• Adela Greceanu
• Albert Dorottya

A vörös zoknis menyasszony
(részlet)

A padló és az ajtó között néhány centis repedés tátong. A naftalinból kiszedtem a hosszúkás narancssárga párnát, melyet az előző lakásom küszöbére csináltattam, és behelyeztem a jobb sarokba, a linóleummal borított előszobaküszöb és az ajtó közé. A párna csak egy gondolattal hosszabb, mint kellene. Csak azután kapcsoltam fel a villanyt. Nem vagyok otthon. Ma vagy ötször becsöngettek. Fogalmam sincs, mit akarnak, és nem is érdekel. Ha akkor csöngetnek, amikor telefonálok, bezárkózom egy szobába, és a lehető legkevesebbet beszélek és valamivel halkabban, úgy, hogy akivel telefonálok, ne vegye észre. Ma egész nap négy szelet csirkepástétomos kenyeret ettem. Az utolsót épp az imént. Amint a felvonó megállt az emeletemen, eloltottam a villanyt, bár a narancssárga párnával már eltakartam a padló és az ajtó közti repedést. Jobb óvatosnak lenni. Éhes voltam. Megkentem egy szelet kenyeret, megmostam egy paradicsomot, felszeleteltem, leöntöttem olívaolajjal, tettem rá egy csipet sót is, és máris rendesen besötétedett. Tapogatózva villát kerestem, majd beültem a fotelembe enni. Többé már senki nem csengetett. Talán a fölöttem vagy az alattam lévő lakásban buli van, és a vendégek közül öten eltévesztették az emeletet. De hogy öten? Hisz az mégiscsak sok. Igazából nem érdekel, miért csöngettek be hozzám, mintha ezt mondtam volna. Most az ágyban vagyok, a lámpa fényénél írok, és rajta tartom az ujjam a kapcsolón, hogy ha lépteket hallanék a lépcsőházban vagy a felvonó megállna az emeletemen, gyorsan elolthassam a villanyt. És a vizet is elzártam, nem áztattam el senkit. Mit akarnak tőlem?
Szeretőm is öt volt.
Ebben a pillanatban elhatároztam: egyetlen telefonhívásra sem fogok válaszolni, a laptopomat is kikapcsoltam. Néhány hónapja még nem volt kábeltévém, csak három adást fogtam, azt is bolhásan, nem volt számítógépem, mindent kézzel írtam régi, ajándékba kapott naplókba. Nem volt vezetékes telefonom. Most már négy telefonom van: két mobilom (ezek előbb is megvoltak, igaz) és két vezetékes. Most már van kábeltévém, van laptopom és internetem, és skype-om, ami számomra egy ötödik telefon, no meg messengerem. A messengeren csak két barátom van, akivel beszélek. Felnyitom a laptopom, és máris ott terem a barátom a házban. Eleinte szórakoztató volt. Írni kezdek a messengeren, közben szól a vezetékes telefon, felveszem, ezalatt válaszolok a másiknak messengeren, hopp egy üzenet a mobilon, amit azonnal elolvasok. Így történt ez néhány alkalommal. Nem tetszett már, de nem is tudtam ellenállni a kísértésnek. Mindeddig.
A macskám az ajtó mellett ül és nyávog. Így csinál mindig, amikor hazajövök. Már a felvonóból hallom. Most nem tudom, miért nyávog, mert én a házban vagyok, és a felvonót sem hallottam és lépteket sem a lépcsőházban. Mégis, bár senki sem tudná ezt egyből elképzelni, de mit is beszélek, még ha jobban odafigyel, akkor sem, mert minden változatlannak tűnik, olyan, mintha átkerültem volna a másvilágra anélkül, hogy az ittenit elhagytam volna. Megtörténik. És itt nem arról van szó, hogy az ember két lovat ül meg egy fenékkel. Akaratomon kívül kerültem ebbe a kissé szokatlan helyzetbe. Amíg felfogtam, nagyon kellemetlen volt. Ezután valamennyire megnyugodtam. Mihelyt rájöttem, hogy mindent magammal vittem, még jobban megnyugodtam. S amikor láttam, hogy minden jóval hangsúlyosabb, mint előtte, nos, akkor kezdtem igazán jól érezni magam. Ez már igen, így már el lehet hazulról menni, mondtam magamban. Mindemellett valami megváltozott. Köztudott, hogy olykor az is elég, ha egy éjszakán át hallgatod egy nyitott ablak falhoz csapódását, hogy valami beinduljon.

Bár szombat volt, tegnap dolgoznom kellett. Héttől reggel kilencig. A túlórákat is kifizetik majd. Amikor hazajöttem, befeküdtem az ágyba, és ki se másztam csak kétszer öt percre. Hogy megetessem a macskát és kimenjek a mosdóba. Már vasárnap este van. Csak most látom, hogy elfelejtettem eltakarni a padló és az ajtó közti repedést a narancssárga párnával. Nemcsak hogy elaludni nem tudok, de le sem tudom hunyni a szemem. A fénylő csíkot bámulom. De nem mászom ki az ágyból, hogy betömjem a hosszúkás párnával. Holnap hiányozhatok a munkahelyemről. Mindemellett tudom, hogy egy adott pillanatban telefonálni fog valaki, és meggyőz, hogy egyem valamit. Először azt fogom mondani, hogy semmi ennivalóm nincs a házban. Erre azt fogja felelni, hogy menjek vásárolni, s ekkor eszembe fog jutni a füstölt szardínia konzerv a kamrából, és kenyér nélkül megeszem, hányingerem lesz, felöltözöm, és kimegyek pizzát, csokikrémes sütit és egy doboz aludttejet vásárolni. Mindet megeszem, bár továbbra is hányingerem lesz.
Csakhogy felhívtak a munkahelyemről, hogy holnap helyettesítenem kell egy kollégámat, akit sürgősen meg kellett műteni vakbélgyulladással.

Hogy én mennyit kerestem ma az utcán talált aprópénzes dobozt… Mivel folyton költöztem, a tárgyakat mintha a föld nyelte volna el. Egész reggel kajtattam utána, és nem tudtam kiverni a fejemből annak a nőnek a hangját, aki megállás nélkül beszélt a 2006 és 2007 közötti éjszakán. Terhesség alatti cukorbaj, négy oltás eddig, ez a kutya csak négy hónapos, Joe Cocker Woodstockban, göndör haj, magasított frizura, jobb, mint az enyém, a hetedik hónapban olyan voltam, mint egy ganajtúró bogár, megmutatom a fényképeket, milyen jó ez a rizs a tenger gyümölcseivel, mit tettél a cikóriába?, te érzéketlen, miért rondítottál a ház közepére?, szeretném, ha a lányom megtanulna franciául…
Mi bajom a világgal? A világnak göndör haja van, zöld szeme, megállás nélkül beszél, és sosem fárad el. Gránátvörös szoknyát veszek magamnak, igazából nadrágszoknyát. És egy bársony sálat, egy nagy türkiz brossal, és ma sem fog havazni. Süt a nap. Szinte felvisítottam, amikor a konyhában rápillantottam a halhatatlan szürkére. Meg mertem volna esküdni, hogy valódi egér. Nem is figyeltem fel rá, milyen tökéletesre sikerült, amikor karácsonyra megvettem Păpușescunak a macskaeledes üzletből. A halhatatlanok játékegerek, amiket Păpușescu azonnal megöl, és mégsem halnak meg. Keith Jarrett Kölnben énekel. Amikor befejezi, kezdi elölről. Zongorája annyiszor belefér a zenés dobozomba. Csak a medálos dobozom, az sehova.

Már nem is tudom, mióta tart ez a reggel. Sok kis nap forrott egybe – ahol éjszakának kellett volna lennie –, miként egy láncdohányos hegeszti egymáshoz a cigiket. Csak néhány apró esemény, mint például a vásárlás vagy munkábamenetel szakította meg ezt a napot, mely sosem ér véget. Mint ahogy a Paul iránti szerelmemet is megszakította néhány másik szerelem. Az utolsó, úgy tűnik, mégiscsak megzabolázta azt. Paul, az amerikai színész allűrjeivel, már semmit sem mond nekem. S mégis az előbb, ahogy a tenyeremben szorítottam a forró kávés bögrét, és Păpușescut bámultam, ahogy hanyatt fekve, hátsó lábait a fűtőtest elemei közé dugva alszik, nem tudom, mi ütött belém, hogy megkérdezzem, mit akarhatott tőlem Paul. És hogy miért keresett engem ezekben az években, két-három havonta egyszer vagy még ritkábban. Én tudom, mit akartam tőle. Nem azt, hogy szeressen, ahogyan hat évvel ezelőtt siettem volna a válasszal, amikor megismerkedtünk. Hanem azt, hogy ne bírja nélkülem, és ezt folyton ki is mutassa. Mióta elmondtam neki, hogy férjhez megyek, nem hív. De nincs kizárva, hogy egyszer majd megkeres, mintha a minap beszéltünk volna. Șerban, az ő bukott herceg fejével (talán emlékszik még rám), Adam, a hatvanöt éves stílusos lengyel, akivel két napot töltöttünk együtt, és aki után, mint egy hülye, úgy sóhajtoztam egy teljes évet, mert egyetlen levelemre sem válaszolt, és végül Mihai volt az, aki megszakította a Paul iránti szerelmemet ezekben az években. Illetve még lenne valaki: Alexandru. De elmagyarázták nekem, hogy őt nem szerettem, hanem, mivel mérhetetlenül büszke vagyok, állítólag azt akartam volna, , hogy meghódítsam, mint egy várat, melyet még soha senkinek nem sikerült bevennie. Talán ezt akartam. Középiskolában volt egy kémiatanárnőm, akit Állítólag-nak csúfoltunk: „A nátrium és a klór elegyéből lesz állítólag a nátrium-klorid”. Alexandruval nem jött össze. Bár a maga módján mintha félig-meddig nem ezen a világon élne. Valahogy úgy, mint én. Most, hogy már semmi sincs köztünk, elmondhatom neki, hogy hiányzik. És ez igaz is. Ugyanezt korábban elmondani neki olyan lett volna, mint lekapni egy kuktának a tetejét, kockáztatva, hogy többé nem lehet már visszatenni. Mostanra csak a Hiányzol igazsága maradt meg. Egyszerű és roppant kényelmes.
De minek is számolom a szeretőimet? Mintha juhok lennének, melyeket elalvás előtt szokás számolni… És mintha sosem jönne ki a számítás. Néhány hónapja egyre későbben alszom el. Most például két óra van.

Az összes villanyt felkapcsoltam a házban. Kicsomagoltam a tarját, amit az imént vettem a sarki boltból. Egy nagy tepsibe tettem, megpucoltam öt krumplit, felvágtam, és elvegyítettem a húsdarabok közt. Olívaolajjal locsoltam, meghintettem sóval, borssal és zöldfűszerrel: rozmaringgal, bazsalikommal és csomborral. Egy nagy hagymát is megpucoltam és négybe vágtam: a tepsi mind a négy sarkába. A húsdarabkákba egy-egy cikk fokhagymát tűzdeltem. Aztán betettem a sütőbe. Majd száraz vörös bort töltöttem egy bögrébe, és beültem a hintaszékbe. Másfél óra.
Emlékszem, hogy akkor is pontosan ugyanezt csináltam. Azon a reggelen Mihai jóval korábban jött, mint ahogy megbeszéltük. Épp kétórányira sikerült elszundítanom. Aludtam, amikor becsöngetett. Vadiúj fekete öltönyt viselt. Tudtam, mit fog mondani. Egyszerűen csak tudtam. Belépett, a hónaljamtól megemelt, és föltett az asztalkára. A vörös zoknim láttán elmosolyodott. És mesélni kezdte, hogy tudom is én, mi elment Franțiscához, aki padlón volt. És hogy a tudom is én, mi lélegzetét vette, és hogy Franțisca az ő anyja. Mielőtt a történet végére ért volna, megöleltem a nyakát, ő szorosan magához húzott, beledöftem az ujjamat a fürtjeibe, és ő megcsókolt, úgy, mint első alkalommal. Aztán elment, én meg vigyáztam, nehogy kiszökjön Păpușescu. Azután, tökéletesen emlékszem, ugyanazt csináltam, mint most: szintén tarját, szintén rozmaringgal, bazsalikommal és csomborral. Ugyanabba a narancssárga bögrébe (négy ilyenem van, de ez csorba) száraz vörös bort töltöttem. És másfél órát ültem a hintaszékben. Azóta nem sok minden változott. Még mindig járok dolgozni, teszem, amit annak előtte is, csakhogy az az érzésem, hogy minden – nap, hét, év – belefér abba a reggelbe.

Fejhallgatóval hallgatom a zenét. Nem a szomszédok miatt, hanem hogy belül halljam, csak én. Hogy semmi se vesszen el a lakásban. Járulékos hangokra vadászok. Azokra, melyek az ujjak és a húrok vagy billentyűk ütésekor keletkeznek a hangjegyek előtt. Két órája ülök így, fejhallgatóval, hintaszékben. Amikor előredőlök, látom a fehér kábelt a szőnyeg alól kikandikálni. Amikor hátradőlök, a laptopom eltakarja. Leállítom a zenét, leveszem a fejhallgatót, kiszállok a hintaszékből, majd leemelek egy könyvet azzal a céllal, hogy elfedjem vele a fehér zsinórt. Folyton látható marad egy része. Kinyitom a könyvet, és így illesztem oda, kinyitva, a fehér bélre. Megvan. Csöng a telefon. Március elseje alkalmából köszöntenek. További órák következnek a fejhallgatóval a fejemen. Porszívóznom kellett volna. Leállítom a zenét, leveszem a fejhallgatót, kimegyek a fürdőbe, elveszek egy rongyot, és letörlöm a tévé képernyőjét. Folyton ottmarad egy kis por. A sarkokban. Behunyom a szemem, és ráfújok. Mintha odaragadt volna. Csöng a telefon. Azt kérdezik, miért nem válaszolok sem a vezetékes, sem a mobiltelefonra. Újra felteszem a fejhallgatót, és mire hányingerem lesz, már megint sötét van. Leállítom a zenét, leveszem a fejhallgatót, és kimegyek a konyhába. A nyelvem hegyével egy papírzacskóból homeopátiás kálciummal átitatott cukrot veszek ki. Csöng a telefon. Azt mondják, elfogadhatatlan, hogy az én koromban semmi se érdekeljen, meg hogy kapcsoljam be a tévét, hogy járjak én is színházba vagy koncertre, és hogy mások maximálisan kihasználnák ezt a várost. Vagy legalább hallgassak zenét. (...)

Tegnap három órát sétáltam a városban. Barna csizmát, barna kalapot és rövid ujjú dzsekit vásároltam magamnak. Bejött a szabadságpénzem. A kalap és a csizma közt háromnegyed órányit beszéltem mobilon. Csípős szél fújt. Amikor hazaértem, az előszobában letettem a vásárfiás zacskókat , és meghúztam egy vizesüveget. Majd levettem a cipőm, a kabátom, és kezemben a mobillal beültem a hintaszékbe. Három órát Stack Attack-oztam a telefonon: Célod eltüntetni a leeső dobozokat a raktárból. Ahogy elfogyott egy sor doboz, megjelenik egy újabb daru, és a daruk száma alapján pontot kapsz. Soha semmit nem értek az utasításaikból. Most is magamtól jöttem rá. Egy emberke a 6-os gombbal jobbra, a 4-es gombbal balra mozog. A 3-as gombbal átugorja a jobboldali dobozt, az 1-essel a baloldali dobozt. Amikor megtelik egy sor, a dobozok eltűnnek. Ha a fejére esik egy doboz, az emberke meghal, és vége a játéknak. Feltéve ha nincs tartalék élete. Az élet szív formájában jelenik meg, és az emberkének el kell jutnia hozzá, másképp semmit nem ér. Gyorsan eljutottam a 3-as szintre, a legnehezebbikre. A rekordom 9173 pont. Éjjel kettőkor feküdtem le. Égből potyogó kicsi színes dobozokról álmodtam. Ma reggel, amikor felébredtem, égett az ajkam, és a kezemen a bőr olyan volt, mint a smirglipapír. Elindultam a konyha felé kávét főzni, s ekkor belebotlottam a vásárfiával teli zacskóba. Eszembe jutott, hogy néhány joghurtot is vettem, és be kellett volna tennem a hűtőbe.

Ma este felhívott Paul. Október, november, december, január, február, március. Hat hónap után. Megkérdezte, hogy férjhez mentem-e. Mondtam: „Talán akkor többet nem hívsz?” Egy felsorolás következett ez után: hogy ő azt hitte, barátok vagyunk, hogy én voltam az egyetlen ember, aki nem ártott neki, hogy ki van akadva, amiért elromlott a kocsija, a sárga Daciája, hogy mi ketten túl voltunk időn és teren… „És nem ismerünk halált” – akartam mondani, ám ehelyett azt válaszoltam, hogy egyik este egy rettentő dühös úr azzal fenyegetőzött, hogy kinyitja az esernyőjét. Meg hogy ha szombaton dél körül felszállsz a 79-es trolira, az Eminescu megállóban felszáll egy asszony, aki egész úton mondja „Majd én is megelegántosodok”. És hogy egy udvarban, Szebenben, vasúti sínek vannak. És ha elfelejtem összeszedni és a tévé elé tenni őket, a macskám reggel négy körül halhatatlansági vetélkedőbe kezd. Hosszú beszélgetés volt ahhoz képest, hogy szakítottunk, bár nem vagyok teljesen meggyőződve, hogy ez a helyes kifejezés. Rövid beszélgetés volt ahhoz képest, hogy öt hónapja nem beszéltünk. Egyáltalán nem vagyok meggyőződve, hogy nem fog újra felhívni egy félév múlva, mintha csak azelőtt való nap beszéltünk volna. Fáradt vagyok. Bebújtam az ágyba. Felkapcsolom a villanyt. Elfelejtettem összeszedni a halhatatlanokat. A szürke az előszobában volt. A kéket negyedórát kerestem. A konyhai fűtőtest alatt volt. És ha már kiment az álom a szememből, fogat mostam. (...)

Fordította: Albert Dorottya
A fordító 2017-ben Babits Mihály-ösztöndíjban részesült