Kollokvium
(Mizsur Dániel: Karc. Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2017)
Mizsur Dániel első, Karc című verseskötete 2017-ben jelent meg nyomtatásban a FISZ kiadásában. Jelen sorok írója PDF-formátumú kötetet szerzett, aminek egyaránt vannak előnyös és hátrányos következményei. Hátrányos, hogy a kötet vizuális megjelenéséről csak közvetett források alapján nyilatkozhatok. Előnyös, hogy miattam nem pusztul az őserdő.
Egységes koncepcióval a kötet nem fárasztja az olvasót. Ez nem jelenti azt, hogy ne találhatnánk visszatérő témákat: ilyen a város tematikája. A 26 versszöveg összesen 14-szer használja a város szót, ebből címével együtt 5 a nyitóvers, Az elcserélt város esélyei. A város, mint alany, mint egységes cselekvő („mintha a város lélegzene, nem is én” Az elcserélt város esélyei, 7.), és mint az egyén által megélhető (megérthető?) méretű közeg jelenik meg. Feltételezve, hogy ugyanarról a városról van szó, egy nem konkretizált bizonytalanság és veszélyérzet jár vele együtt. A Másik város az idegenség, és az idegenség iránt érzett nosztalgia érzését dolgozza fel: „ma térképet kell olvasnom, hogy végre eltévedjek / Nem tudok”. (14.) Ezekkel a versekkel, és ezekkel az érzésekkel tűnik összefüggésbe hozható a borító város útkeresést ábrázoló műalkotása.
Ám a várostematika nem jelenti, hogy a polisz ügyeivel való foglalkozás a kötet jellemzője; ellenkezőleg: a versek többsége erősen személyes, lírai hangvételű. A várostapasztalat is egy erős, és nyelvileg is deklaráltan személyes nézőpont szűrőjén át fogalmazódik meg: „Ami innen látszik, mert csak én láthatom” (Az elcserélt város esélyei, 7.), „Most úgy képzelem” (Folyam, 8. o.). Ahogy számos más esetben is az első szavak a versbeszélő pozícióját jelzik a következő, tulajdonképpen függő szöveghez képest: „Nem tudom, / honnan kéne kezdeni; talán egy félresikerült beszélgetéstől” (Kijutni valahová, 29. o.); „Ha visszagondolok, mindig az jut eszembe” (Egyszerű fénysáv, 30.). A líraiság asszociációs mezejébe tartozik a sűrű, közbeszédnél, de átlagos versbeszédénél is gyakoribb jelzőhasználat, amely keveset tesz hozzá a szövegek szemantikai jelentéséhez. Néhol pontosító értelemmel bírnak ezek a jelzők, de a minden-leírás és a tárgyi pontosság szándéka a szöveg egészére nem jellemző, így ezek a sokszor nagyon is hangsúlyos, a szöveg ritmusát irányító jelzők leginkább a versbeszélő személyes viszonyulását jelzik: „Az eredetre vonatkozó ismeretek / kongó hiányától.” (Nyom, 12.); „Én helyeztelek ide titeket, a túlsó part biztos menedékébe.” (Menedék, 17.); „És éppen ennyi elég, hogy elfogadják / köröd íratlan határait” (Tér, 23.); „ismerős ikerfény szökik át egy kerítés külön rácsán” (felidézhető séta, 27.); „nem gondolva / a pillanat megcsillanó élére” (A nehezebb úton, 35.); ‒ kiemelések tőlem, G. D.
Más szófajú szavak között is akad példa arra, hogy nem a nyers szemantikai értelmezés hoz ki legtöbbet a szövegből, erre pedig álljon itt a Másik város c. vers utolsó két sora: „és az erdőből halk gyerekzsivaj / jelzi, hogy mégis úton vagyok felétek.” (15.) Erdőről itt, a köteten belül hosszúnak számító vers hatodik, utolsó versszakában esik szó először, így nem derül ki, milyen tulajdonságokkal rendelkezik az erdő, és a lírai én hogyan kerül a közelébe. A felétek szóban rejlő ’ti’ referenciája sem tisztázott (határozott címzett? maga az olvasó?); ahogyan a gyerekzsivaj forrása sem, és az sem, a gyerekzsivaj miként utal a ’ti’-re. Ezek a fogalmak nyilvánvalóan magasabb szinteken nyerik el jelentésüket. Az erdő esetében ez visszafejthető: a városnak és azon keresztül az emberi civilizációnak a természetes ellenpontja, így a civilizációból kivonulás helye. A gyerekzsivaj utalhat az erdő sűrűségére (hallás alapján tájékozódás), de jelezheti az emberiség mégis meglevő közelségét; vagy, mivel elérendő célként jelenik meg a gyerekek révén utalhat a távoli jövőre és a gyereknevelésre mint kitűzött célra. És akkor a felétek szó mélyebb értelmezésére még nem történt kísérlet.
Talán a két sornyi idézet értelmezése megfelelően mutatta be, hogy a szövegek jelentésüknek nagy részét szimbolikus és asszociációs szinteken hordozzák. Ezt tekintsük a szerző és az olvasó között minden irodalmi mű miatt megkötendő paktum részének: kedves olvasó, itt elvont szintű értelmezésekre készülj fel. Már csak meg kell találni azokat az olvasókat, akik az ilyen elmélyült olvasást nem két soron, hanem a teljes köteten át vállalják.
A lírai én legáltalánosabb érzése a bizonytalanság. A bíz- szótő képzett formái 12 alkalommal kerülnek elő a kötetben (nem számolva a partikulaként szereplő biztos szót). A kellemetlen érzések mögött az idegenség tudata, és a világ vagy a város szellemi befogadásának korlátai bújnak meg. Ezt erősítik a bizonytalanság tág konnotációs mezejébe tartozó fogalmak: egyedüllét, semmi, kongó hiány, kétely; és a szintén visszatérő idegenség és elvágyódás alakváltozatai: „Csak éveket visszamenni, néhány évet, / amikor még nem tudtam, hol vagyok” (Másik város, 15.); „te ebben / a sűrű időben próbálsz kijutni valahová.” (Kijutni valahová, 30). A pozitív tartalmú biztonság, biztató szavak az elérhető világon kívüli jelenségéként, távoli célként szerepelnek: „A szürkére meszelt, biztató ég” (Az elcserélt város esélyei, 7.), „a túlsó part biztos menedékébe”. (Menedék, 17.) Ha generációs jelentőséget tulajdonítunk a kötetnek, elég negatív képe van a huszonéveseknek a világban elfoglalt helyükről, és az is csak fanyar vigasz, hogy az egyes ember „üres foglalat ellenértékeként” könnyen pótolható, a saját értékére rákérdező egyénnek csak negatív válasz adható arra a kérdésre, hogy „Hol szakadna a háló hiányomtól?” (az idézetek: Kiterített háló, 11.).
Sajnos a képalkotásban vannak kevésbé erős pontok, aminek egyik oka az, hogy a szerző talán túlságosan ragaszkodik az elődök, mesterek, vagy akár saját maga által kipróbált, azonban használatban elkopó eszközökhöz. Valaminek (avagy mindennek) eltöréséről írni Ady óta már nem újdonság. (Valami most törik, 25‒26.) Az a fajta meghökkentési kísérlet, amikor a szövegkörnyezet alapján várható állításnak tagadása, inverze következik, néhány próbát megérhet, de ilyen mennyiségben már erőltetettebbnek és kiszámíthatóbbnak hat annál, hogy sokadszorra hasra kelljen tőle esni: „de ma térképet kell olvasnom, hogy végre eltévedjek. / Nem tudok.” (Másik város, 14.); „Biztonság helyett / még nagyobb biztonság.” (Menedék, 17.); „Kilenc óra volt, / még sötét. A pincér, aki kiszolgált, / a kései időpont ellenére már aludt.” (Jobb dolgunk nem akadt, 33.). A „barna szag” sikerültségéről is lehetne beszélni, viszont a kifejezés előre jelzi, hogy figyelem, szinesztézia-riadó lép életbe; a pár sorra lejjebb következő „sárga zörgés” (Hazafelé, 13.) így már egészen kollokviálisan hat. Ráadásként még azt a bravúrt is sikerült elsütni, hogy a „vége” szóra végződik a kötet (Egyre hangosabban mondhatod, 39.). A szapora metaforahasználat is olyan, hogy dicséretet érdemelne, ha megtalálná a szűk utat a laposság Szküllája és a követhetetlenség Kharübdisze között, sajnos inkább ingázik közöttük. A sziget mint menedék (Másik város, 14.), vagy a tél mint negatív érzelmek (Világos lesz, 37.) metaforája miatt még nem kellett volna koptatni a ceruzát.
Külön figyelmet érdemel az „a lényeggé párolt emlék” alakzat (Egy áttűnés kísérlete, 10. o.), melynek tudtommal még nincs neve, pedig lassan megérdemelné. Mint a kiemelt példában, két főnév kell hozzá, egy denotatív értelemben, a másik metaforikusan, utóbbi tipikusan eredményesetű raggal, és egy állapotváltozást jelentű ige. Itt és néhány helyen az a benyomásom, egyes képalkotási eljárásokat a kortárs líra pufidzsekijeként és napszemüvegeként használ a szerző, melyek viselése elméletileg feltétlenül menővé tenné őt.
A posztmodern megjelenése óta nehéz kihívással néznek szembe a költők, hiszen minden egyes kötet címe gyanánt találni kell egy még el nem használt rokon értelmű kifejezést (#eredetiség) a töredékre. Mizsur Dániel ezt is megoldotta. Tekinthetjük ezt az első kötetet egy kollokviumnak, melyben a szerző bizonyságot tesz arról, pontosan tudja, hogyan illik 2017-ben verset írni. Hogy mindez mire elég, majd meglátjuk.
