Összement életek
(Rakovszky Zsuzsa: Célia. Magvető Kiadó, Budapest, 2017)
Nemcsak a kortárs képzőművészetnek lehet igénye a közönséggel való intenzív kapcsolattartásra, hanem a kortárs irodalomnak is. Az irodalmi interaktivitás prózastratégiája a folyamatos jelenre vonatkozik, közvetlen hatást akar, nem nézi le az olvasót, nem szeretne felülkerekedni, a befogadót egyenrangú személynek tekinti. Közérthető akar lenni, de nem kommersz. Kiindulópontja az emberek közötti reláció, a kapcsolatok összessége és kontextusba helyezése. Rakovszky Zsuzsa Célia című regénye karakteresen mozdul el az olvasó irányába, tudja, a regényt, akárcsak a zenét, végső soron az elménk hozza létre. A Célia társadalmi regénynél kevesebb, közérzetregénynél több – egy realista fikcióra építő atmoszféra-regény. Rakovszky kísérletet tesz, hogy a társadalmi valóságból mást és mást látó, azt reprezentálni képes karakterekre és attitűdökre ablakot nyisson, és tükröt tartson saját korának, több oldalról világítson meg egy folyamatot, amely itt és most körülvesz bennünket. A jelen társadalmi viszonylatait és a korszellemet esztétikai szűrő nélkül ragadja meg ez a kevéssé isteni regényvilág.
A regény kontinuumának két szélsőértéke Mészáros Ádám és Lakner Célia egymásba kapcsolódó története. A törésvonal lassan bontakozik ki: egy középkorú férfi és egy önmagát kereső, mentális destabilizációra hajlamos fiatal lány történetét követi az olvasó. A szerző magára veszi a maszkulin szubjektum pozícióját, az első személyű narráció miatt az olvasó csak annyit tud, amennyit a férfi elbeszélő. A szöveg belső monológra építkező, részben emlékező, részben cselekvő, mimetikus nyelvezetű próza és illúziómentes társadalomszemlélet. A mikrotársadalmi szcéna hiperrealista ábrázolása a regény legmarkánsabb rétege.
Ebben az időben még a könyvtárban dolgoztam (később összevonták egy másikkal, ami masszív leépítésekkel járt, ezután kezdődött hosszú és dicstelen pályafutásom), és kétségbeesetten, ámde - mint addigra már kiderült - a reménység egyetlen szikrája nélkül szerelmes voltam egyik kolléganőmbe. Ez a kolléganő a harmincas éveiben járó bombázó volt, éppen válófélben a férjétől, minek következtében munka után a szomszédos Jópajtás söröző zajos félhomályában az én – sajnos csak jelképes - vállamon sírta ki magát, és adott maró jellemzést férje lelkivilágáról, üzleti ügyeiről és szexuális szokásairól, miközben szép, hosszú ujjával ideges és tünékeny írásjeleket rajzolt a söröző fényezett nyersfa asztalán csillogó sörtócsába. (16.)
Mészáros Ádám a korszak felesleges és tulajdonságok nélküli embere. Sodródó, erodálódott humán értelmiségi, akiben a kívülállóság, és saját bizonytalanságának érzete a legerősebb. Küldetés nélküli életének és érzelmi kiteljesedés nélküli kapcsolatainak még sincs drámai fedezete. Az éber kómából egy krízis ébreszti fel, hogy a szerző rejtett szólamaként – de nem azonosulási pontként – a mai magyar értelmiség átláthatósági együtthatóját a kirekesztettek tisztánlátásával mutassa meg. A krízis tárgya Célia, aki mintha érezné, kreativitásra és kritikai érzékre épülő korunk kiveti magából a szürkeséget, a jelentéktelenséget. Az elszemélytelenedés szörnyvilága fenyeget. A lányt ugyanaz az ontológiai bizonytalanság gyötri, mint Nádas Péter Világló részletek című írásának hősét, az indokolatlan létezés bűntudata és a világban való otthontalanság érzése. Rakovszky őszinte, de nem ítélkező hangja rokon azzal a belátással, melyről John Steinbeck regényei is szólnak: senki sem bűnös, ugyanakkor valamilyen módon mégiscsak mindenki az. Bűnt követ el Zsani, Célia anyja, amikor megvonja lányától a jogot, hogy megismerje származását, vagy amikor rendre érzéketlen a lány valódi igényeire? Anya‒lánya kapcsolatukra érvényes vajon a bergmani borzalmas kombináció tézise: a lány narcisztikus táplálék és érzelmi díszlet egy anyai önmegvalósító projektben? Vajon a lerohanó nevelés jobb, mint az előző generációk nyárspolgárisága? Tényleg mindannyian a traumáinkból élünk és nincs már rés a generációk között? A normalitás valóban egyenlő lett a korlátoltsággal és senki sem tudja, hogyan kell szeretni?
Rakovszky regényvilágának egyik fő motívuma a világból kiveszett bűn és a hűlt helyén maradt lecsupaszított bűntudat. Noha a regényben nincs igazi áldozat, mégis valamilyen módon mindenki az. Nincs senki, akinek az életébe bevonódhatnánk, akivel azonosulni tudnánk, mégis ez az egyetlen lehetséges regénystratégiai útvonal. Nemcsak Mészáros Ádám felesleges ember, de mindenki más is. Szerepeikbe aszott érdektelen alakok stílustalan vergődései lennének, ha nem pont a regényvilág realista fikciója helyezné fókuszba őket, ha nem pont a szenvtelen elbeszélő hang mutatná fel e sűrített karaktereket. Azonban a regény túlzottan sok szereplőt mozgat, néhány karakter árnyalására nem maradt hely és idő. Csongor, Célia gyengéd érzelmeinek tárgya elnagyolt ábrázolás, csak úgy, mint Sárdi Zoltán alkoholista és nihilista költő toposza. A nyelvi regiszterek változatai nem igazán jelennek meg, a heterogén nyelvhasználat hiánya a mű kevéssé sikerült elemei közé tartozik.
A fiatal középkorú Ádám protagonista-narrátorának egyetlen valósága (egyben transzcendens élménye) egy fiatal nő, Niki testének fetisizálása. Valóságdeficitje itt érhető leginkább tetten, tanítványa körüli egotripje több mint kínos – szomorú.
Lehet, most jött el az én időm? Az övé mellé húzom a székemet, átfogom a vállát, a másik kezemmel papírzsebkendőt halászok elő a zsebem mélyéről és megnyugtató hangon duruzsolok neki, miközben kisimítok az arcából egy könnyektől nedves hajfürtöt. Nem kell úgy elkeseredni, mondom, szívesen adok órákat ingyen is, míg csak nem sikerül átmennie azon a rohadt vizsgán, csak ne sírjon már. Nem felel, mereven néz maga elé, az érintésemet annyiba se veszi, mint egy törleszkedő macskáét, de bánom is én… Vagy akarsz inkább a feleségem lenni? – kérdem öblösen elmélyített színpadi hangon, nehogy azt képzelje, komolyan gondolom, pedig majdnem. (105.)
Kényszeres esztétizálási hajlama, amivel más nők felé fordul az elnéző megvetés hangján szólal meg. Ugyanez a jelentése egy sor kicsinyítőképzős női névnek is. A történet bontakozása során azonban meglepő karakterének szelídsége, narcisztikus és manipulatív késztetéseinek alacsony foka. Ennek a férfinek nincsenek áldozatai, vagy ha igen, még nem estek ki a ruhásszekrényből. Az unalom metafizikája is megváltozott a közelmúltban, a regényszereplők hiába ápolnak intenzív viszonyt szimulákrumokkal, mégsem lesz senki boldogabb, az ontológiai borút nem lehet elhessegetni olyan könnyen.
Csak mostanában kezdünk tömegesen ráébredni arra, amit minden idők részegesei és drogfüggői persze mindig is tudtak, hogy felesleges megtennünk ezt a tekervényes és veszélyes kerülőutat a vágyott célig, amikor ugyanazokhoz az örömökhöz és izgalmakhoz olcsóbban és gyorsabban is hozzájuthatunk, ráadásul minden kockázat nélkül, mert ebben a világban mindig minden újrakezdhető, annyi életem van, ahányat vásárolok magamnak.(58)
Technika, ezotéria, plázavilág, swingerklub, pornográfia és az öregotthon váltja kis címletekre ezt a hiperrealistának tűnő világot. Talán túl sokat is markol egyszerre a regény ebből a perverz etnográfiából: úgy érezni, a mennyiség inkább megroppantja a szövegegyensúlyt és a könyv vége felé valami elbillen. A Célia női szerző által írt kortárs regény, ezért felvetődik a kérdés, megjelenik-e a szövegben egy sajátosan női hang, bármilyen antipatriachális tónus vagy szubverzív álláspont? Az elbeszélőmód a szimbolikus renden belül marad, a nők egymás közötti beszélgetése egyszer sem nem lépi túl az anyai szerepből adódó tartalmakat. Mindez kihagyott lehetőségnek tűnik, pedig a hiperrealista szövegvilág nemcsak elbírná, de egyenesen megkívánná, hogy a nők egymás közt is mondjanak valami relevánsat a világról, amelyben élnek.
Mire bejövök a fölmelegített kávéval, a két nő ‒ a két anya ‒ már élénken és bizalmasan társalog a gyereknevelés nehézségeiről, különös tekintettel a serdülőkorra, iskolákról és pedagógusokról (139.)
Rakovszky antihősei, Ádám és Célia fokozatos változáson mennek keresztül, horizontjuk egyre tágul, mind a ketten elmozdulni látszanak az autonóm létezés felé. A regény teoretikus szándéka lehet, hogy világunk behatóbb vizsgálatára ösztönözzön – antropológiai pesszimizmusa ne vegye el a kedvünket, de ne felejtsük el, az igazi konfliktusokat nem lehet megoldani.
