várhatatlan
odavágyni a lét szélére telepített létra fokára nem is olyan fergeteges
talán ha a záróhangok útjára lépve lesem meg a csendet
akkor az elhatalmasodó anyagba hátradőlhetnék
hátha eddig féltem
az érzés
mint a kerítés a sarokházaknál
most akkor hova is tartozom
vagy inkább kinek
ami igazán végleges az asszem várhatatlan
Kanapé
Megváltozik a talpunkban a tél,
ahogy a naptárakat csámcsogjuk el.
Parkettatavaszba szivárog be vörösborunk
jókedve, közben a kanapéról besorozzuk
a maradékot, kedvenc karaktereinket.
Estéink tetejébe városi effektek kennek
sötétséget. Megalkuszunk. Gépeink fenékig
parkolnak. Mi hagyjuk őket szanaszét
a gangon.A boldog órák többek, mint
napszakok, de ezekről nem írunk,
mert féltjük. Ha mégis, csak úgy,
mint a pulcsit mosáskor. Színfogóval,
kifordítva. Szeretem
a tárgyaid, mert pillanatok
fűznek hozzájuk. A mieink.
Körülvesznek. Megalkuszunk.
