A pillanat mélysége
(Kristiina Ehin: Szívemen a dalok, akár a kövek (versek), vál. és ford.: Jávorszky Béla. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2016)
nemsokára ütni fog a perc
mely a múlt kútjába
esett
és amit többé
senki sem halászhat ki (A virágzó juharfán, 64.)
Kristiina Ehin (1977‒) észt költőnőre, ahogy sokszínű tevékenysége, az egyre több nyelvre lefordított művei és külföldi turnéinak száma is mutatja, érdemes odafigyelni. Tíz (főként lírai és néhány prózai, illetve egy észt kesztyűmintákról szóló ismeretterjesztő) kötete jelent meg, munkásságát számos irodalmi díjjal is elismerték. Az írás mellett dolgozott már szigetőrként, fordítóként, óraadóként a Tartui Egyetemen, tánctanárként és újságíróként is, valamint mesemondóként különleges bánásmódot igénylő gyermekek iskolájában (Kristiina Ehinről részletesen itt). Mindemellett a Naised köögis (Nők a konyhában) nevet viselő népzeneegyüttes egyik szerzője és énekese. Költeményeiben is fontos a ritmus és a zeneiség, így nem csoda, hogy azok több zeneszerzőt is inspiráltak, többek között pl. Tõnu Kõrvitset, akinek a Puudutus (Érintés) című Ehin-vers feldolgozását a 2014-es Dalosünnepen 21,225 fős kórus énekelte, vagy Paul Danielt, az Elletuse jazzegyüttes vezetőjét, aki legutóbbi albumán (Ilu sõitis jõge pidi [A szépség vezette folyó mentén], 2017) három Ehin-verset (1) Kihutan sinu poole (Suhanok feléd), (3) Kuldnaine I (Az aranyasszony I), (4) Kuldnaine II / III (Az aranyasszony II / III), (5) Jüriöö sõnum (Szent György-éji üzenet) is a jazz nyelvén szólaltat meg. Kristiina mind íróként, mind pedig népzenészként bátran, hitelesen alkot és kísérletezik. Meghatározók és írásra késztetők számára a női létet, a családi kapcsolatokat, az ember és a természet, az ősi és a modern viszonyát, az észt nyelv sorsát és a finnugor örökséget érintő témák. Meggyőződése, hogy „[a] régi bölcsességeket, szimbólumokat újra kell értelmezni. Ennek sokkal több értelme van, mint a mai egocentrikus, civilizált világnak.” (Egy csepp csend. Csüllög Edina interjúja Kristiina Ehinnel. Pluralica, 2009/1-2., 359.) A több ezer éves észt mítoszok, a népköltészet, a regiversek (balti-finn ősi népdal, Kalevala-mértékű ének) pedig, ahogy az ehini költészet sikere is mutatja, kiapadhatatlan kútforrása az ihletnek.
A 2016-ban Kristiina Ehin verseinek Jávorszky Béla által magyar nyelvre fordított válogatása tizenhét év hét kötetének termését öleli fel, mely mindenképp reprezentatív egy életmű, egy költészet jellemzőinek meghatározására nézve. Szintén pozitív, hogy az egyes címeket észt nyelven is feltüntették, ugyanakkor a tartalomjegyzékben sem szerepelnek a kötetcímek és az évszámok, melynek hiánya miatt az olvasó nem igen kap támpontot olyan, általam fontosnak tartott szempontok megfigyeléséhez, mint például melyik kötetből való a legtöbb itt megjelenő költemény, vagy az idővel milyen formai és tematikai változás figyelhető meg. Így a válogatásnak és az ötven vers négy nagyobb egységbe sorolásának koncepciójára is kevésbé következtethetünk.
Ehin, jól ismerve a fordítás műhelytitkait, tiszteli versei fordítóinak szabadságát és a más nyelven tolmácsolt költeményben a fordító arcmását, így azokra közös alkotásokként tekint. Nem volt ez másként Jávorszky Bélánál sem, akinek boldogan rendelkezésére bocsátotta valamennyi művét a szelekcióhoz. A fordító keze nyoma ezáltal nemcsak az átültetés műveletein látszik meg, hanem az összeállításon is, mely a fordító Ehin-képét, ehini költészetfogalmát és alapos, a legjellemzőbb tematikák feltérképezésének szándékát tükrözi.
Tükröződések – látjuk Mare Vint észt grafikusművész munkáját a könyv borítóján, mely valóban illik a fedőlap alatt megbújó költeményekhez. A finomság és harmónia, a világos és sötét ellentéte, a kereteken túlnyúló burjánzás, szabályosság és szabálytalanság, valamint a szabad képzelőerő Kristiina Ehin alkotásait is jellemzi. Bennük is visszatérő elem a tükröződés, leginkább a másik szemében: („szemedben találkoznak / a vándorló csillagrajok” [Becsapós ez a langyos február, 23.]; „szép óriásgyík-szem / elveszett arcod / amelyen át magamba tekinthetek” [Már jönnek a ködök, 33.]; vagy a természetben: „Szibéria mély folyóiban / kerested a szemed” [Szibéria mély folyóiban, 24.], illetve egy-egy tárgyi felületen („csillogó szemű ház”. [Egy csillogó szemű házból, 8.]) Az előbbi példák is illusztrálják, mennyire mély, bensőséges a kapocs a versekben ember és természet („A hó emlékszik még a fejem formájára / a csípőmre és a bokámra / pedig akkor még írni sem / tudtam” [A hó emlékszik még…, 53.], illetve ember-ember és természet között is („A tenyeredbe / hajtottam a fejem / s vadon erdeid mögött / hallgattam a darvak szerelmi énekét”. [Kőrisfáim, 54.]
Legyen szó szerelemről, barátságról vagy családról, az ehini költészetben ezek relációi a természettel való kapcsolaton és annak képein keresztül élhetők meg vagy fejezhetők ki legjobban. Az emberekhez köthető tárgyak sokkal kisebb mértékben vannak jelen, leginkább a múltból jelenbe mentett emlékként vagy a hétköznapi élet elengedhetetlen kellékeiként, ez utóbbiak sokszor negatív értelemben, a modernizáció túlkapásaként vagy hulladékként.
A Vihar után (34‒35.) című vers nem más, mint egy leltár a vihar által tengerpartra sodort, majd onnan nagy munkával eltakarított szemét megannyi fajtájáról, kihangsúlyozva azok betolakodását és oda nem illését. Az ihletforrás a költőnő elmondása szerint személyes élménye abból az időből, mikor szigetőrként Mohni szigetén egyik fő feladata a terület tisztántartása volt. A környezet védelmezése azonban nemcsak egy hajdanvolt kötelezettséget jelent számára, hanem ösztönös és magától értetődő felelősséget. A szennyezés mellett a természet kizsákmányolásának is hangot ad például Hús-vér emberként című írásában: „vasrudakkal forgatják meg a holdfény ezüstjét / remegő ujjal vájják ki a halak gyémántszemét”. (30.)
A modern eszközök és életmód túlzásaira és következményeire iróniával tekint: „Gyermekem mobiltelefonnal a kezében született – […] és nyelvleckét kellett adnom neki telefonon / azt akartam, hogy rögtön értse a szavam / hogy erre ne kelljen időt pazarolnia – mindkettőnk drága / idejét”. (Gyermekem mobiltelefonnal a kezében…, 15.)
A csend fontosságát a modernizáció és városi életmód terén is kiemeli: „az e-mailek leülepednek a világ elsavasodik / bölcs gondolatok pedig csak akkor születnek / amikor csend van / ahogyan most" (Sárgán és nyakig begombolkozva, 71.); „lent morajlik a város / hová rejtsem előle / a csöndem?” (Lent morajlik a város, 39.)
A városok, a Hattyúcsontváros című prózavers, melyen Ülo Krigult azonos című operája is alapszik, és a rengeteg világrész bejárása (észt tájak, Algéria, USA, Moszkva, Szibéria, Afrika) az otthon hollétének és mibenlétének kérdését is felveti. Az otthonét, mely nemcsak személyes élményekhez, hanem a kollektív történelemhez is kötődik. Több költeményben is felsejlik az észt nép küzdelmes múltja, például „hogyan jöttek vészjósló zúgással / kelet felől az orosz bombázórajok / hogyan égett üvöltött és remegett minden / hogyan porladtak el a földre rogyott romok”. (Ó ti parti fecskék, 52.)
Egy kis nép megmaradása elválaszthatatlan nyelvének megőrzésétől. Az idegen nyelvek hatásai, az anglicizmusok, az angol nyelv térhódítása feletti aggodalom még a nyelvhalál riasztó képét is felvillantja az ír párhuzammal: „Hogyan kezdődött? / kérdezem egy kedves ősz hajú ír hölgytől / aki nem beszéli apái és anyái nyelvét”. (Hogyan tűnt el az ír nyelv, 77.) Az Észt nyelv… című pedig teljesen hétköznapi pillanatok báját megragadva, pátoszmentesen szól, mégis minden bizonnyal az egyik legszebb módon az anyanyelvhez.
Ezekbe a hétköznapok és a természet megszokásból észrevétlenül hagyott pillanataiba Ehin mintegy kútba tekint, meglátja és érzékelteti azok mélységét. Ezzel a technikával azután például a női lét és a női‒férfi viszony számos aspektusát (pl. a várakozást, vágyakozást, az egymáshoz illést, a féltékenységet, az anyaság érzelmeit, az Elég vagyok-e? kérdését vagy az elmúlást) is képes mélyrehatóan megjeleníteni. Teszi mindezt úgy, hogy a szövegek nem válnak megfosztottá az iróniától és a humortól, valamint a kísérletezés és fantáziának teret engedő alkotókedv garantálta frissességtől sem.
Ezek az erős és képzeletgazdag művek, a gyakran ősi, népi műfajokhoz és verseléshez visszanyúló formák és szimbolika, a mítoszok, kalevalai hősök, álmok és látomások modernbe öltése kapcsán gyakran vetődik fel a más nyelven és kultúrában való közvetítés és megértés sikerességének kérdése. A kötetben ezt a problémakört a Hogyan magyarázzam el… című vers veti fel: „Annyira szeretném elmondani / hogyan illatoznak a fenyőfák az én nyelvemen / és az íriszek / hogyan csobban az én nyelvemen a víz a gránitköveken”. (63.)
A Hogyan magyarázzam el… kívánsága Kristiina Ehin költői nyelvének átgondoltsága és letisztultsága, valamint Jávorszky Béla értő fordításának pontossága eredményeként válhat valóra a kötetben. A pillanatot és érzelmeket megragadó képek, valamint a hangzás által megsejthetővé válik az olvasó számára egy másik (finnugor) kultúra számos eleme és egy lenyűgöző költői világ, melynek fényében újabb árnyalatban látszódhatnak a már jól ismert szimbólumok, és nyomába lehet eredni az ismeretleneknek. És a pillanatnak, melyet, ahogy a kötet számos darabja mutatja, a múlt kútjából is ki lehet olykor halászni. Ehin a pillanat sokösszetevős rögzítésének, továbbá az ősi és természetközeli posztmodern korba mentésének pótolhatatlan mestere.
