Egy megtévesztő világ újraépítése
(Borda Réka: Hoax. Scolar Kiadó, Budapest, 2017)
„Sose volt még ilyen valószínű, hogy a világunk csak egy hologram” – így hangzik Borda Réka első verseskötetének mottója. A paratextus a holografikus univerzum elméletéről született számtalan ismeretterjesztő cikk egyikére reflektál. A könyv borítója, mintha csak a szimuláció elképzelését illusztrálná, egy csillagos égre vetített velociraptor-szerű őshüllő árnyékképét ábrázolja. A kötet címe Hoax, ami a hologram-világkép kontextusában a valóság bizonyosságának megkérdőjelezését jelképezheti, azt az előfeltevést generálva, hogy a versek beszélője az őt körülvevő világgal kialakított viszonyát akarja felülírni, vagy legalábbis annak bizonyos aspektusait újragondolni. Ennek következménye a valósnak feltételezett és a képzelt világok közti egyértelműnek vélt határok elmosódása, személyes és kollektív traumák, valamint lehetséges megváltástörténetek egymásba olvadása.
A kötet ciklusainak nincsenek külön címei, hanem rendhagyó módon egy rövid prózai szöveg vezeti be valamennyit. Ezek tekinthetők egyrészt az adott egységben olvasható versek tartalmi összefoglalóinak, mintegy útmutatóként szolgálva a ciklusban domináló motívumok értelmezéséhez. Célravezetőbb azonban a lírai én önreflexióiként olvasni mindegyiket, így ugyanis a kötetkompozíció íve szépen kirajzolódik. A valóságértelmezés fokozatainak lehetünk tanúi, ahogy a versek beszélője szűkebb majd tágabb környezetét megfigyelve igyekszik számot adni az őt körülvevő világról. A kiindulópont a stabilnak feltételezett érzelmi kötődések felszámolása: „Ebben első lépésként lebontod a szeretteket.” (11.) Kifejezetten hatásos a választott ige, mert azt a benyomást kelti, hogy az elszakadás egy tudatosan alakítható, biológiai megalapozottságú, s ezáltal végső soron természetes folyamat. Efféle organikus metaforák a kötet számos versében előfordulnak, főleg az emlékezés mikéntjét tárgyaló szakaszokban: „Ha kiemelek egy utolsó marék földet, / elérek a magmáig. Vajon hány évig / zargatom még az emlékek lápjait.” (Saját régészet, 15.) A nyitószövegre visszatérve, a beszédhelyzet egy olyan szituációt vázol fel, melyben a megszólaló egy kívülálló szerepét magára öltve próbálja rögzíteni a valóság mozzanatait: „Lopakodj közelebb. Most nem figyelnek. Fotózd le őket, és megdermednek, mint a színes üveggolyók.” (11.) A szemlélő és környezete között emléktöredékek teremtenek kapcsolatot: „Irányítsd közös pontjaitokra távcsöved: a gömbvillámra, a verébfiókára, a nagymama vádlijára.” (11.) Olyan hívószavak ezek, melyek a ciklus verseiben cím vagy az értelmezést befolyásoló motívum formájában kerülnek elő.
A második ciklust bevezető prózaszövegben a perspektíva szélesebb lesz, a mikrokörnyezet fokozatosan kitágul: „Ebben hirtelen nem látsz mást, mint a város kincsesbányáját türkiz autókkal, piritutakkal és bazalt füstfelhővel.” (37.) Az érzékszervek tárháza is bővül, a látás és megfigyelés mellett/helyett a taktilis érzékelés, valamint a hallás is fontos szerepet kap: „Ez a második lépés: tapogasd meg a felszíneket; a betont, az alumíniumot, a műanyagot; sejtelemnyi életed óvó anyagait, amik városnyi, bolygónyi gazdatested ásványait építik.”; „Nyomd hozzájuk füled: hallgasd a légrobbanást, a meszes vázak makacs zúgását, a növények őrjítően kimért mocorgását.” (37.) A korábban említett régész-metafora ebben a szövegrészben újra felbukkan: „Csákányozd meg környezeted szeleteit, amik emlékeid őrzik.” (37.) A biológiai determináltság ugyancsak hangsúlyossá válik, hiszen a beszélő gazdatestként nevezi meg lokális és globális otthonát egyaránt, vagyis megint csak annak lehetünk tanúi, hogy a kapcsolat organikus elvek szerint működik.
A hoax jelentésstruktúrája legszemléletesebben a harmadik ciklusban teljesedik ki. A bevezető első mondata kollektív hiedelmek feltérképezését sejteti („Ebben utat engedsz a láthatatlan síkoknak”, 57.), melyek aztán „megmagyarázhatatlan történetekké”, az egész emberiséget érintő traumákká, összeesküvés-elméletekké specifikálódnak. A fizikai valóság törvényszerűségei nem korlátoznak többé, elvégre hologram-világunk csupán megtévesztés, így látszólagos adottságai kedv szerint alakíthatóak: „Tépd szét a gordiuszi teret, az idő síkos fonalát.” (57.) Az egyén és a globális közösség emléktöredékei egymás mellett léteznek, átjárhatóságot biztosítva különböző reminiszcenciák között: „Repülj el egy uráli tömeggyilkosság vagy egy mozdulatlan játszótér felett. Tedd melléjük leírhatatlan álmaid, amikben férfiak képében jósolsz meg merényleteket” (57.) A táguló perspektíva itt már globális méreteket ölt, a bolygó szűknek bizonyul, a lírai én számításba veszi a „gazdatesttől” való elszakadás gondolatát: „szerezz jövendőbeli űrhajókat, hogy elhagyhasd a Tejút utolsó atomját, amin túl minden értelmetlen.” (57.) A ciklus verseiben a történelmi múlt tapasztalatai mellett egy alternatív jövő iránya is körvonalazódni kezd. A Mars-kolonizáció lehetőségeit boncolgató szöveg egy majdani generáció tagjaira projektálja a bolygóból való kiszakadás véghezvitelét: „Unokám az elsők között fog jelentkezni / a Mars benépesítésére.” (A Mars benépesítése, 72.)
A fent elmondottak alapján érdemes behatóbban szemügyre venni a Látványcivilizáció című szöveget. A négy különálló verstömb mindegyike az ébredés élményével vagy valamilyen ébredéshez köthető gesztus, mozdulat megfogalmazásával indít: „Mezőn ébredsz.”; „Feltápászkodsz.”; „Eszméletvesztésből riadsz.”; „Kinyitod szemed.” (Látványcivilizáció, 59–60.) Ez a gondolatritmus sajátos dinamikát teremt a vers egészén belül, olyan érzést keltve, mintha a történések alanya egyik álomvilágból a másikba ébredve vándorolna át a „látványcivilizációk” egyes állomásain. Az egyik egy kataklizmát ír le, ügyelve a földönkívüli objektum becsapódásának minél aprólékosabb rögzítésére: „A Kárpátok felett egy második / Nap tűnik fel. Leválik, a földhöz ér, végigszántja / a dombokat. Egy pásztor és szarvasmarhái / elpárolognak.” (Uo., 59.) Egy másik az ősközösségek természetközeli révületének sajátos hangulatát idézi fel: „Sámántáncot jártok / egy világító fényfüggöny előtt, zakatoló / dadogással ereszkedik le közétek az eksztázis.” (Uo.) A legutolsó világ nehezen definiálható, a kétségek ezen a ponton egyre intenzívebbek lesznek: „Tükör előtt állsz, amin hologramos / matricákban domborodnak élőlények és tárgyak.” (Uo. 60.) A konklúzió nem segít álom és ébrenlét megkülönböztetésében, hanem a bizonytalanságot fenntartva, magát a sokféleség zűrzavarát azonosítja a létezéssel: „a látvány kergetése tartja mozgásban mibenléted.” (Uo.)
A kötetkompozíció tudatossága mellett talán a képhasználat a legfigyelemreméltóbb vonása Borda Réka költészetének. Természetes, hogy egy olyan koncepció, mely a hologram-világ, a megtévesztés és illúziókeltés motívumaiból építkezik, újszerű és különös metaforahálók megalkotására is lehetőséget teremt. A Disztópia című versben például a szocializmus történelmi mementói keverednek egy, a Mátrix-filmek látszatvalóságára hasonlító világgal: „Talpaimnál panelmezők virágzanak; / szürke pixelkockák, amikkel elvtársak tetriseztek.” (Disztópia, 63.) Kimondottan kedvelt technika a megszemélyesítés, az élő és élettelen entitások tulajdonságainak egymásba játszása: „A Hold ma különösen hosszú / szempillával pislog a falakon.” (A sötétben ülők, 18.), „Kitakarózik egy tanktemető, / lerúgja páncélzokniját.” (John Lennon időutazása, 71.), „A folyóban cián úszik, ködfoltos boa” (Horror vacui, 40.) Ezt a megoldást követi a kötet címadó versének negyedik egysége is. A napfogyatkozást szemlélő család szertartásos megjelenése („mintha a ritka égi / jelenségekhez bűntelenül illene hozzáállni.”) rávetül a rendkívüli látványra, és antropomorfizálja az égitesteket: „Megindul a fekete / öltönyös vőlegény a menyasszony felé. […] Nincs hangja a bolygónak, ahogy férjhez / adja a lányát.” (Hoax, 24–25.) Az első ránézésre idillinek tűnő kép mögött ott húzódik a szépséget kísérő fenyegetettség érzése is: „Anyáék törik meg / elsőként a kontinens csendjét, / hogy meg is vakulhattál volna.” (Uo. 25.)
A kötetet záró, cím nélküli, rövid prózavers a Hoax legfőbb tematikus pontjait összegzi: „Gondold végig mindezt. Építsd újra világod, a kozmoszt, a kozmosz bolygóit, a kozmosz földrészeit, a kozmosz sokasodó élőlényeit. A kozmosz te-magját.” (77.) Az első versben már felsejlett mítoszírás narratívájának lehetősége („Beszaladtam utánad a légmentes tengerbe, / hogy kettőnk viszonyából új mitológiák szülessenek.” [1992, 13.]), itt még jelentősebb szerepet kap. A világ csupán kétségeket hagyott maga után, egyéni és közösségi szinten egyaránt, hiszen a megtévesztés, a bizonytalanság, a csalás lehetősége lettek az alapélmények. Mintha a kötet ennek a benyomásnak a fragmentumait akarná rekonstruálni, hogy aztán, zárszóként, az újrateremtésre szólítson fel.
Borda Réka kötete egy ígéretes pályakezdés bizonyítéka. A versek és ciklusok szervesen kapcsolódnak egymáshoz, a metaforák és hasonlatok merész és eredeti képszerkesztési technikáról árulkodnak. Külön élmény a kortárs tudománynépszerűsítő tendenciák legismertebb teóriáinak (hologram-elmélet, Mars-utazás) beépítése egy lírai szövegkörnyezetbe. Ezek a reflexiók a kötet zárógondolataival való összevetést is lehetővé teszik, hiszen az utolsó prózai szövegrészt éppen a vörös bolygó meghódítását vizionáló vers előzi meg. Ily módon, az újrateremtés egy kozmikus–materiális és kollektív síkon is értelmezhetővé válik. Ez az olvasat egészül ki az egyéni élettapasztalatok és traumák dimenziójával. A Marsról szóló versben a beszélő saját unokáját a jövőbeni küldetés aktív résztvevőjeként látja. Érezhető, hogy az újrateremtés motívuma teljesedik be ebben a képben: egyéni és bolygószintű történetek íródnak tovább, magukban hordozva egy új teremtés lehetőségét.
