El, el
Néha saját magával találkozott. Puha léptekkel, ferde vállúan közeledett magához, haja túl hosszú volt, hogy valamelyik fülére ráakassza, kinyújtotta a kezét, nem túl biztosan, és azt mondta: nappal.
Nappal. Hol vagy?
Te.
Én?
Igen.
És utána magához szólt: néha miért ordítasz?
Az bennem az állat.
Az állat?
Az állat éhsége.
És utána megkérdezte magától: Miért sírsz olyan gyakran?
Az állat! Az állat!
Az állat?
Az állat honvágya. Az sír. Az állat éhsége, az ordít. És az állati énem – az megszökik.
Hová?
A semmibe. Nincs völgy egy ilyen szökőárnak. Mindenhol önmagammal találkozom. Többnyire éjszakánként. De mindig továbbszökünk. Az állat szerelme valaki után kívánkozik, de az állat félelme az ajtó mögött ugat, amely mögött a lány van és az ágya. És akkor csikorog a kilincs, és megszökünk. És mindig saját magunk mögött járunk. Az állat éhségével és az állat honvágyával. De nincs völgy egy ilyen szökőárnak. Mindig magunkkal találkozunk. Mindenhol. Saját magunk elől nem menekülhetünk.
Néha saját magával találkozott. De utána újra megszökött. Ablakok alatt fütyülve tovább és ajtók mentén köhögve. És néha, akkor őt egy szív az éjszakának látta, egy kéznek. Vagy egy ingnek, mely lecsúszva lógott egy vállról, egy mellről, egy lányról. Néha, akkor őt valaki egy éjszakának látta. És akkor a csókok közt, valahányszor valaki élt-halt érte, elfeledte a másikat, aki önmaga volt. És nevetett. És szenvedett. Jó volt, valahányszor valakit magunkénak tudhattunk, valakit hosszú hajjal, világos fehérneműben. Vagy fehérneműben, amely világos volt és virágok voltak rajta. És ha a lány ki volt rúzsozva, akkor volt az jó. Akkor volt igazán színes. És a sötétségben jobb volt, valahányszor valakit magunkénak tudhattunk, akkor nem volt olyan nagy a sötétség. És akkor nem is volt olyan hideg a sötétség. És az a kevés rúzs akkor egy apró kemencét festett a szájából. Ami égett. Az jó volt a sötétségben. És a fehérnemű, az épphogy nem látszott. De valakit mégis magunkénak tudhattunk.
Valaki megismerte, akinek a bőre nyáron olyan volt, mint a csipkebogyó. Bronz. És haja, mint a cigányoké, inkább kék, mint fekete. És olyan volt, mint az erdő: kócos. Karján a pihék, mint csibetollak, és hangja olyan harsány, mint a matrózlányoké. Emellett semmiről sem tudott. És Karinnak hívták.
És a másikat Alinak, és világos, vajszőke haja volt, mint a tengerpartok homokja. Mikor nevetett, orrát grimaszolva felhúzta, és harapott. De akkor jött valaki, aki a férje volt.
És az ajtó előtt lassacskán összegörnyedve egy ember állt, szürke és sovány, és azt mondta: jól van, fiam. Később megtudta: az az apám volt.
És aki lábaival, aki nyugtalan volt, akár a dobverők, őt Carolának hívták, csontkinövéses, ideges. És őrült szemei voltak. És fogai enyhén elálltak egymástól. Ő ismerte.
És néha az öreg férfi azt mondta éjszakánként: jól van, fiam.
Az egyiknek, akinél járt, széles csípője volt. Tejszagot árasztott. Bátor neve volt – de ő elfelejtette a lányt. El. Reggelente néha a citromsármányok csodálkozva énekelnek – de anyja már a széles távolba tűnt, és a szürke, sovány férfi nem szólt semmit. Mert senki sem jött el.
És a lábak csak úgy maguktól elindultak alatta: el el.
És a citromsármányok már reggel tudták: el el.
És a távíródrótok zümmögtek: el el. És az öreg férfi nem mondott semmi mást: el el.
És esténként a lányok sóvárogva tették össze kezüket: el el.
Egyszer volt egy fiútestvérünk. Akivel barátok voltunk. De aztán egy darab fém mint zümmögő, utálatos rovar surrant felé a levegőben. Háború volt. És a darab fém mint egy esőcsepp csattant az emberi bőrbe: ekkor, mint pipacs a hóban, előbújt a vér. Az ég lazúrból volt, de a kiáltást nem fogadta be. És az utolsó, amit ő kiáltott, nem a haza volt. Nem anya és nem isten. Az utolsó elkiáltott kiáltás keservesen és élesen ez volt: hiábavaló. És csak csendesen kiszökött: hiábavaló. Elhallgatott, szája nem mozdult többé. Mindörökre. El.
És a sovány, szürke férfi, aki az apja volt, sosem mondta már többet: jól van, fiam. Soha többé. Ekkor minden elmúlt, minden el.
Bordás Máté fordítása
