• Vidosa Eszter

 

Szómentés

 

(Darvasi László: Taligás. Magvető Kiadó, Budapest, 2016)

 

 

Szeged 1728-os boszorkánypereinek történetei ihlették Darvasi László Taligás című regényét (erről részletesen itt), amely elbeszélői stílusát, atmoszféráját tekintve kapcsolódik a szerző korábbi köteteihez, A könnymutatványosok legendájához, illetve a Virágzabálókhoz, ám azok ismerete nélkül is kerek történetet tár az olvasó elé. A Taligás megrázó szöveg, középpontjában az életeket megpecsételő hatalmi játékok problematikájával: ajánlott olvasni – még akkor is, ha nehézkesen, vagy csak többszöri nekifutásra tudja magával sodorni a befogadót. A címszereplő, a 18. század Közép-Európájában vándorló könyvárus:

 

Már fiatalon sokszor gondoltam arra, testhezálló feladat lenne nekem, hogy mondatokkal vándoroljak. Nem emlékszem, azt észbe vettem-e, hogy kevesen értik és értékelik őket, hogy az efféle erőfeszítésnek sok haszna nem mutatkozik. Bizonyos értelemben tudatlan maradtam. Kelekótya éhenkórász. (53.)

 

A férfi taligáján könyvek, a legkülönfélébb verseskötetek, krónikák lapulnak, Szent Ágoston-kódexektől antik görög kincseken át Janus Pannonius-művekig. 

A regény Taligás sodródását, illetve az eközben útjába akadó szereplők megrázó történeteit mutatja be: a cselekmény szerint a férfit erővel elszakítják a kedvesétől, Paulinától, majd zsarolással arra kényszerítik, hogy Juliust, egy fogyatékos fiút kísérjen le Bécsből Szegedre, és akaratlanul is keveredjen bele a város hatalmi játékaiba és koncepciós pereibe. A félelem, erőszak és szenvedés világában egyértelműen a férfi képviseli a mindenkori költő, az elbeszélő figuráját: a céltalannak tűnő, szüntelen bolyongó, majd a szenvedő költő szerepét nem csak a félreérthetetlen szimbolika, hanem a szövegben általa felolvasott, kiemelt idézetek is egyértelművé teszik. A E/1-es narrátor által a cselekménybe szőtt intertextusok többnyire különös, ellentétes viszonyban állnak a regény szövegvilágának hangulatával. Taligás műveltségéről tanúskodik többek között Shakespeare 75 szonettjének idézése is:

 

Meséld azt, Taligás, amikor az az angol azt énekelte, hogy kenyér meg zápor vagy, / meg hogy amit én gondolok, az is te vagy, / és amit te gondolsz, az én vagyok, / meg hogy részeg vagyok. Na, ezt meséld el! (136.)

 

A regény nyelvileg és az elbeszélt részletek tekintetében is kiemelkedő precizitással megrajzolt, mágikus realizmussal átitatott világa mindazonáltal ellenétben áll az általa képviselt értékekkel – ám kizárólag az ő szemszögéből lesz látható. A főbb- vagy a mellékszereplők történeteit egyaránt csak a főszereplő szemszögén és nyelvén átszűrődve ismerjük meg: ezen szereplők világát pedig nagyban meghatározza a testiség vagy az erőszak, amelyet a szöveg naturalisztikus leírásokkal, kíméletlen, tabuk nélküli nyelvvel láttat. „És ahogy így tűnődöm, mint a piszkos konyharongyot, csavargatja valami erő a lelkem. Csöpög a lé, a szememből csöpög, csorog a takonyhoz. Egymásnak feszül a testünk, tolom a szobája felé. Ó, micsoda okos ágya van neki. Ha rádőlünk, üdvözöl bennünket, én meg nevetek magamban, hogy némán, némán.” (102.) Utazása során ugyanis a kereskedő a legkülönfélébb, kiszolgáltatott, reményvesztett vagy épp meggyötört sorsú emberekkel találkozik, legyen szó a magzatát elveszteni próbáló nőről, a paráznaságért nyilvánosan halálra ostorozott asszonyról, vagy a város által kirekesztett és megbélyegzett zsidó család tagjairól. A boszorkányüldözések kínzásainak naturalisztikus, brutális leírásai járulnak hozzá a kötet talán legsokkolóbb jeleneteihez:

 

A fiatalabb asszony testén anyajegyek barnállnak, le lesz jegyezve, hogy az Ördög szarta és köpdöste oda őket, újabb bizonyság a förtelmes viszonyokra. Vér fakad a szúrások nyomán, hasba, hátba, hónaljba döfködik a vasakat, meg is forgatják őket. Beleszúrnak az egyik vénasszony lógó emlőjébe, ad-e vért”. (300.)

 

A nyelvi elszigeteltség érzetét a narráció sajátosságai mellett szintén erősíti, hogy Taligás útitársa, Julius, a hatalom által szintén kiszolgáltatott, perifériára helyezett szereplő nem kap saját nyelvet, így saját identitást sem. A fiú szellemileg sérült, süket és néma is, bár kísérője folyamatosan beszél hozzá, ezért sokszor érezhetjük azt, hogy mindezek ellenére Taligás paradox módon éppen vele tud a leghatékonyabban kommunikálni.

 

Julius fakockákat dobálgat. Tud három hatost dobni. Megmutatta, kopp, kopp, kopp, három hatos. Ilyen egyszerű, mondja a tekintete, olyan egyszerű, Taligás, hogy ezt te soha nem fogod tudni. Soha nem dobsz három hatost. Nevetek, de hiszen dobtam már, kelekótya. Én nem is akárki ellen.” (235.)

 

Itt érdemes kiemelni a férfi másik útitársát, az olasz énekesnőről, Barbara Strozziról elnevezett, üvegtégelyben lévő tartósított gnómot: ő az a szereplő, akivel Taligás folyton párbeszédbe, sőt nem ritkán vitába elegyedik, az almaarcú énekesmadárként emlegetett szereplő azonban mindenki más számára megmarad egy értelmezhetetlen, taszító látványosságként megjelenő, szörnyszülöttnek.

 

És ha meghalok, mi lesz veled, Barbara? Akkor nem lesz, aki megcsaljon, aki hűtlen legyen, és ha igazi nő lenne, most duzzogva fordulna, a vállát rángatná. S közben persze lopva visszasandítana. (150.)

 

Sokatmondóan a regény több elgondolkodtató dialógusa, avagy belső monológjai, illetve a történet egyik legintenzívebb jelenete éppen a többnyire Taligás köpenye alatt bujkáló, ellentmondásos figurához kötődik.

Az elbeszélő magányos, kirekesztett pozícióját erősíti még, hogy bár elbeszéli a látottakat, a legkevésbé sem tudja befolyásolni a sodródását, miután szüntelen alárendelődik a nála hatalmasabb erőknek. Főként csak egy olyan kívülállóként jelenik meg, akit egyébként a környezete éppen, hogy csak megtűr, illetve éppen, hogy csak nem gyűr maga alá. Erre több ponton is történik húsbavágóan félreérthetetlen utalás a szövegben – nem csak minden egyes alkalommal, amikor a hatalom és az önkény képviseletében feltűnő figurák ellátják a baját, hanem amikor az őt madzagon rángató titkár, Róth utal arra, milyen szerepet szán még neki: „Mivel győzte meg őket, hogy itt kell lennem? Csak azt mondtam nekik, Taligás, hogy maga majd megénekli őket”. (253.) A főhős/narrátor szinte a kötet végéig azt kutatja, mi áll a szokatlan küldetés mögött, és hogy milyen szerepet is tölt be a történetben, ám nagyon sokáig egyáltalán nem kap választ, így a kötet egészén olyan bizonytalanság uralkodik, amely nem tud feloldódni, ez pedig a befogadás módját is markánsan meghatározza. A szöveg okosan építkezik az ebből fakadó félelemre: Taligás lépten-nyomon hangsúlyozza a rettegését, többször megcsavarva és fokozva annak (látszólagos) kibillentésével, egészen az utolsó percig, „Félek. Nem félek. Félek. Nyikorog a taliga kereke, Barbara dúdol. Szavalok nekik. Nem félek. F.” (327.) tetézve az olvasóban azt a bizonytalanságérzetet, amely már az első, keretszerű fejezet in medias res erőszakosságát olvasva tapintható.

 

A nyelvem a mandulámra csúszott, amikor megütöttek. Akkor pedig hamarosan megfulladok. […] Édes és keserű az égett hús szaga, hallom a jajveszékelést, a kántálást, az imákat, miket úgy morzsolnak el a gyáva szájak, hogy felértik a nyelvet közben” (5.)

 

A tehetetlenségre és a félelemre a főszereplő identitásának ábrázolása is ráerősít: félelmeit illető vallomásain kívül szinte teljes mértékben az elbeszélő szerepét tölti be, hatalom hiányában képtelen felvenni a harcot és saját történetet írnia. Protagonistánknak ráadásul nincs hagyományos neve: minden egyes szereplő, még Paulina is Taligásnak szólítja, akár a legintimebb szituációkban is.

A Taligás érdekessége az a feszültség, amelyet a befogadó is érezhet, miközben a főhős szókereskedővel sodródik a néhol kissé komótosan hömpölygő regény olvasásakor. A szöveg egy percig sem ül le, mégsem mindig teljesen gördülékeny: ez a sokkoló, húsbavágó téma mellett a narráció lassúságával, és talán azzal a részletességgel magyarázható, amely miatt egyesek túlírtnak, mások azonban éppen magával ragadónak fogják tartani a kötetet. Darvasi László szövege végletekig felkavaró, nehéz olvasmány, amelynek befogadásához szükség van a megfelelő hangulatra az olvasó részéről, a bravúros narratíva és az utánozhatatlan hangulat kedvéért azonban valóban érdemes megvárni, hogy elvesszünk benne.

• Tóth Szabina

Rojik Tamás: A csillagos égig 

Szabályosan – felfelé

 

(Rojik Tamás: A csillagos égig. Napkút Kiadó, Budapest, 2017)

 

 

A csillagos égig című regény főhősében sokan magukra ismerhetnek, legalábbis a kora húszas éveiben járó fiatalok közül. A kényelem és a valódi felnőttkor küszöbe, művészet, szerelem, hétköznapok, az egyhangúság és a ki nem mondott, fel nem ismert reménytelenség fordulata a véletlenek csodálatos összetalálkozásával: ha Rojik Tamás számára a célközönség a későkamasz réteg, a mondanivaló minden bizonnyal célba ér, és fel is oldódik olvasóiban.

A regény főszereplője, Gábor művészetfilozófiájának alapja a lomtalanított emberek életének megírása, kreatív és kalandos múltjaik megrajzolása hátramaradt holmijaik alapján. Önképe meglehetősen magabiztos tehetségét és kreativitását illetően, melynek jogossága – részben legalábbis – nem vitás. Előszeretettel hangoztatja műveltségét, mely kapcsán felmerülhet bennünk a kérdés, vajon az író tudatosan formálta Gábor karakterét önmaga által kissé felülértékelt fiatallá, vagy valóban művelt figurát kívánt létrehozni. Többször úgy tűnik, hogy a műben a szépirodalmi műveltség már automatikusan jár Gábornak, pusztán attól, hogy történeteket ír. Ez az állítás (Gábor irodalomban való jártassága) olyan hangsúlyozottan jelen van végig a regényben, hogy már-már túlzásnak tűnhet. Kiváltképp azért, mert semmilyen külső utalást nem találunk erre, a környezet nem reagál rá, csak a narrátor, aki egyben a főszereplő is. Persze az a magyarázat is felmerül, hogy ez a megoldás a célközönségre, a maga útját kereső fiatalságra van szabva: Gábor határozott tehetsége és célja utópia egy korabeli fiatalnak. Annak ellenére, hogy Gábor sokszor túlértékeli magát, egyáltalán nem unszimpatikus karakter, önbizalma nem megy tisztessége és jósága rovására, inkább ezzel motiválja magát céljai véghezviteléhez, és kompenzálja szülei vele szembeni bizalmatlanságát.

A regény két síkon halad: az egyik Gábor változásokkal teli élete, a másik az általa nem ismert emberek irodalmi szövegekké gyúrása. Úgy tűnik, az író számára sem tisztázott a másodrendű szereplők, a csavargó apuka és Lombik tanár úr jelentősége. A csavargó története egyértelműen amatőr összefoglalása egy egész életnek; szinte látványosan elsietett monológ, amelynek nincsen tétje (pedig Gábor rákészülése, belefogása a munkába nagyon is mást előlegez meg). Ez az első darab Gábor műveiből, amelyet teljes egészében láthat az olvasó: ez a darab rögtön meg is kérdőjelezi a fiú szépirodalmi tehetségét. Az ötlet kreatív, kellemes és hasznos kikapcsolódás a nehéz fizikai munka után, de semmi több. Lombik tanár úr története egészen más: kidolgozottabb, gondosabb, természetesebb. Kirajzolódik valami perspektíva Gábor későbbi írói tevékenységét illetően. Ezen a második síkon sokkal több lehetőség rejtőzik, mint amennyit Rojik megvalósított. Eleinte úgy tűnt, valamiféle együttműködés, párhuzamosság jelenik meg a két sík között, azonban a kötet vége felé az az érzésünk, hogy mégsem akart a szerző kerek egészet létrehozni. Gábor tökéletesen megtestesíti a fűzfapoéta típusát, filozófiáját megtűzdelve néhány patetikus szimbólummal, mint Yvette és a Szűz Mária-szeme, vagy a csillagokra nézés hangsúlya: „El is képzeltem őt [a prostituáltat] porcelánból, és így tekintve az álla kissé hasonlított az ajtóm ólomüvegéből bámuló Szűz Máriához.” (31.) „Végig figyelmesen, a füvön felkönyökölve hallgatott, szemeit le sem véve az enyémről, bár az én tekintetem a csillagokon maradt.” (61.)

Dóra egyértelműen a sors küldötte. Egy prostituálttal töltött kiábrándító este és az Anett-tel való sikertelen randi után Gábor találkozik élete szerelmével: a két fiatal egymás testévé válik, már csak együtt érvényesek. Gábor és Dóra, mintha egymás alteregói volnának, az ember nem is tud tökéletesebb találkozást és együttműködést elképzelni annál, ahogy ők egymást megélik. Szimbiózisuk minden közös cselekvésben megmutatkozik. Talán éppen ezért a szereplők és a körülményeik egy idő után eszközszerűnek tűnnek. Gábor a középpont, majd amikor – a fiúhoz minden ízében hasonló – Dóra tetőtől talpig belesimul ebbe a középpontba, már Dóra és Gábor a középpont, mindenki úgy él és hal, jelenik meg és tűnik el, ahogyan nekik kedvező. Dénes eszköz Gábor sikeres belépéséhez az irodába és a sikertelen randihoz (ami megerősíti bennünk Gábor ódzkodását a felszínességtől). Gábor nagybátyjának, Bazsi bácsinak halála eszköz a fiú egzisztenciájának alapjához. Dóra gazdag anyjának vagyona eszköz az antikvárium nyitásához. A visszatérés a lomtalanításhoz eszköz az antikvárium megtöltéséhez és fenntartásához. Az antikvárium, az egzisztencia annak eszköze, hogy Gábort végre emberszámba vegyék a szülei. Gábor részeges barátja eszköz arra, hogy a pár megtalálja helyét és műfaját a művészetben. Minden és mindenki tehát sorsszerű a fiatalok életében. Ezektől az összefüggésektől pozitív a történet utóíze. S mi a módszer ehhez? A szerző sokszor klisészerű helyzeteket generál. Távol élő gazdag anyuka pénze; halott nagybácsi háza; Gábor váratlan, de annál tökéletesebb színpadi szereplése, s az ebből adódó ráébredés a művészeti útra; a két szerelmes művész csapatot alkotva sztárrá válik; könyvek mellé virágbolt és kávézó. Itt nem zavaró a klisék jelenléte: sokkal inkább annak az egyszerű módszernek az észrevétele, hogy hogyan lehet felébreszteni leghatékonyabban a mindenki által vágyott csodákban való reménykedést.

Gábor kapcsolata a környezetével ambivalens. Illik is és nem is illik oda, ahová tartozik: ez nem szokatlan, sőt, mi sem természetesebb ennél az ember életében. Nagybátyja igénytelensége és szülei igényessége között helyezkedik el, szinte középen. A szerző nagyon jól megformálta azt a bizonytalanságot, amit érezhet (érzés helyett talán jobb a tudattalanul megélhet kifejezés) egy értelmiségi hajlamokkal rendelkező szubjektum egy erre teljesen alkalmatlan környezetben, ehhez nem kompatibilis emberek társaságában. Noha szereti nagybátyját, gondolkodása és viselkedése mégis felülemelkedik rajta. Önmagát mindig félig közömbös, kívülálló, természetes szemlélődőként definiálja. Bazsi bácsihoz való kötődése meglazul azzal, hogy elköltözik, és járni kezd Dórával. A férfi ápolása is csak valamiféle kötelezettség, nem is magáról az ápolás aktusáról, mint inkább a Dórával való együttműködésről szól. Gábor és nagybátyja közötti kapcsolat Bazsi bácsi egyszerű, ösztönös ragaszkodásától tűnik különlegesnek. Erre bizonyíték Gábor hetekre való eltűnése is.

Az éjszakai bár eseményei, Dóra anyjának ambivalens karaktere és Dóra nővel való kalandja tanúskodik arról, hogy a szerzőnek nem célja a felesleges moralizálás, az ítélkezés. A történet autentikusan ábrázolja a dolgok bonyolultságát, nem téved egyoldalúságba, Gábor szemével nyitottan kezeli az élet jelenségeit.

A kötetnek különösen erősek azok a részei, ahol a narrátor szabad függő beszédet alkalmaz. A párbeszédek patetikusnak tűnnek, tömör és ütős igénnyel, de nehezen sikerül véghez vinni ezt az igényt. Sokszor nem autentikus a szereplőkhöz mérten, például ismerve Bazsi bácsi viselkedését, stílusát, nem illik hozzá a párbeszédben reprezentált stílus. A fiatalok ismerkedéskor alkalmazott párbeszédek drámainak akarnak tűnni, de inkább mesterkélten csengenek, így nem tudjuk komolyan venni őket. Az erőltetett tagolás miatt is disszonancia képződik a történet gördülékenységében. A szabad függő beszédes megnyilatkozások azonban nagyon hatásosak, őszinték, és illenek az egyes szám első személyű elbeszéléshez, főképp Gábor töprengő és megfigyelő jelleméhez. A narrátort, jelen esetben Gábort laza, kócos hajú fiúnak képzelem el, aki zsebre tett kézzel áll az emlékek folyama előtt, és úgy idézi fel tapasztalatait, úgy meséli el életének ezt a szeletét, mint amin éppen túl van, de nem közömbös még: kell a folyamszerűség, és az asszociatív, impresszív ábrázolásra a legalkalmasabb módszer a szabad függő beszéd, amit a szerző kitűnően alkalmaz. Íme egy példa arra, amikor a szerző összevonja a két narrációs technikát: „Másnap délután a sok kávétól túlhajtva ezt el is mondtam neki, mire vállat vont, apám nem ilyen. – Én mégis szeretném, ha tudnál dolgokat. – Nem tartozol semmivel. – Te sem fogsz, ha kérdezel. – Honnan van egy melósnak ekkora szépirodalmi műveltsége?” (68.) A párbeszéd megakasztja a természetességet. A szabad függő beszéd a működőképes, még a ritmikája is gördülékenyebb: „Aztán a legváratlanabb pillanatban, amikor elindultunk az emelet felé, a lépcső alján félrevont, és megveregette a vállam, ezt most jól csináltad, mondta, és erősen tartanom kellett a könnyeimet.” (93.); „A telefonon át is hallottam, hogy nagyon vidám a hangja, azt mondta, végre elviszem randevúra, mert már van nálam párnája, papucsa, váltás bugyija meg fogkeféje, de még sosem mentünk el egy rendes helyre, aminek négy fala van plafonnal és más emberekkel. Aztán gyorsan hozzátette, hogy talán ezért is vagyunk még mindig együtt.” (82.)

A regény végére érezzük a kultúrsokk intenzív valószínűségét, és feltesszük a kérdést: miért is ne történhetnének meg ezek a fordulatok: új munkahely, új szerelem, új élet? Ez adja a regény valódi szeretnivalóságát. Egy pozitív történet, minden szomorúságával együtt felfelé ívelő, boldog hétköznapok. Éppen annyira realisztikus, amennyire csodákkal teli. A véletlenek élnek és közöttünk tevékenykednek. Arra várnak, hogy észrevegyük őket és foglalkozzunk velük. Ha kamaszkorában olvassa el az ember ezt a regényt – gyanítom, a cél is ez –, akkor megfelelő motivációt kaphat az élet általános küszöbeinek reménytelibb átlépéséhez: hogyan ítéljük meg a lehetőségeinket, és hogyan viseljük el a változást; hogyan emlékezzünk vissza sajátos történeteinkre; mire emlékezzünk belőlük, és milyen eszközökkel lépjünk át rajtuk, dolgozzuk fel őket. Ez a könyv a nyugodt elemzésre, érett elfogadásra tanít. A maga tisztaságával és életszerűségével kétségtelenül bátorító hatása van egy Gábor korabeli fiú döntéseihez – s módszert mutat egy emlékező felnőtt múltbéli helyzetének és személyének utólagos, tiszta megítéléshez.