Hányszor eszembe jut anyám, istenem…
Akárhányszor dicsértek, mindig tompítani igyekezett. Ha azt mondták, szép vagyok, rögtön rávágta, Ó, hát csinoska, istenem, de semmi különös, jó átlag.
Ha valakinek feltűnt, hogy szép a hangom, ő legyintett, Ugyan, biztosan más is énekel így…
Ha arra terelődött a szó, hogy bizonyára büszke rám, csak rázta a fejét, mintha valami szégyellni való dolog lenne. Büszkeség!, emelte a szemét az égre, egy gyerek, az gyerek, a maga minden nyűgével-bajával.
Én meg ott álltam, és töprengtem, hogyan is van ez? Most legyek jó, tanuljak, igyekezzek, vagy úgyis mindegy, sosem leszek anyám szemében több, okosabb, szebb lenni, mint bárki más. Sosem fogja kimondani. Főleg nem a nyilvánosság előtt. Mintha restellte volna, neki mije van. Pénzzel, ékszerrel sem dicsekszik az ember, ugye. Egy gyerek meg mindennél nagyobb kincs, jobb hát hallgatni róla.
Harminc évvel később már más volt. Rajongott az unokájáért. Az egyetlenért. Úgy tudta mondani, Ez a Gabi, mint egy kis angyalka… Én meg rávágtam, amit tőle tanultam, Na, azért nem kell túlozni, mama. Helyes kislány, de nem több. És akkor csodálkozott, Mért, te nem látod…?
Nem álltam neki felidézni, hogyan is ment ez „régen”. Akkor engem, ezek szerint, már senki sem fog megsimogatni, megdicsérni?
Aztán…
Anyát újra szereti valaki. Pedig mennyire nem akarta hinni. Öreg és beteg, így érzi, így tudja. Ezt meg is mondta a Roland nevű szeladon lovagnak. Akit mindez nem érdekelt, és kinyilatkoztatott.
De amikor nekem te kellesz, Portényi Valéria!
Miket mondhatott neki? Anyának, aki hét évvel apa halála is képes volt könnyekben kitörni egy-egy szó felidézésén?
Siratom Ákost, csak őt siratom.
Hányszor hallottam ezt tőle. Veszekedtünk is emiatt.
Te többet érdemelsz, édesanyám!
Érdekes, ha vicces vagy dorgáló hangot akarok megütni, csak akkor szólítom így, édesanyám.
Mi vagyok én már?, jött sokszor ez a lüke, öregasszonyos sablonszöveg.
Kell is valakinek egy ilyen rozoga mami… Megmondta a Gércze prof is, öt évem van, ha minden jól megy.
És?, És?, ráztam meg erre egyszer. Ha öt év, akkor öt év!, Tengernyi idő!
Csak legyintett. Nem érted te ezt, Gabikám, ha tudod, hogy csak öt év, akkor az kevés. Rettentő kevés.
Akkor aztán jött a Roland úr a szíváradásával. Mire fel, mintha ajándékot akarna adni, a legutóbbi felülvizsgálat után Gércze profnak volt képe azt jósolni, hogy lehet, anya még nyolc évig is elélhet.
Bejött az évszázad tele, eltörtek a sínek, a hőmérő higanyszála mínusz húsz körül állt meg. És köztük meg dúlt a forró szerelem.
Anya megmondta, nem kertelt.
Úgy érzem, nekem ez még jár. Nem születtem magányos életre. Hihetetlen, hogy így alakult. Kellek valakinek. Ezt magyarázd meg, ha tudod.
Roland úrban van valami latinos báj.
Azt állítja, Mert mindig szerettem volna olaszul beszélni. A feleségem halála után három hónappal álmomban megtörtént velem. Úgy beszéltem olaszul, hogy az érzés mézként ömlött végig bennem…, íme!
Folyékonyan mondtam a magamét, erőlködés nélkül, villámgyorsan eldöntve, hogy pontosan melyik ragozás vagy múlt idő a helyes, mintha bármit is tudtam volna.
Másnap elkezdtem keresgélni, kérdezősködni, vajon hol találnék a városban egy olyan olasztanárt, aki hajlandó foglalkozni egy magamfajta, hetvenéves öregemberrel. De hülyeséget beszélek, mert egy csöppet sem érzem ezt a bizonyos öregséget. Ugyanúgy vágyom az olaszt, mint tizenhat évesen, amikor apám azt mondta, foglalkozzak inkább a számtannal és fizikával, majd ha azokból már nem a bukás szélén tántorgok, hódolhatok efféle bolondériáknak, mint az olasz.
Akkor hát hódolok. Így ismertem meg Valikát. Ilyen az olasz nyelv, bizony. Meghozta a szerelmet is. Amore mio. Foghatom a kezét, Teno suoi mani. Kell több?
Valami elkapott. Egész nap vacakolt velem, hát megmértem a lázamat. Harmincnyolc öt, harmincnyolc hat, ilyenek. Ágyban töltöttem a délutánt. Ilyenkor jut eszembe Gércze prof. Mit mondana most. Na, majd kiderül.
A lányom is csak idegesít.
Ne félj, nem fog bedurranni.
Így mondja, ilyen kedvesen. Holnap bevisz a belre.
Rolandnak nincs autója, jó vicc, vezetni sem tud. Gyerekkorában az ikertestvére kilőtte csúzlival a jobb szemét. Kétbalszemes, így szokott viccelődni magán, az üvegszemére értve. De esküszik rá, mindent, ami jó, észrevesz. És egész életében gerezdszámra ropogtatta a fokhagymát, hogy éles maradjon a látása.
Jó zsurnaliszta minden meg kell lásson!
Hát most majd megtudja ő is, milyen nyavalyás vénasszony vagyok.
És máris jönnek a hülye gondolatok, hogy nem érdemlek én már ennyi jót, amit Roland jelent. Ugyan, mivel is szolgáltam meg? Mintha megint anyámat hallanám, hatvan évvel ezelőttről.
A Valika? Pont őt szereti, Roland úr? Semmi különös ám, bármelyik hatvankilenc éves nő van ilyen. Aki ezt a kort megérte, mind egyforma. Bedurranhat neki, egyik pillanatról a másikra. Higgye el. Sajnos. Én csak tudom, elvégre az anyja vagyok. De hát a maga választása…
A lányom reggel hétre jön értem. Leadom a pisit, aztán majd meglátjuk. Talán nem lesz semmi baj. Elvégre a jövő héten karácsony. Natale, ahogy az olasz mondja – azaz egyszerűen: a születés.
A Gércze prof bent fogta a kórházban.
Vigye el őt a markoláb. Majd én gondozom az én kis Valikámat. Sült husit vittem neki, saját recept szerint elkészítve. Tán furcsa, de szegfűszeget is szúrkodok belé, az oldalasba.
Bámultam, ahogy ette.
Aki így tud enni, annak nem lehet semmi baja. Este még felhívott, és elmesélte, hogy ül az ágyban, felpolcolt párnákon, ott van előtte a jénai tál, és élvezettel szopogatja a csontokat.
Ha valami, mondtam, ez fog meggyógyítani!
Kuncogott, és annyit felelt, Hát jó, akkor most legyen ez a szinonimája annak, ami meggyógyít.
Miről is beszélünk, kedvesem?
A sült oldalasadról, mondta, te lókötő!
