Kedves Közönség!
És remélem, hogy mondhatom így:
Kedves Balogh István-rajongók!
Pár napja láttam egy eléggé bugyuta filmet, amiben egy festőművésznő és egy író meghirdeti a képek és szavak versenyét abban az iskolában, ahol mindketten kenyérkereső foglalkozásukat űzik, vagyis tanítanak. És erre az iskola felbolydul, természetesen két pártra szakad, lesznek a kép-pártiak és a szó-pártiak. A sztori a két tábor mindent eldönteni hivatott összecsapásában csúcsosodik ki, aminek nyilván happy end lesz a vége, vagyis sem a kép nem győz a szó fölött, sem a szó a kép fölött.
Szerencsére ma este afféle megmérettetés nem fenyeget. Balogh István képei körben a termek falán ugyanis eléggé meggyőzőek; és mindaz, amit én a szó által hozzájuk fűzni merészkedem, az tényleg csak fűzés, öltés, egyik szavamat a másikba.
Lehet-e még újat festeni? – kérdezte a minap tizenhárom éves lányom egy pécsi tárlaton nézelődve, és csodálkoztam, hogy egy kiskamasz gyakorlatilag ráérzett arra, amin én is el szoktam töprengeni. Mint ahogy, persze, vonatkozik ez az irodalomra is – ugyan, mi az, ami nincs megírva?
Csakhogy minden jó író és minden jó festő olyan, mint maga az emberi lény: ahogy én és Önök is szüleink, nagyszüleink és sok-sok elődünk génjeiből épülünk fel, mert ki tudja, hány tucat generáció DNS-ei tekergőznek sejtmagjainkban, pontosan úgy jön létre a művész is. Kinő és folyamatosan táplálkozik az elődmesterek műveiből. Mert örökre ott vannak bennünk ők, a régiek. Ám az, aki itt és most él és alkot, belőlük fakadva lesz egyedi, egyszeri, olyan, aki még nem volt.
Most nem ugrom vissza generációkat az időben, csupán harmincnégy évet – ami egy, illetve esetünkben Istvánnal, két ember életében nem kevés. 1984 szeptemberétől a Győri Városi Könyvtár Feldolgozó Osztályán jelentős munkaerő-fejlesztés történt: egy húszéves festőjelölt és egy tizenkilenc éves költőtanonc csapkodta a pecsétet a Beszterce ostroma több tucatnyi példányába.
És a művelet közben Cézanne-ról tartott suttogó kiselőadást az egyik, Tandori Dezsőről a másik, majd Rocky Marcianóról az egyik és Niki Laudáról a másik. Remekül teltek a munkanapok, csak kicsit lassan. És irgalmatlan hegyekben tornyosult előttünk a Beszterce ostroma…
Ehhez képest tényleg hamar elszelelt ez a majd’ három és fél évtized.
Megszülettek a képek és a szavak.
A képek, amik most körbevesznek bennünket, mint életünk vászonfoncsorú tükrei. Amit én Balogh István festő-felmenőiben látok, az Arcimboldo és Klimt, El Greco és Van Gogh, no meg Gulácsy. Vagy a New Age festői.
Amúgy mindez mellékes, egyrészt, mert alig konyítok a művészettörténethez, ráadásul, ennél sokkal fontosabb, hogy nem a múltnak kell most örvendezni, hanem a jelennek, vagyis Istvánnak, a mai mesternek.
Aki valami hihetetlen elánnal és olyan elragadtatással fest, ami elragadja a szemlélőt is. Már csak a méretek miatt is. Balogh Istvánnál nem pusztán arról van szó, hogy hatalmas méretű felületeket sok-sok festékkel ken be – nála a fizikai nagyság éteri nagysággá transzponálódik. Képei előtt állva érezni: mindaz, ami benne kavarog, ami a kezét mozgatja, nem tud kisebbé zsugorodni, sőt, inkább csoda, hogy ezekre az amúgy óriási vásznakra ráfér, ami előtör belőle. Mintha kereteiket szétfeszítve a festmények tovább folytatódhatnának, egymásba olvadnának, rámásznának a falakra és a mennyezetre, és talán még ez sem elegendő…
Így vesz körbe bennünket egyszer csak ez a más-világ, ami a lenyűgöző méretek ellenére intim is tud lenni az elképesztő részletgazdagság és bravúros ecsetkezelésnek köszönhetően.
Ha a feleségemmel repülővel megyünk valahová, a reptéri duty free shopban be szoktuk illatosítani és kenni magunkat azokkal a méregdrága parfümökkel és krémekkel, amiket amúgy sose veszünk meg. A jó művészet is luxus, ám szerencsére olyan luxus, amit többé-kevésbé megengedhetünk magunknak, amennyiben van rá igényünk és rászánjuk az időt. Egy ilyen kiállítás, mint Balogh Istváné, számomra ugyanúgy kényeztetés. Alternatív valóság, mert elemel, kiemel abból a valóságból, ahol nap mint nap szaladgálunk. Körbehint és bekrémez valami különös eleggyel, ami a képekből árad. Csak oda kell állni a festmények elé, és hagyni, hogy valami megtörténjen általuk – velünk. Kivel mi, azt majd érezni fogják.
A győrieket és akik erre járnak bármi oknál fogva, arra serkentem, hogy hagyják magukat kicsit elvarázsolni, körbebugyolálni ettől a másik valóságtól, ami természetesen nem feltétlenül és kizárólag kényeztetésről és a lubickolásról szól. Hanem sokkal inkább arról, hogy bizonyos erők, energiák, amikre ugyanúgy szükségünk van, mint a legelemibb tápanyagokra, ezekből a képekből meríthetőek – csak ide kell állni eléjük, és hagyni, hogy a festmények tegyék a dolgukat.
Egy teljes hónapjuk lesz rá. Éljenek vele, mert biztos vagyok benne, hogy jobban fognak élni a valóságos valóságban is.
Méhes Károly
Fotók: Marcali Gábor
