Ellentmondást tűrően
(Pataky Adrienn: Szabad kötöttség – Szonettekről és politikai líráról a ’45 utáni magyar irodalomból. Ráció Kiadó, Budapest, 2016)
Pataky Adrienn tanulmánykötete Szabad kötöttség – Szonettekről és politikai líráról a ’45 utáni magyar irodalomból címen látott napvilágot 2016. év végén a Ráció Kiadó gondozásában. Az igényes, diszkrét megjelenésű kiadvány hat jelentős lírikusra fókuszál, a tanulmányok sorrendjében: Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor, Faludy György, Szilágyi Domokos, Petri György és Lakatos István életművéből ragadva ki egy-egy részproblémát. Ahogyan azt a szerző az előszóban is ígéri, könyve „a politikai és a poétikai kötöttségek ’45 utáni viszonyaihoz szól hozzá a magyar líra néhány kiválasztott szerzőjén keresztül.” (7.) Kötöttség alatt az első négy tanulmányban döntően a szonett formabeli kötöttségét, az utolsó kettőben pedig a sajtótörténeti-kiadástörténeti dilemmák mentén kirajzolódó referenciális-kontextuális kötöttséget és cenzurális nyomást értve.
A tudományos berkeken belül talán már közhelyszámba menő az a megállapítás, hogy a kortárs szövegértelmezésnek az inter- és multidiszciplináris vizsgálati módszer ad ösztönző keretet. Ugyanakkor az interpretációs tevékenység így választott módja kétségtelenül komoly kihívás elé állítja az elemzőt, az alkalmazott diszciplínák terminológiájának pontos használata, a különböző tudományterületek diszkurzivitását lehetővé tevő helyes arányérzék meglelése által. Egy tanulmánykötet célkitűzése így nem lehet kevesebb, mint hogy érvényes alternatívát kell nyújtania: a huszonegyedik század hajnalán mégis miként olvashatunk adekvát módon egy-egy szépirodalmi szöveget. Pataky Adrienn felvillantja ennek lehetőségét, méghozzá a primer szöveg szerzőjének autoritását és intencióját is tiszteletben tartva: így válnak a szövegértelmezés részévé egyrészt a korabeli, másrészt a kortárs, továbbá az önértelmező reflexiók, a lírikusok esszéisztikus, írott vagy szóbeli megnyilatkozásai egyaránt.
Legterjedelmesebb, egyúttal legsikerültebb, színvonalát tekintve kiemelkedő Nemes Nagy Ágnesről szóló tanulmánya, melyben kritikai eljárásának összes erénye felfedezhető. Filológusi aprólékossága, mely a kötetben megjelent szövegek mellett a magángyűjtemények felkutatását is jelenti; annak a referenciális közegnek az alapos ismerete és kihangsúlyozása, amelybe ezek a textusok esztétikummal és politikai utalásokkal rendelkező matériaként érkeznek. Stilisztikai elemzőkészsége, és nem utolsósorban a biopoétika (a honi irodalomtudományos közegben szárnyait bontogató kutatási irányzat) iránti elmélyült érdeklődése, illetve ennek tudatos alkalmazása a mikroelemzések szintjén. Ennek szemléltetéséül egy citátum magától a vizsgált szerzőtől, Nemes Nagytól, mely mintha szándékoltan ezt a beszédmódot kívánná legitimálni:
Valahogy úgy akar felépülni a vers, ahogyan a tengeri csillag éppen öt ágat fejleszt, sem többet, sem kevesebbet. Olyan tévedhetetlenül, szinte erőszakosan alakul a vers rendje, formája, ahogyan az élő szervezetek szimmetriája. Az élő anyag mértana érvényesül benne, a balra vagy jobbra szükségszerűen csavarodó növényszárak, az ötös vagy hetes levélkaréjok formatörvénye. Csak éppen figyelnünk kell szabályozóira, csak éppen minden alakító erőnkkel azt a szerkezetet, az érvényes szerkezetet kell kimunkálnunk. (37.)
Pataky ehhez a beszédmódhoz saját elemzési szempontrendszerén keresztül hiánytalanul tud csatlakozni. Ugyanakkor hiányérzet mégis támadhat az olvasóban, méghozzá azoknak a hivatkozási pontoknak vagy asszociációs lépéseknek az elmulasztásából, melyek éppen arra világíthatnának rá, hogy a hol homályosan, hol transzparensen kirajzolódó, a növényi szervezet analógiájára organikusan kibontakozó esztétikai modell vajon milyen korábbi irodalomfilozófiai hagyományból meríti forrását, előzményeit, ahogy azt mondjuk Weöres esetében a lírai szubjektum versbeíródásánál ezt Pataky meg is teszi.
Ám a személyiség lebontása nem eltűnés, inkább sokszorozódás, a mindenkiben közös lét, az ember valódi szubsztanciájának keresése e költészet tárgya. Ez az elioti költészetfilozófiához közelít – Weöres T. S. Eliot emlékének ajánlotta a Merülő Saturnus címadó versét –, amely szerint a művész olyan médium, akinek állandó feladata személyiségének kioltása, ez azonban ősi elképzelés, a keresztény vallásokban vagy a keleti filozófiákban is megjelenik a gondolat, hogy végső soron önmagunk feladása, elvesztése, túllépése által találhatjuk meg önmagunkat. (70.)
Noha nyilvánvaló és számottevő Rilke vagy Benn hatása Nemes Nagyra, ugyanakkor ez elsősorban a fordításirodalom területén jelentkezik és reflektálódik.
A tanulmányok visszaigazolják, hogy Pataky a biopoétikai diskurzust többnyire alkalmasnak találja a mikroelemzések tárgyalási elveként, ám magának a módszernek a leírása, példának okáért, hogy ez az eljárás voltaképpen miben különbözik a folklorisztikából már ismert motívumkutatástól, sajnos elmarad. Talán magának a biopoétikus olvasási stratégiának – amennyiben ez egy speciális interpretációs eljárást hoz létre vagy valósít meg – a módszertana, terminológiai eszköztára képezhette volna egy bővebb, ténylegesen definíciós igényű bevezető írás tárgyát. A biopoétikához szorosan kapcsolódnak a szerző szómaesztétikai megállapításai, tehát a szöveg terében – mint az antropológiai térben – megjelenő testnek a vizsgálata, mely leginkább domináns a szerző Faludy-tanulmányában.
A testleírás nemcsak Faludy szonettjeinek, más versformáinak is az egyik fő tematikai vonala. Az emberi test nem pusztán az érzékiség és szexualitás testi vágya szempontjából íródik meg, hanem anatómiailag és filozófiailag is: a testrészek és a teljes test szinekdochikus viszonya mellett test és lélek dichotómiája is állandó probléma e költészetben (Faludy ezernégyszáz darabból álló lírai fordításkötetének címe is ez: Test és lélek). (88.)
Kiemelendő, hogy a gender szempontú érdeklődésnek is teret engednek Pataky elemzései, ugyanakkor feszültséget teremt és érvelése meggyőző erejét némileg csökkenti az a tény, hogy a szerző olykor reflektálatlanul, a diszkrepancia elleplezésével illeszt egymás mellé eltérő elméleti apparátusokat. A Virág című Nemes Nagy szonettet elemezve Pataky megállapítja:
Az »Úgy szeretlek, mint nőt a férfiak«-sor a nőre mint testre, a vágy tárgyára utal, amely a nézés által válik szereppé, erotikussá, érzékivé, vagyis a vágyhoz – tárgya mellett – a vágyakozó tekintetére is szükség van. Itt eszünkbe juthat Laura Mulvey írása, aki a freudi szkopofília kifejezés (’nézelődési kedv, kukkolás, szemlélés’) mintájából kiindulva a férfitekintetet (male gaze) terminust veszi igénybe: a férfitekintet mint teremtő által jön létre a nő(i) jelentéshordozó. (38.)
Olvasatomban a feminista filmesztéta felvetése határozottan kritikai jellegű, mely értékítéletet hordoz magában. Pataky rögtön a következő mondatában ehhez rendeli hozzá Merleau-Ponty fenomenológiai észrevételét, miszerint „a szem fontos ebben a folyamatban, »olyan műszer, ami magától mozog, olyan eszköz, amely feltalálja saját céljait, a szem az, ami a világ egy bizonyos összeütközése által jött mozgásba, és ami azt a láthatóban rekonstruálja a kéz nyomain keresztül.«” (38.) Érdemes lett volna jelezni a diszkurzus- és fókuszváltást, a két teoretikus kritikai reflexió nélküli egymásra montírozása önkényes gesztusnak tetszhet, és szerencsétlen módon szakadást eredményez a szerzői gondolatmenet logikájában.
Mindazonáltal Patakynak a látszólagos értelmezői bizonytalanságra épp a versben megképződő testtapasztalathoz szorosan kapcsolódóan vannak rendkívül hasznos és továbbgondolásra érdemes, a túldeterminált szemantikai struktúrákat feszegető, egyedülállóan bravúros megfigyelései, melyek a szonett műfajiságát és formaiságát is egész a tradícióig visszanyúlóan érintik.
A Shakespeare-féle retorikai férfi alanya allúzió is lehet, s Faludy szonettjeiben sem feltétlen a címzettek kiderítése izgalmas, sőt, a legritkább esetben dönthető el a versek alapján még az is, hogy egyáltalán férfi vagy női test leírásáról van-e szó. Sokszor legfeljebb az életút ismeretében merülhet fel az olvasóban egy-egy szonett esetén, hogy az nem feltétlen női testet rajzol meg (…) a nemi jegyek egyértelműsítését Faludy szonettjeiben kerüli, legfeljebb általános tulajdonságok (fiatalság, szépség, karcsúság, erő, izom stb.) jelennek meg a versekben, ezért a testek, pontos jellemzőik ismeretének hiányában, valójában lerajzolhatatlanok és leírhatatlanok, a szöveg által kasztráltak (…) talán épp ezért fordult Faludy 1966-ban a szonett műfaja felé, mert a tizennégy sor kizárja a hosszabb leírások lehetőségét, s néhány jelzőt tesz csupán kimondhatóvá.” (100.)
A szerző zeneelméleti jártasságáról tesz tanúbizonyságot a Mediális átfordíthatóság címet viselő Szilágyi Domokos-tanulmánya, ami önmagában is erény lenne, de a több oldalon keresztül következetesen kitartott, mind az öt érzékszervet involváló elemzési módszer révén voltaképpen megérzékíti, intenzív tapasztalattá alakítja Szilágyi költői nyelvének virtuozitását, a laikusok számára is. A hat tanulmány közül ez az írás minden bizonnyal a legstrukturáltabb, ráadásul a bevezetőben megfogalmazott szempontokra – melyek a Szilágyi-életművön belül a nyelvek és a médiumok közötti fordíthatóság kérdése mellett a hanghatások és hangulatok költészetbeli színrevitelét taglalták – történő visszautalással az írás formailag is a lekerekítettség benyomását keltheti.
Az utolsó két tanulmány, amely Petri György és Lakatos István életművét pásztázza, az esztétikai mikroelemzések korábbi gyakorlatával szemben heterogénebb, elsősorban történeti-politikai-hagyománytörténeti kontextusba kívánja helyezni az életművet, vagy annak egy szakaszát. Sajnálatos módon a Petri-kultusz című bevezető rögtön azzal a problémával szembesít, ami korábban már felmerül, és a kötet egyéb tanulmányainak is sajátja: a szerző látszólagos diszkurzivitást konstruál az egymástól eltérő források között. Ez jelen esetben – ti. Schmidt Mária történész blikkfangos és Szabó Gábor irodalomtörténész jóval elméletibb kijelentéseinek összefésülése – abból az egyszerű tényből is fakadhat, hogy Pataky bevezetőjében leltárba kívánta venni a költő halála óta alakuló emlékezetének jelentős momentumait. Fontosnak tartom, hogy a tanulmány Petri társadalmi szerepvállaláshoz és részvételéhez köthető líratematikájában konkrét évszámokat jelöl ki, választ keresve arra, hogy 1944, 1956, 1968, 1977 és 1989 miért vált megkerülhetetlenül fontossá a költő és generációja számára, odavágó versrészletekkel és a magánemberről tudható adatokkal alátámasztva ezeket a dátumokat.
A morális tartást, a kompromisszumokra válaszul adott tagadást Petri György korai lírájától proklamálta, s nemcsak költészetébe emelte be a politikát, 1977-ben aláírta a cseh Charta vezetőinek letartóztatása elleni tiltakozó ívet, majd 1979-ben egy újabb tiltakozáshoz gyűjtött aláírásokat a Charta-ügyben. (131.)
Elszánt dolog, ahogyan Szőnyei Tamás hatalmas forrásanyagához, a Titkos íráshoz hozzá mert nyúlni a szerző, a kézikönyvből kiragadott megfigyelési dokumentumok színesítik a korszak megértését és a hatalom frazeológiájának ismeretét. Ám az összes lényegalkotó, kontextust tisztázó és pontosító tényező ellenére Pataky tanulmánya nem igazán képes releváns választ adni a politikum és az esztétikum versnyelvben szervesülésének mibenlétére, egymáshoz való viszonyára, a személyiség és személyesség létesülésére a versben, noha jobbára világos, persze ellentmondásoktól sem mentes, hogy a Petritől citált, egyébként rendkívül nyílt interjútöredékek és vallomások merre viszik el az értelmezést. Lehet, hogy nem is ez a tanulmány célja, pusztán ráirányítani a figyelmet arra, hogy „Petri meggyőződése szerint, »a művészet kegyelméből a politika átlényegül«.” (144.) A versnyelv megújításának tárgyalására szánt fejezet a Rozzanett című Petri-vers elemzésébe bocsátkozik, de itt sem teljesen egyértelmű, homályba burkolózik, mit is értsünk – a csonka formán túlmutató – hiányon.
Olyan, mintha szonett lenne, valójában csonka, ahogy a műfajmegjelölő cím mutatja: rozzanett – a költői szóalkotás a rozzant és a szonett szavak összevonásából keletkezett. A vers a távolság, a hiány verse, az emlékek felidézésével próbálja jelenvalóvá tenni azt, ami a múlté. A szonettforma töredezett, megcsonkult, ahogy az érzelmek is, miként a porcelánkészlet tartozékai – súlyukat a pótolhatatlan jelző emeli ki. (147.)
Dicséretes az az Újholdra (folyóirat és műhely) fókuszáló, sajtótörténeti kontextus tisztázására törekvő szándék, mely a kötetzáró Lakatos-tanulmányt bevezeti. A jól strukturált írás a háború borzalmainak szimbolikájára, esztétikai ábrázolhatóságára kérdez rá a korai Lakatos-verseken keresztül. Az elemzés az identitás megközelíthetőségének irányában is termékeny diskurzust nyit, melyben a humán és a szubhumán közötti viszonyrendszer lényegiségének a megragadása a tét. A Petri-fejezethez hasonlóan itt is a traumatikus gócpontok kijelölése a szándék, de a szövegközpontú mikroelemzések visszatérésével – mármint ami a tanulmányok e kötetbeni, nem kronológiailag szerkesztett sorrendjét illetően rajzolódhat ki – olvasóként mi is jobban hozzáférhetünk a traumatikus, neuralgikus pontok szövegbe integrálásának motivációira. „Lakatos háborús verseiben tehát az ember állati tulajdonságainak megnyilvánulását láthatjuk, az emberhez a szégyen és az erkölcstelenség kapcsolódik ebben a kontextusban. Az ember helyet cserél az állattal, annak tulajdonságait ölti magára, az állattá válás egyúttal a láthatatlanságot és felismerhetetlenséget, az »arctól való megválást«, vagyis »deterrializálódást« (deterrialization) is jelent.” – így a Deleuze-Guattari szerzőpárostól kölcsönzött/átvett terminológia. (166.)
A költő Petőfi Körhöz fűződő kapcsolatának részletekbe bocsátkozó, komplex narratívába foglalása feltehetően azt a célt szolgálja, hogy rálátást nyerjünk a szabadságvesztés, a börtönbe kerülés előzményeire, és a periratok, jegyzőkönyvek és dokumentumok olvashatósága nyomán az államhatalmi szervek erőszakos, felülről irányított, olykor cinikus, olykor megengedő hangnemben megnyilatkozó, összességében mégis groteszk minőséggel bíró szubjektumképző gyakorlatára is fény derülhessen. A Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának perirata szerint „a vádlott személyét illetően a Legfelsőbb Bíróság nem tette magáévá azt az ügyészi álláspontot, hogy az az író, aki nem marxista, az ellenség táborához tartozik… A vádlott nem tudatos ellenforradalmár abban az értelemben, hogy akár a fasizmust, akár az imperializmust kívánná. A Legfelsőbb Bíróság a vádlottat alapvetően a humanizmus és az emberi szabadságjogok hívének látja, aki azonban e fogalmakat tévesen értelmezi…” (178.) – így az egy év, tíz hónapra enyhített szabadságvesztési felülbírálat szövegének részlete, 1958-ból. Noha az első négy tanulmányhoz képest érezhetően itt is az irodalomtörténészi alkatától kissé idegen területen kutakodik a kötet szerzője, a szöveg kohéziós ereje talán nagyobb, mint az egyébként szintén alapos Petri-tanulmányé. Ráadásul a címben szereplő szabadság‒kötöttség dichotómia a korábban ismertetett szamizdat kultúra cenzurális tiltásai és korlátozásai mellett e szöveg tükrében szemlélve individuális vonatkozású ontológiai érvényre is szert tesz.
Összességében nagyszerű és bátor vállalkozás eredménye Pataky Adrienn Szabad kötöttség című kötete, komoly kísérlet aktuális kutatásainak összefoglalására, mely hat fejezeten át tartja fenn az olvasói figyelmet, és szolgál rendkívül gazdag információs anyaggal, egy sajátosan interdiszciplináris keretben. A kötetben felvetett vizsgálati módszerek, elsősorban a biopoétika, a test- és térpoétikai elemzések kiterjesztett-bővített vizsgálatával a már meglévő szerzői életművek lajstromába a korszak egyéb prominens képviselői is felvehetők, ezáltal újabb összefüggésekre nyílhat rálátás az 1945 utáni magyar irodalmi mezőn belül. Továbbá a szerző a kötet utolsó két tanulmányában a korszak politikai aspektusait górcső alá vonva pedig úgyszintén bizonyította jártasságát a korszak referenciális összefüggéseinek értő ismeretében.
