• Biró Zsombor Aurél

Csupasz ólomkatona

– Hívd ide anyádat – leheli apám a takaró alól.
– Alszik.
– Szarnom kell, fiam.
Kerüli a tekintetem, a falat bámulja. Leveszem az infúzióról, és felültetem, a takaró be van szorulva a dereka alá, felszisszen, ahogy lerángatom róla. Nem szól, csak az arca torzul el, mint évekkel ezelőtt, amikor hazajöttem az első iskolanapomról.

A másodikosok betörték az orrom, az arcom úgy bedagadt, hogy alig láttam. Anyám tépte a haját, hívta volna a mentőket, de apám legyintett, és elém tolt egy pohár pálinkát. Ivott belőle, hogy lássam, nem olyan szörnyű az, majd megtámasztotta az orrom oldalát a tenyerével, és visszarakta a csontot. Másnap kivitt az udvarra. Két dolog számít, ha verekszel, mondta. Te üss előbb, és ne kerülj a földre. A virágágyásba szúrt egy embernagyságú szalmazsákot, és megmutatta, hogy vállszéleségű terpesz, egyenletes légzés, kezek az áll előtt. Támadáskor ordíts, összeszarják magukat tőle. Begyakoroltatta velem a jobb- és balhorgot, a telitalpas rúgást. Először fejelj. Azzal nem tudnak mit kezdeni. Ha elvéted az orrát, üss, vagy rúgj. Ököllel szemet, torkot, vesét célzol, lábbal a tökeit és a térdét. Addig vertem a szalmazsákot, míg darabokra nem hullott. Karmolni, harapni is lehet, tette még hozzá, amikor bementünk. Két nappal később a körmöm alá száradt vérrel jöttem haza, és nem volt bedagadva semmim.

A hóna alá nyúlok, fogom a derekát, úgy állítom lábra. Átkarol, rám nehezedik.

– Tudsz járni? – kérdezem.
Legyint, és tesz egy tétova lépést. Elcsoszog az ajtóig, de a küszöbnél sípolni kezd a tüdeje. A folyosón nem érem el a villanykapcsolót, botladozunk a sötétben, hirtelen elveszti az egyensúlyát, előredől, épp csak megtartom. Elengedem a derekát, hogy kapaszkodót keressek, az ujjaim valami hideg köré fonódnak, tudom, a kilincs az. Felmelegszik a szorításom alatt, lassan lecsúszik róla a kezem, már csak a végét fogom, a gömbölyű részt, olyan érzés, mintha egy ólomkatona fejét markolnám, amit együtt öntöttünk régen.
Alsó tagozatban minden évben tartottak kézműves vásárt. A legtöbben karkötőket és nyakláncokat árultak, az ügyesebbek flexxel vágott fakardokat, kötött tarisznyákat. Apám harmadikban találta ki, mekkora sikere lehetne az ólomkatonáknak. Sólisztgyurmából készítettük a mintafigurákat, egy országalmát tartó Mátyás királyt, egy lóról nyilazó Attilát és egy gépfegyvert tartó világháborús honvédet. Gipszbe nyomtuk őket, arccal előre, aztán hátra, majd kihúztuk, épp mielőtt megkötöttek volna. A két gipszlapot összeillesztettük, és olvasztott ólmot öntöttünk bele. Húszat csináltunk mind a háromból, és ki is festettük őket, arannyal a babérkoszorút Mátyás fején, barnával a szíjat Attila derekán és sötétzölddel a kulacsot a katona övén. Az összeset eladtam, még rendelések is érkeztek, sose láttam azelőtt annyi pénzt.
Elengedem a kilincset.
– Így nem megy, apa.
Felemelem a derekánál fogva. Hiába ellenkezik, túl gyenge. A mosdó legalább negyven lépés, de meg se érzem, olyan, mintha egy kupac mosott ruhát cipelnék. A vécécsésze előtt leteszem, s lehajtom neki az ülőkét. Indulnék kifelé, de megmarkolja a kezem. Felhúzza a hálóingjét, az ablakon beszűrődő holdfényben látom a karját. Vékony, lóg róla a bőr, és remeg, mint az ujjam a ravaszon, amikor először vitt az erdőbe puskával lőni.
Gewehr 98-as, mondta, ahogy a tisztásra értünk. Dédapádé volt a balkáni fronton, egyszer a tiéd lesz. Lófarokba kötötte a haját, és letette a hátizsákunkat egy korhadt fatönkre. Kivette a lövedékeket, ötöt a tárba pattintott, előretolta a zárat. Ha félsz, dugd be a füled. Becélzott egy tönköt a tisztás túloldalán. A puska eldördült, repült mindenfelé a faforgács. Mindig a földnek tartsd, mondta, és a kezembe adta. Akkor emeld emberre, ha meg akarod lőni. Elsőre nem kattintottam le a biztosítékot, másodjára véletlenül húztam meg a ravaszt, harmadjára rosszul fogtam, és vállba rúgott, hogy azt hittem, sírva fakadok. A negyedik mellément, az ötödik talált. Apám mosolygott, és megtanított tölteni. Este kétszer is kezet mosatott velem, de ha jól megszagoltam, még elalvás előtt is éreztem a fémszagot az ujjaimon.
Lassan ereszkedik az ülőkére, fogom a kezét. Egyszer csak megdermed, pedig már majdnem lent van.
– Tartalak, apa.
– Nem hajlik a térdem.
Csend, csak a bojler zúg a szomszéd szobában.
– Akkor csináld állva.
Nem néz rám, a csempét bámulja a földön. Arrébb csúsztatja a lábát, a kezembe nyomja a felhúzott hálóinget, a vállamba kapaszkodik. Nagyokat nyel, ugrál az ádámcsutkája, a teste mozdulatlan, érzem, ahogy megfeszül, mint amikor a Bükkben kirándultunk, és ránk szakadt a hóvihar.

Reggel indultunk, estére hazaértünk volna, ha nem kap el a havazás. Keresünk egy barlangot, mondta apám. Kötelet csomózott a derekamra, a másik végét a sajátjára erősítette. Alig láttam a hótól, nem tudom, mennyit gyalogoltunk a fák között, végül egy sziklafal előtt álltunk meg. Apám letérdelt, és bekúszott az üregbe. Odabent száraz volt, de sötét, alig tudtam felegyenesedni. Medvebarlang, mondta.A zseblámpával a barlang végében szétszórt gallyakra, falevelekre világított. Ha visszajön, azonnal mögém ugrasz. Kezembe nyomta az egyik paprikaspray-s flakont, majd tüzet rakott az ágakból, a levelekből, a falra tapadt mohából. Akadályt épített a bejárat elé, havat olvasztott, betekert a hálózsákjába. Úgy tettem, mintha aludnék, közben néztem, ahogy tízpercenként kimegy arrébb kotorni a leesett havat, nehogy bent ragadjunk. Másnap délben keltett. Elállt. Pár órával később már parkolót kerestünk a lakásunk előtt. Anyám egész este kiabált vele, hiába mondtam neki, semmi bajom. Nem értettem, miért ismételgeti, hogy és mi a szart csinálsz, ha visszajön a medve? Biztos voltam benne, hogy kitalált volna valamit.

Nem nézek oda, de hallom a csobbanásokat. Apám felnyög, érzem, hogy a combomra fröccsen valami. Lepillantok, vizes a lába, a sípcsontján sötét cseppek csorognak. A ruhája is olyan. Kinyúlok a vécépapírért, közben elejtem a hálóinget, leesik a lába köré, egy kis része belóg a vécébe, mire utánakapok, tiszta víz az egész. Zsibbad a karom, büdös is van már, de még mindig hallom a loccsanásokat, aztán apám nyög egy utolsót, és elhalkul minden. A kezébe nyomom a vécépapírgurigát. Egy pillanatra találkozik a tekintetünk, de rögtön elrántja a fejét.
– Holnap veszek pelenkát – mondom, és megszorítom a vállát. Remeg a keze, ahogy hátranyúl, majd az egész teste rázkódni kezd. Arra gondolok, hogy sír, de nem vagyok biztos benne. Csak a vécépapír és a bőr súrlódását hallom.