A Beöltözés napja
Ki dönti el, mi marad belőlünk?
Kié a súly, kié az oltalom?!
Ami mondható: már elmúlt.
A fegyelem fonalai voltaképpen
egy vérző erezet hajszálgyökerei.
Eljött ez a nap is. A Beöltözés napja.
Nagy volt a tülekedés. Lent a főhajó
hátsó részében tolongtak a szülők,
a rokonság, akik látni akarták
szerzetesnek induló fiaikat.
Egy teljes évig csak innen láthatják
őket. Ez a szabály. Meg kell szokni,
hogy a noviciusi év alatt fiaik
kapcsolata megszűnik a külvilággal.
Adott jelre a kórusajtón át
embermagasságban húzódó erkélyen
vonultak be a templomba.
A főoltár előtt félkörben álltak meg,
mint huszonkét haldokló láng
az ünnepi mécs alján.
Kabátjuk vállukra vetve, kezük
összekulcsolva. Szorongva
hallgatták a főapát ékes szavait.
Frater Aniane… exue veterem hominem
et indue novum hominem.
Jedlik Ányos odalépett a főpaphoz,
aki nyakába tette a skapulárét,
és határozott mozdulatokkal beöltöztette őt.
A szertartás végén az új novicius
lehajolva, kézcsókkal tett eleget
az alázatosság első próbájának.
Ezután a régebbi szerzetesek
maguk közé engedték, körbeállták,
bíztatták. Ráfért a bíztatás.
A bencések családja magáévá fogadta
őt, Fráter Aniánuszt. Ányos, Ányos,
elég talányos, mondogatta némán.
Tetszett neki ez a név, új neve.
A szavakhoz tartozó érzései
újra életre keltek.
