kell állni például előadást tartani, felelni a hatóság kérdéseire, támogatni, vagy védeni a kisebbség és az egyén érdekeit, s ilyenkor még az anyanyelv is megtéveszthető lehet:

 

Annyit mind lovagolnak a szavakon. Lali kis prédikációt tart, hogy mit jelent egyik, mit jelent a másik, hogy ez mutatja az elnyomásunk. A szavak? Hát hogy mutatják a szavak az elnyomásunkat? (329.)

 

Tehát az identitás, az elbeszélők önmeghatározása hangsúlyos szerepbe kerül, amely nagyban függpéldául méga névválasztástól is. Tudvalevő, hogy a név funkciója az egyedítés, identitásjelölő, szerepe lehet a személyiség változásában, identitásépítésben, az új névvel a helyünket is kijelölhetjük a világban. Így lesz Rózsikából Eleonóra nővér, Szabó Ződ Kali új személyit kap, melyben újfent a lánykori neve van feltüntetve s hajadon mivolta, mégha nem is vált el a részeges férjétől. Décsi Vilmos is többször vált nevet, Kali számára Vilmos, Annuskának Vilmos Bácsi, Vilhelm Decit név van feltüntetve a névjegykártyáján, miután elkezd jelentős állásokba jutni („Magyar, magyar, de azért aki ilyen nagy ember, az már román névre hallgat jobban.” [220.]), a külföldi nemzetközi rózsakiállításon Gijjóm Decsiként mutatkozik be, miközben a versenyben a „Vilmos Decsi” nevű rózsa verseng, a kolozsváriak a háta mögött gúnynevet akasztanak rá és Pártvilinek hívják. Ergo román közegben nemcsak a mondanivalót, hanem a saját nevüket is le kell fordítaniuk az államnyelvre, s ez nemcsak magukkal szemben jelenti a személyiség dekonstrukcióját, hanem a kultúrával való összefüggésre is kihatással lesz. Az elbeszélők büszkék a származásukra, hogy ők városiak, kolozsváriak, hóstátiak, s kikérik maguknak, ha valaki mást mond (Tessék, paraszt vagy, Décsi Vilmos Ottó. Paraszt, ilyen névvel. [162.]).

A Tompa Andrea által választott nyelvi stílus finom játékának eredménye, hogy a sok önvallomásba úgy rejti el az iróniát, a leheletnyi szarkazmust, hogy felületes, gyors olvasás közben talán először fel sem tűnik. Az elbeszélők komolyan veszik mindazt, ami velük történik, de a ma olvasójának néhol tökéletesen abszurdnak tűnik, amit a hatalmon lévő rendszer kitalál és megkövetel. A névadás abszurd komplikációvá válik akkor is, amikor egy egész Megnevezési Bizottságot hoznak létre, hogy a megfelelő nevet találják meg a Décsi Vilmos által nemesített újfajta rózsának. Több oldalon keresztül olvasható hosszasana bizottság minden szempontból makulátlan tagjainak a kiválasztása (ami természetesen ideológiailag lehetetlen vállalkozás), s ehhez társul még az elnyújtott tanácskozás is, hogy a kérdéses rózsa is a lehető legmegfelelőbb nevet kapja, hiszen az egész román népet képviselnie kella nemzetközi virágkiállításon Franciaországban. A névadás birtokbavételt is jelent, hiszen azoknak a dolgoknak adunk nevet, amelyek fontosak a számunkra, tehát a nemesített rózsák névadása kardinális kérdés. S végül hozzátehető még, hogy a „Décsi Vilmos” rózsa kerül ki a versenyre, amelyre szemet is vetnek a menedzserek és természetesen azonnali névváltoztatást javasolnak… Így a kör sosem zárul be. Tehát a névváltoztatás az egyének életébe is új jelentést visz, következésképp ez is a könyv összetettségének újabb szelvényét bizonyítja. Ennek lesz az eredménye, hogy az elbeszélők néha kívülállónak érzik magukat a saját világukban, eltávolodva, idegenként tekintenek önmagukra, mint Décsi Vilmos is, aki a saját elért eredményeiről olvassa acikket az újságban.

A könyvön végighalad a rózsa-motívum is, amely valamilyen formában minden szereplő életében megjelenik, de számomra valahogy nem kerül olyan hangsúlyos szerepbe, hogy vezérmotívum váljon belőle. Hiába a rózsanemesítés, a híresrózsakiállítás, rózsás edények, terítők, a Rózsika nevű szereplő, a Rózsafüzér csoport ferences szerzetesnője. Olyan kedves, mesés adaléke motívum, hogy talán Kali meséiből került elő, s akár arra is utalhat, hogy más lett volna a könyv témája, de a szereplők erdélyi sorsa azt nem engedte kibontani.

Tompa Andrea könyvébe plasztikusan beleélhetjük magunkat: könnyűszerrel együtt lehet érezni az elbeszélőkkel. Fantasztikus, hogy a szerző a háttérbe vonul, s másokat hagy maga helyett beszélni. Nem könnyű vállalkozás ez, mégis elmondható, hogy sikeresen megugrotta az akadályt, hiszen együtt sírunk, nevetünk, haragszunk, vagy épp bosszankodunk a narrátorokkal. S ha olvasás közben mi is csendben maradunk kicsit és mélyebben nézünk magunkba, talán nagyon kevesen tesszük fel a kezünket arra a kérdésre válaszolva, hogy hányan szálltunk szembe a többséggel és álltunk ki magunkért a ma demokráciájában! Egyszóval a kolozsváriak hallgatása nem is olyan idegen állapot számunkra, mindig van egy felsőbb hatalom, amelynek engedelmeskedni kell: olvasd el a könyvet!

• Pataky Adrienn
• Tinkó Máté

Ellentmondást tűrően

 

(Pataky Adrienn: Szabad kötöttség – Szonettekről és politikai líráról a ’45 utáni magyar irodalomból. Ráció Kiadó, Budapest, 2016)

 

Pataky Adrienn tanulmánykötete Szabad kötöttség – Szonettekről és politikai líráról a ’45 utáni magyar irodalomból címen látott napvilágot 2016. év végén a Ráció Kiadó gondozásában. Az igényes, diszkrét megjelenésű kiadvány hat jelentős lírikusra fókuszál, a tanulmányok sorrendjében: Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor, Faludy György, Szilágyi Domokos, Petri György és Lakatos István életművéből ragadva ki egy-egy részproblémát. Ahogyan azt a szerző az előszóban is ígéri, könyve „a politikai és a poétikai kötöttségek ’45 utáni viszonyaihoz szól hozzá a magyar líra néhány kiválasztott szerzőjén keresztül.” (7.) Kötöttség alatt az első négy tanulmányban döntően a szonett formabeli kötöttségét, az utolsó kettőben pedig a sajtótörténeti-kiadástörténeti dilemmák mentén kirajzolódó referenciális-kontextuális kötöttséget és cenzurális nyomást értve.

A tudományos berkeken belül talán már közhelyszámba menő az a megállapítás, hogy a kortárs szövegértelmezésnek az inter- és multidiszciplináris vizsgálati módszer ad ösztönző keretet. Ugyanakkor az interpretációs tevékenység így választott módja kétségtelenül komoly kihívás elé állítja az elemzőt, az alkalmazott diszciplínák terminológiájának pontos használata, a különböző tudományterületek diszkurzivitását lehetővé tevő helyes arányérzék meglelése által. Egy tanulmánykötet célkitűzése így nem lehet kevesebb, mint hogy érvényes alternatívát kell nyújtania: a huszonegyedik század hajnalán mégis miként olvashatunk adekvát módon egy-egy szépirodalmi szöveget. Pataky Adrienn felvillantja ennek lehetőségét, méghozzá a primer szöveg szerzőjének autoritását és intencióját is tiszteletben tartva: így válnak a szövegértelmezés részévé egyrészt a korabeli, másrészt a kortárs, továbbá az önértelmező reflexiók, a lírikusok esszéisztikus, írott vagy szóbeli megnyilatkozásai egyaránt.

Legterjedelmesebb, egyúttal legsikerültebb, színvonalát tekintve kiemelkedő Nemes Nagy Ágnesről szóló tanulmánya, melyben kritikai eljárásának összes erénye felfedezhető. Filológusi aprólékossága, mely a kötetben megjelent szövegek mellett a magángyűjtemények felkutatását is jelenti; annak a referenciális közegnek az alapos ismerete és kihangsúlyozása, amelybe ezek a textusok esztétikummal és politikai utalásokkal rendelkező matériaként érkeznek. Stilisztikai elemzőkészsége, és nem utolsósorban a biopoétika (a honi irodalomtudományos közegben szárnyait bontogató kutatási irányzat) iránti elmélyült érdeklődése, illetve ennek tudatos alkalmazása a mikroelemzések szintjén. Ennek szemléltetéséül egy citátum magától a vizsgált szerzőtől, Nemes Nagytól, mely mintha szándékoltan ezt a beszédmódot kívánná legitimálni:

 

Valahogy úgy akar felépülni a vers, ahogyan a tengeri csillag éppen öt ágat fejleszt, sem többet, sem kevesebbet. Olyan tévedhetetlenül, szinte erőszakosan alakul a vers rendje, formája, ahogyan az élő szervezetek szimmetriája. Az élő anyag mértana érvényesül benne, a balra vagy jobbra szükségszerűen csavarodó növényszárak, az ötös vagy hetes levélkaréjok formatörvénye. Csak éppen figyelnünk kell szabályozóira, csak éppen minden alakító erőnkkel azt a szerkezetet, az érvényes szerkezetet kell kimunkálnunk. (37.)

 

Pataky ehhez a beszédmódhoz saját elemzési szempontrendszerén keresztül hiánytalanul tud csatlakozni. Ugyanakkor hiányérzet mégis támadhat az olvasóban, méghozzá azoknak a hivatkozási pontoknak vagy asszociációs lépéseknek az elmulasztásából, melyek éppen arra világíthatnának rá, hogy a hol homályosan, hol transzparensen kirajzolódó, a növényi szervezet analógiájára organikusan kibontakozó esztétikai modell vajon milyen korábbi irodalomfilozófiai hagyományból meríti forrását, előzményeit, ahogy azt mondjuk Weöres esetében a lírai szubjektum versbeíródásánál ezt Pataky meg is teszi.

 

Ám a személyiség lebontása nem eltűnés, inkább sokszorozódás, a mindenkiben közös lét, az ember valódi szubsztanciájának keresése e költészet tárgya. Ez az elioti költészetfilozófiához közelít – Weöres T. S. Eliot emlékének ajánlotta a Merülő Saturnus címadó versét –, amely szerint a művész olyan médium, akinek állandó feladata személyiségének kioltása, ez azonban ősi elképzelés, a keresztény vallásokban vagy a keleti filozófiákban is megjelenik a gondolat, hogy végső soron önmagunk feladása, elvesztése, túllépése által találhatjuk meg önmagunkat. (70.)

 

Noha nyilvánvaló és számottevő Rilke vagy Benn hatása Nemes Nagyra, ugyanakkor ez elsősorban a fordításirodalom területén jelentkezik és reflektálódik.

A tanulmányok visszaigazolják, hogy Pataky a biopoétikai diskurzust többnyire alkalmasnak találja a mikroelemzések tárgyalási elveként, ám magának a módszernek a leírása, példának okáért, hogy ez az eljárás voltaképpen miben különbözik a folklorisztikából már ismert motívumkutatástól, sajnos elmarad. Talán magának a biopoétikus olvasási stratégiának – amennyiben ez egy speciális interpretációs eljárást hoz létre vagy valósít meg – a módszertana, terminológiai eszköztára képezhette volna egy bővebb, ténylegesen definíciós igényű bevezető írás tárgyát. A biopoétikához szorosan kapcsolódnak a szerző szómaesztétikai megállapításai, tehát a szöveg terében – mint az antropológiai térben – megjelenő testnek a vizsgálata, mely leginkább domináns a szerző Faludy-tanulmányában.

 

A testleírás nemcsak Faludy szonettjeinek, más versformáinak is az egyik fő tematikai vonala. Az emberi test nem pusztán az érzékiség és szexualitás testi vágya szempontjából íródik meg, hanem anatómiailag és filozófiailag is: a testrészek és a teljes test szinekdochikus viszonya mellett test és lélek dichotómiája is állandó probléma e költészetben (Faludy ezernégyszáz darabból álló lírai fordításkötetének címe is ez: Test és lélek). (88.)

 

Kiemelendő, hogy a gender szempontú érdeklődésnek is teret engednek Pataky elemzései, ugyanakkor feszültséget teremt és érvelése meggyőző erejét némileg csökkenti az a tény, hogy a szerző olykor reflektálatlanul, a diszkrepancia elleplezésével illeszt egymás mellé eltérő elméleti apparátusokat. A Virág című Nemes Nagy szonettet elemezve Pataky megállapítja:

 

Az »Úgy szeretlek, mint nőt a férfiak«-sor a nőre mint testre, a vágy tárgyára utal, amely a nézés által válik szereppé, erotikussá, érzékivé, vagyis a vágyhoz – tárgya mellett – a vágyakozó tekintetére is szükség van. Itt eszünkbe juthat Laura Mulvey írása, aki a freudi szkopofília kifejezés (’nézelődési kedv, kukkolás, szemlélés’) mintájából kiindulva a férfitekintetet (male gaze) terminust veszi igénybe: a férfitekintet mint teremtő által jön létre a nő(i) jelentéshordozó. (38.)

 

Olvasatomban a feminista filmesztéta felvetése határozottan kritikai jellegű, mely értékítéletet hordoz magában. Pataky rögtön a következő mondatában ehhez rendeli hozzá Merleau-Ponty fenomenológiai észrevételét, miszerint „a szem fontos ebben a folyamatban, »olyan műszer, ami magától mozog, olyan eszköz, amely feltalálja saját céljait, a szem az, ami a világ egy bizonyos összeütközése által jött mozgásba, és ami azt a láthatóban rekonstruálja a kéz nyomain keresztül.«” (38.) Érdemes lett volna jelezni a diszkurzus- és fókuszváltást, a két teoretikus kritikai reflexió nélküli egymásra montírozása önkényes gesztusnak tetszhet, és szerencsétlen módon szakadást eredményez a szerzői gondolatmenet logikájában.

Mindazonáltal Patakynak a látszólagos értelmezői bizonytalanságra épp a versben megképződő testtapasztalathoz szorosan kapcsolódóan vannak rendkívül hasznos és továbbgondolásra érdemes, a túldeterminált szemantikai struktúrákat feszegető, egyedülállóan bravúros megfigyelései, melyek a szonett műfajiságát és formaiságát is egész a tradícióig visszanyúlóan érintik.

 

A Shakespeare-féle retorikai férfi alanya allúzió is lehet, s Faludy szonettjeiben sem feltétlen a címzettek kiderítése izgalmas, sőt, a legritkább esetben dönthető el a versek alapján még az is, hogy egyáltalán férfi vagy női test leírásáról van-e szó. Sokszor legfeljebb az életút ismeretében merülhet fel az olvasóban egy-egy szonett esetén, hogy az nem feltétlen női testet rajzol meg (…) a nemi jegyek egyértelműsítését Faludy szonettjeiben kerüli, legfeljebb általános tulajdonságok (fiatalság, szépség, karcsúság, erő, izom stb.) jelennek meg a versekben, ezért a testek, pontos jellemzőik ismeretének hiányában, valójában lerajzolhatatlanok és leírhatatlanok, a szöveg által kasztráltak (…) talán épp ezért fordult Faludy 1966-ban a szonett műfaja felé, mert a tizennégy sor kizárja a hosszabb leírások lehetőségét, s néhány jelzőt tesz csupán kimondhatóvá.” (100.)

 

A szerző zeneelméleti jártasságáról tesz tanúbizonyságot a Mediális átfordíthatóság címet viselő Szilágyi Domokos-tanulmánya, ami önmagában is erény lenne, de a több oldalon keresztül következetesen kitartott, mind az öt érzékszervet involváló elemzési módszer révén voltaképpen megérzékíti, intenzív tapasztalattá alakítja Szilágyi költői nyelvének virtuozitását, a laikusok számára is. A hat tanulmány közül ez az írás minden bizonnyal a legstrukturáltabb, ráadásul a bevezetőben megfogalmazott szempontokra – melyek a Szilágyi-életművön belül a nyelvek és a médiumok közötti fordíthatóság kérdése mellett a hanghatások és hangulatok költészetbeli színrevitelét taglalták – történő visszautalással az írás formailag is a lekerekítettség benyomását keltheti.

Az utolsó két tanulmány, amely Petri György és Lakatos István életművét pásztázza, az esztétikai mikroelemzések korábbi gyakorlatával szemben heterogénebb, elsősorban történeti-politikai-hagyománytörténeti kontextusba kívánja helyezni az életművet, vagy annak egy szakaszát. Sajnálatos módon a Petri-kultusz című bevezető rögtön azzal a problémával szembesít, ami korábban már felmerül, és a kötet egyéb tanulmányainak is sajátja: a szerző látszólagos diszkurzivitást konstruál az egymástól eltérő források között. Ez jelen esetben – ti. Schmidt Mária történész blikkfangos és Szabó Gábor irodalomtörténész jóval elméletibb kijelentéseinek összefésülése – abból az egyszerű tényből is fakadhat, hogy Pataky bevezetőjében leltárba kívánta venni a költő halála óta alakuló emlékezetének jelentős momentumait. Fontosnak tartom, hogy a tanulmány Petri társadalmi szerepvállaláshoz és részvételéhez köthető líratematikájában konkrét évszámokat jelöl ki, választ keresve arra, hogy 1944, 1956, 1968, 1977 és 1989 miért vált megkerülhetetlenül fontossá a költő és generációja számára, odavágó versrészletekkel és a magánemberről tudható adatokkal alátámasztva ezeket a dátumokat.

A morális tartást, a kompromisszumokra válaszul adott tagadást Petri György korai lírájától proklamálta, s nemcsak költészetébe emelte be a politikát, 1977-ben aláírta a cseh Charta vezetőinek letartóztatása elleni tiltakozó ívet, majd 1979-ben egy újabb tiltakozáshoz gyűjtött aláírásokat a Charta-ügyben. (131.)

Elszánt dolog, ahogyan Szőnyei Tamás hatalmas forrásanyagához, a Titkos íráshoz hozzá mert nyúlni a szerző, a kézikönyvből kiragadott megfigyelési dokumentumok színesítik a korszak megértését és a hatalom frazeológiájának ismeretét. Ám az összes lényegalkotó, kontextust tisztázó és pontosító tényező ellenére Pataky tanulmánya nem igazán képes releváns választ adni a politikum és az esztétikum versnyelvben szervesülésének mibenlétére, egymáshoz való viszonyára, a személyiség és személyesség létesülésére a versben, noha jobbára világos, persze ellentmondásoktól sem mentes, hogy a Petritől citált, egyébként rendkívül nyílt interjútöredékek és vallomások merre viszik el az értelmezést. Lehet, hogy nem is ez a tanulmány célja, pusztán ráirányítani a figyelmet arra, hogy „Petri meggyőződése szerint, »a művészet kegyelméből a politika átlényegül«.” (144.) A versnyelv megújításának tárgyalására szánt fejezet a Rozzanett című Petri-vers elemzésébe bocsátkozik, de itt sem teljesen egyértelmű, homályba burkolózik, mit is értsünk – a csonka formán túlmutató – hiányon.

 

Olyan, mintha szonett lenne, valójában csonka, ahogy a műfajmegjelölő cím mutatja: rozzanett – a költői szóalkotás a rozzant és a szonett szavak összevonásából keletkezett. A vers a távolság, a hiány verse, az emlékek felidézésével próbálja jelenvalóvá tenni azt, ami a múlté. A szonettforma töredezett, megcsonkult, ahogy az érzelmek is, miként a porcelánkészlet tartozékai – súlyukat a pótolhatatlan jelző emeli ki. (147.)

 

Dicséretes az az Újholdra (folyóirat és műhely) fókuszáló, sajtótörténeti kontextus tisztázására törekvő szándék, mely a kötetzáró Lakatos-tanulmányt bevezeti. A jól strukturált írás a háború borzalmainak szimbolikájára, esztétikai ábrázolhatóságára kérdez rá a korai Lakatos-verseken keresztül. Az elemzés az identitás megközelíthetőségének irányában is termékeny diskurzust nyit, melyben a humán és a szubhumán közötti viszonyrendszer lényegiségének a megragadása a tét. A Petri-fejezethez hasonlóan itt is a traumatikus gócpontok kijelölése a szándék, de a szövegközpontú mikroelemzések visszatérésével – mármint ami a tanulmányok e kötetbeni, nem kronológiailag szerkesztett sorrendjét illetően rajzolódhat ki – olvasóként mi is jobban hozzáférhetünk a traumatikus, neuralgikus pontok szövegbe integrálásának motivációira. „Lakatos háborús verseiben tehát az ember állati tulajdonságainak megnyilvánulását láthatjuk, az emberhez a szégyen és az erkölcstelenség kapcsolódik ebben a kontextusban. Az ember helyet cserél az állattal, annak tulajdonságait ölti magára, az állattá válás egyúttal a láthatatlanságot és felismerhetetlenséget, az »arctól való megválást«, vagyis »deterrializálódást« (deterrialization) is jelent.” – így a Deleuze-Guattari szerzőpárostól kölcsönzött/átvett terminológia. (166.)

A költő Petőfi Körhöz fűződő kapcsolatának részletekbe bocsátkozó, komplex narratívába foglalása feltehetően azt a célt szolgálja, hogy rálátást nyerjünk a szabadságvesztés, a börtönbe kerülés előzményeire, és a periratok, jegyzőkönyvek és dokumentumok olvashatósága nyomán az államhatalmi szervek erőszakos, felülről irányított, olykor cinikus, olykor megengedő hangnemben megnyilatkozó, összességében mégis groteszk minőséggel bíró szubjektumképző gyakorlatára is fény derülhessen. A Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának perirata szerint „a vádlott személyét illetően a Legfelsőbb Bíróság nem tette magáévá azt az ügyészi álláspontot, hogy az az író, aki nem marxista, az ellenség táborához tartozik… A vádlott nem tudatos ellenforradalmár abban az értelemben, hogy akár a fasizmust, akár az imperializmust kívánná. A Legfelsőbb Bíróság a vádlottat alapvetően a humanizmus és az emberi szabadságjogok hívének látja, aki azonban e fogalmakat tévesen értelmezi…” (178.) – így az egy év, tíz hónapra enyhített szabadságvesztési felülbírálat szövegének részlete, 1958-ból. Noha az első négy tanulmányhoz képest érezhetően itt is az irodalomtörténészi alkatától kissé idegen területen kutakodik a kötet szerzője, a szöveg kohéziós ereje talán nagyobb, mint az egyébként szintén alapos Petri-tanulmányé. Ráadásul a címben szereplő szabadság‒kötöttség dichotómia a korábban ismertetett szamizdat kultúra cenzurális tiltásai és korlátozásai mellett e szöveg tükrében szemlélve individuális vonatkozású ontológiai érvényre is szert tesz.

Összességében nagyszerű és bátor vállalkozás eredménye Pataky Adrienn Szabad kötöttség című kötete, komoly kísérlet aktuális kutatásainak összefoglalására, mely hat fejezeten át tartja fenn az olvasói figyelmet, és szolgál rendkívül gazdag információs anyaggal, egy sajátosan interdiszciplináris keretben. A kötetben felvetett vizsgálati módszerek, elsősorban a biopoétika, a test- és térpoétikai elemzések kiterjesztett-bővített vizsgálatával a már meglévő szerzői életművek lajstromába a korszak egyéb prominens képviselői is felvehetők, ezáltal újabb összefüggésekre nyílhat rálátás az 1945 utáni magyar irodalmi mezőn belül. Továbbá a szerző a kötet utolsó két tanulmányában a korszak politikai aspektusait górcső alá vonva pedig úgyszintén bizonyította jártasságát a korszak referenciális összefüggéseinek értő ismeretében.