• Simon Bettina

Nem marad semmi

A vázán,
amiben
születésedkor
az asztal közepére
állítottak,
arcvonásaid helyén
észreveszed a
hajszálrepedéseket.
Lerúgod az asztalról.

Az óceán élővilága

Nézem, ahogy a halbőrt
a tányér szélére tolod,
és arra gondolok,
vannak olyan cápák,
amiket kizárólag az
uszonyukért vadásznak,
felesleges részeiket
visszadobják a mélybe.

Mentőcsónak

Nem sietsz, régóta
nem futottál.
Mint egy
mentőcsónakba,
kapaszkodsz
télikabátodba a fogason.

Természeti album

Azt mondtad,
nem hiszel
a csodákban, de láttam,
amikor felírtad a jegyzetfüzetedbe,
milyen élőlények
pusztultak ki
a legközelebbi óceánban.

• Géczi János

… el.

Hol a jövőt firtató költemény?
Amelyet oly sokan olvastak el,
s utánam is még annyian! Régmúl-
tasan kong számos kifejezése.
Nyílik a virág, oly esélytelen
az, aki beszél, mint ha kiürült
kaptárhoz talál vissza a méh, a-
melyet nyár elején hagyott el. S a
szó is, melynek mondani volna mind-
ezt feladata.

A költő? Régóta halott. Elpor-
ladt, nyárfává vált, sírrá, bérccé. An-
nak ki túlélte másik férfi ol-
vasott bele a szemébe, mindent
betűnként látott, fűt, havat, deres
hajszálakat. Megannyi kellék. A
szöveg változatlan, mégis napról
napra átcserélődik azáltal,
hogy kisilabizálták és újjá
lesz.

Kirothad a papír a vers alól,
ahogyan szitásodik, rongyul az
idő. Nem roskad össze a búbá-
nat mégsem, nem kezdi ki, mint dögöt
az oszlás, bár minden részletében
átalakul. Nem a vers, hanem a-
mi benne perlekedik a Zabá-
ló Élettel, az az iszonytató!
Amit korábban szavakba nem fog-
lalhatónak gondoltak el.

• Szkárosi Endre

Ajtó

Mint ki színes szobából a sötétbe lép,
s lába elé árnyék-keresztet vetít a Hold,
tudja a váratlan pillanat eljöttét,
mikor életéért éltében meglakol.

Vetné tekintetét a világnak fölébe,
de szétlépve lent csak egy árny, s fent
testétől elszakadt látás a léte.

Egy arc még őrzi jelét: egykori tekintetét.
Meglátja majd a kihúnyó résben, mikor a küszöbre lép.

Se hogy se

Sehogyse látom                 magamat a listán,
biztosan azér',                   mer' nem látok tisztán.
A magasból nézve              megvolna az ország,
Werbőczi és Sobri              gúzsba csomózzák.
Nem bírom én se               közelről nézni,
akkor már inkább              pörögve betépni.

Úgy elmennék Hatvanba,
ott döng az igazi agyszamba!

Futhatok én Bécsbe,          (Po)zsonyba, Novi Sadra,
utolér a híre                      a nagy buzerának,
sehol, soha, senki              nem lel menedékre,
akárhova nézel,                 fuccs a paradájsznak.
Ne menj te soha,               sehova se, baszki,
maximum Hatvanba,          hol sose akadsz ki.

Úgy elmennék Hatvanba,
ott döng az igazi agyszamba!

Ha sokáig futkosok,           rajt' leszek a listán,
listán lévén, Pistám,          biztos látok tisztán.
Addig nézem magamat,     (hogy) fénybe dől az ország,
a sok marha tetkóst           meg újra besorozzák.
Itt a helyünk, baszki,         nem az ország élén,
uccu neki, szaladjunk,        vissza sose nézzünk.

Menjünk mind el Hatvanba,
döngjön az igazi agyszamba!

• Szabó Gergely

várhatatlan

odavágyni a lét szélére telepített létra fokára nem is olyan fergeteges
talán ha a záróhangok útjára lépve lesem meg a csendet
akkor az elhatalmasodó anyagba hátradőlhetnék
hátha eddig féltem

az érzés
mint a kerítés a sarokházaknál
most akkor hova is tartozom
vagy inkább kinek
ami igazán végleges az asszem várhatatlan

Kanapé

Megváltozik a talpunkban a tél,
ahogy a naptárakat csámcsogjuk el.
Parkettatavaszba szivárog be vörösborunk
jókedve, közben a kanapéról besorozzuk
a maradékot, kedvenc karaktereinket.
Estéink tetejébe városi effektek kennek
sötétséget. Megalkuszunk. Gépeink fenékig
parkolnak. Mi hagyjuk őket szanaszét
a gangon.A boldog órák többek, mint
napszakok, de ezekről nem írunk,
mert féltjük. Ha mégis, csak úgy,
mint a pulcsit mosáskor. Színfogóval,
kifordítva. Szeretem
a tárgyaid, mert pillanatok
fűznek hozzájuk. A mieink.
Körülvesznek. Megalkuszunk.