• Turczi István

A Beöltözés napja

 

 

Ki dönti el, mi marad belőlünk?
Kié a súly, kié az oltalom?!
Ami mondható: már elmúlt.
A fegyelem fonalai voltaképpen
egy vérző erezet hajszálgyökerei.
Eljött ez a nap is. A Beöltözés napja.
Nagy volt a tülekedés. Lent a főhajó
hátsó részében tolongtak a szülők,
a rokonság, akik látni akarták
szerzetesnek induló fiaikat.
Egy teljes évig csak innen láthatják
őket. Ez a szabály. Meg kell szokni,
hogy a noviciusi év alatt fiaik
kapcsolata megszűnik a külvilággal.
Adott jelre a kórusajtón át
embermagasságban húzódó erkélyen
vonultak be a templomba.
A főoltár előtt félkörben álltak meg,
mint huszonkét haldokló láng
az ünnepi mécs alján.
Kabátjuk vállukra vetve, kezük
összekulcsolva. Szorongva
hallgatták a főapát ékes szavait.
Frater Aniane… exue veterem hominem
et indue novum hominem.
Jedlik Ányos odalépett a főpaphoz,
aki nyakába tette a skapulárét,
és határozott mozdulatokkal beöltöztette őt.
A szertartás végén az új novicius
lehajolva, kézcsókkal tett eleget
az alázatosság első próbájának.
Ezután a régebbi szerzetesek
maguk közé engedték, körbeállták,
bíztatták. Ráfért a bíztatás.
A bencések családja magáévá fogadta
őt, Fráter Aniánuszt. Ányos, Ányos,
elég talányos, mondogatta némán.
Tetszett neki ez a név, új neve.
A szavakhoz tartozó érzései
újra életre keltek.

 

• Juhász Róbert

 

Wunderbaum a piros lámpánál

 

Láttam már szállni karácsonyfát.
A korlátról vetette le magát.
Azért nem fenyőt mondok,
mert volt már rajta néhány égő.

 

Emlékszem a tíz percre, amikor a fa az
udvaron hevert. Felemelt szoknyája alatt
bedobozolva, csomóra kötött
masnival vacogott az egész év.

 

Ott árválkodott a csomag,
meztelen test a lerántott takaró alatt.
Remegve koccantak össze fogai,
akár hideg szélben a telefonvezetékek.

 

Akkoriban az erdőről loptátok,
legalább hármat kivágtatok, mire egy
a Zsiguli csomagtartójában végezte.
Az apák szeretik a szimmetriát.

 

Megvan ennek az aerodinamikája.
Repülésre tervezték, és a röppályánál
már csak az volt elgondolkodtatóbb,
hogy visszahoztad.

 

Ugyanazt éreztem, mint évekkel
később az adventi vásárban, ahol
pont akkor mondtam, hogy baszódj

meg, amikor mindenki elhallgatott.

 

Cseszkóból szereztél valami puccos gömbdíszt.

Azt mondtad, törhetetlen.
Nem vágtam földhöz, csak elengedtem.
Megtaláltam a gyenge pontját.

 

Szenteste volt. Én még kicsi.

Meggyűlt a szemhéjamban a könny,
mint nagyanyám kötényében a dió.
Az övé bejgliként folyt ki az ünnepi asztalra,

 

én meg ezen a bús lencsén át láttam

mindent szilánkokra robbanni.
Először pirosan, aztán sárgán.
Utoljára zölden. Végre elindulhattam.

 

 

A tragédiák relativitása

 

A temetésed alkalmából gyűltünk össze.
Úgy illett volna, ha siratlak, mint a többiek.
A krizantém bódított. Nem volt könnyem,
pedig sajnáltam, hogy így alakult.

 

Apróságokkal foglalkoztam,
hogy el tudjam viselni a helyzetet.
A dombtetőről látszott, a folyó kilépett
medréből. Bírni fogják a gátak.
Ez majdnem biztos.
Ekkora vizet máshol pataknak neveznek.

 

Kicsit fáztam. Csaknem irigyeltelek,
hogy rád paplant raktak,
de pillanatra sem feledtem,
csak azért kaptad, hogy ne zuhogjanak
annyira drámaian a rögök.

 

A tradicionális távol-keleti gyógyítás szerint
a krizantém a máj és a tüdő meridiánjaira hat.
A belőle főzött tea belsőleg fogyasztva ragyogóvá teszi
a szemet, javítja a látást, méregtelenít,
jó a magas vérnyomásra,
hűtő, altató hatással rendelkezik.
Használható hőhullám esetén,
májgyengeség okozta szédülésre.

 

Ha ezt a csokrot hazaviszem és kifőzöm,
talán nem nyom agyon az utánad maradt
szimptómák nehezéke.

 

A takaróért meg majd visszajövök,
ha szétszéled a nép.

 

• M. Kácsor Zoltán

Előlépek a csontjaim mögül
ahonnan az ember magához beszél
a végtelenül üres terekből
az árnyékok
a mozgások
a lábnyomok sárrétege mögül
ahová csak a figyelem lát
ahol a szavak lapulnak
és döfködik a húst.

 

 

 

Behallatszik a feszült figyelembe
egy kulcscsomó nevetése
ez a csend dagálya
amikor a néma neszek
elárulják a jelenlétüket
s egyetlen félresikerült mozdulattal
kitágulnak a zugok
mint egy tüdő hörgőcskéi
és egy pillanatra
levegő áramlik az emlékezetembe.

 

 

 

Elszólítanak
egy terembe
egy dobozba
egy tétova útjain zakatoló autóba
kiemelem a fák törzséből
a mozdulatlan betonból
az elgázosított felhők közül
mélybe fúrt tekintetem
elfelejtek úgy a napba vájni
mintha csak almába vágtam volna
egy egyszerű zsebkéssel
kilöknek a tárgyak
a mozgások
a tekintetek
saját tekintetem
mellyel figyelnem kellene

 

 

 

Megtagadom a barátaimat
a szerelmeimet
a gyermekeimet
szépen lassan egyiket a másik után
a szavaimat
a mulasztásaimat
a hátsó kertbe ültetett cseresznyefáimat
mind leválnak rólam
hisz rázkódó autókról pergő esőcseppek
csak ezt nem tudom megtagadni
ezen a pityergő
felhőibe fúló
tócsáiban bámészkodó szeptemberen
hogy újra itt
pontosan ebben a szóban legyek.

• Tönköl József

Angyal a Százhold előtt

 

A szerelmes föld majd lefosztja rólam az inget, a kabátot,
lábamat gyökerekhez köti, hogy ne eresszenek haza.

 

Az emlékek átszaladnak a világon,
mint a tavasszal támadt esők a virágok, az énekek között,
mint a számítógépet zsaroló vírusok, hitek és filozófiák.

 

Itt mindenki a rozstáblák harsány lángját szereti,
a vihar dühével dacoló jegenyét, gyümölcshozó fa ágait,
itt, ahol lapulnak a napfényben nyulak, szekerek, kepék,

 

ahol csend van, sehol a gyík gőzlő háta,
az égre nézünk, a földre és magunk elé,
angyal a Százhold előtt, tartja ujjai között jóhegyű kését,

 

ahol fekszik: mennyország az, akácok csendes lobogása,
minden út ide vezet, egy-egy elmorzsolt érő kalászhoz,
hét égtájék aranybogáncsai körülveszik,

 

kiejti tenyeréből a horizonttal egybeszántott dűlőt,
ahonnan úgy megy el, hogy szárnya nem érinti a határt,
tűnik el, mint aki harmadik napja már dögkútba esett,

 

harmadik napja,
hogy karjai kereszt-ágakként vannak szám s az ég között,
semmit se tud egy halott álmáról, vonít kertek alján az eb,

 

ilyenkor száll a hold az út kövei felett, szökik hegyeiből,
tüzek vernek lángot megvakult falvak kemencéiben,
babona támad, koponyám a semmibe lebeg,

 

most, hogy senki se szeret, a szent lény hátrahagy legelőt,
tűznövesztő tüzes sarlókkal dobál, jön, néz,
ivódik be a hevét csitító nyár húsába.

 

Kevés időre rá újra misegyertyás szarvasok vesznek körbe,
bökdösik a gyapjúba bugyolált felhőket, a nagy harangokat.

 

 

Fölfordított ladik

 

Minden, amit látsz, a neszek között csakhamar elpusztul,
egy rét, nem tudod a nevét, de tudják árkok, felhők,
oldalas kések, ostorok, lőcsök és szögek,
akkor volt, akkor, akkor, kialudt a fülledt istálló lámpája,
feléd röpült az ajtóra szögezett denevér, mondta neked,
megfejthetetlenek az álmok, a vonatfülkék sikoltásai,
minden hal a te szürkésbarna köved, a te csontod,
miért megy úgy az idő, kinek a parancsára,
ki fekszik lasponya, birsalma, szőlő színével, szavakkal,
ki fogja fel a redőnyhöz ütődő ágak neszét,
nem faggatott, hogy ki és miféle vagy, hová való,
mindarról, amit láttál, amiért csöndben rajongott szíved,
a napért, amely az öl-mélységű verembe temetődött,
a lépcsőkért, ahogy megállsz, lábaid fájnak már,
az ég rezes üstjéért, amin holdhalak hegyes nyársa van,
ünnepi cimbalommuzsika az Imre-nap,
nem látszanak hetek, szemügyre veszed a bátyám-férfit,
akinek a haja még mindig ott lobog a cseresznyefán,
kötél sorvasztja el az ágat,
nézed a fa kérgét, a régi artézi kutat a községházánál,
az induló buszt, a füvet, a gilicetüskét,
sétálsz a Kismosó partjára, az első híd alatt álmot alszol,
várod a domolykók szétkarmolt uszony-evezőinek zaját,
marad egy fölfordított lukas ladik, mi tengert sohase járt.

 

 

Az őszi felhők fejedig érnek

 

Élj úgy, mintha a hegy bazalt-börcén állnál, vén bolond,
diófáid fölnövekedtek, az őszi felhők fejedig érnek,
virrasztanak, s bárhol is vagy, reggelre nem találnak,
csak a csatakos lovakat, a harmattal kötözött falut,
kitöredezett kerítésléceket, leszáradt véreskörtefa ágát,
mintha napok se volnának, se délelőttök, se délutánok,
az eszeveszett vérű lányok, húgaid alig pihegnek,
füves bőrödet borzongatja minden esőcsepp a réten,
borháznál,
gyepűnél,
kazalba fulladó villámcsapás előtt,
ahol élsz, már az a prés is százhatvankét esztendős,
orsóján zsíros, csúszós szekérkenőcs, talán mindörökre,
a halott szüretelők halottan hallgatnak, bár tudnám,
melyik ősz hozza őket össze megint,
mikor teszik arrébb a sajtárt és löttyen betonra a must,
vész el az ének, a dúdolás, a jajgatás,
venyigeszövedék,
madár-repülés, csók, irgalom, nincs közünk semmihez,
seregélyek verik bőrünk alatt az október hamuját,
fölöttünk a levegőt, a végenincsen zengésből emelj ki
egy pincét, ahol gyertya alig látszik, és mégis élnél úgy,

sóvárogva, hogy megérintsenek démonok s angyalok,
és mégis üzennél a csalánnal benőtt hordónak,
amit egy kénlap, mint a sodort dohányod, újra telefüstöl.