"A valóság egy drogos strici"
(Roberto Bolaño: 2666, ford.: Kutasy Mercédesz. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2016)
Kezdjük a lényeggel: minden összefügg mindennel, de semmi sem következménye semminek. Roberto Bolaño 2666 című könyvében elmélyedni olyan, mint figyelemzavaros gyerekként betévedni egy vidámparkba. Odakapunk a ringlispílhez, beszélgetünk a vattacukros bácsival, horrorpalotába tévedünk, és pár percre felszállunk a dodzsemre is. Megismerünk több ezer embert, bizarr világokban bóklászunk és mindegyikről azt gondoljuk, megtaláltuk a Bölcsek Kövét vagy legalább a nap fénypontját. Aztán újra és újra kiderül, hogy a csúcspontokat lehet überelni és kioltani, a hangsúlyok egészen könnyen manipulálható nézőpontjaink következményei csupán. Vidámparkunkról pedig elég hamar nyilvánvaló lesz, hogy játékai az emberi természet sötét bugyraihoz vezetnek, terünk pedig nem egy fiktív konstrukció, ahonnan bármikor kiszabadulhatunk, hanem maga a valóság. Több száz gyilkosság színtere, amely kísértetiesen hasonlít egy mexikói város ténylegesen megesett kegyetlenségsorozatára.
Sade-i színezetű szexualitás, háború, drogok, és egy csipetnyi misztikum. Ezekkel mind mélyrehatóan találkozunk a majd’ 900 oldalas könyvben, amelynek végére kétségünk sem fér hozzá: „A valóság olyan, akár egy drogos strici egy mennydörgő-villámló vihar kellős közepén”. (567.) Ami pedig még szomorúbb, hogy „ha egy díler baszik meg, az olyan, mintha a levegő baszna meg a sivatagban.” (308.) A 2666 után ott fekszünk abban a sivatagban, a valóság kegyetlenségei pedig olyan természetesek lesznek számunkra, mint sirokkó levegője.
A grandiózus regény Bolaño utolsó könyve, amely öt eltérő világú, de azonos irányba mutató fejezetből áll. Az első a Kritikusok könyve, amelyben négy irodalmár nyomoz egy titokzatos szerző, Benno von Archimboldi után. Az olasz, a francia, a spanyol és az angol tudóst mindvégig azonos mániájuk köti össze, ami kezdetben kutatásuk tárgya, később pedig az a szerelmi három- majd négyszög, amibe belecsöppennek. A fejezet végére azonban megfosztódnak minden szenvedélytől és a mánia helyét a kiüresedett világ és a vegetálás váltja fel. A fejezet működésmódja előrevetíti a következő részek szerkezetét és távolról ugyan, de elvezet a könyv főattrakciójához, a Santa Teresa-ban elkövetett gyilkosságok történetéhez is.
A fent említett működésmód leginkább az olvasóban előidézett hatásokban, és az azokat kiváltó eszközökben érhető tetten. Minden könyvben találunk egy megoldatlan rejtélyt (itt Archimboldi kiléte), aminek megoldásához egyre több nyom vezet el. Minden nyomra ráközelít a regény, és a lehető legalaposabban körüljárja, mire egy újabb nyomhoz jutunk, amire szintén ráközelítünk. Végül aztán ezek a jelek végtelen spirállá alakulnak, újabb rejtélyekhez vezetnek el, mi pedig egy olyan fekete lyukban találjuk magunkat, ahol mindig van egy újabb történet, egy újabb portré, amiről azt gondoljuk, választ ad kérdéseinkre. A szenvedélyes nyomolvasás közben eredeti szereplőinket is figyeljük, akikkel ugyanaz történik, mint velünk. Minduntalan azt gondolják, közel járnak a megoldáshoz, mígnem rájönnek arra, hogy az egész nem vezet sehova.
[N]éha a valóság, ugyanaz a miniatűr valóság, amely kapaszkodót biztosít az igazi valósághoz, mintha elveszítené körvonalait, mintha az idő múlása kilyuggatná a dolgokat, elmosná és még jelentéktelenebbé tenné mindazt, ami már magától, a tulajdon természeténél fogva is jelentéktelen, kielégítő és valóságos (539.).
A Kritikusok könyve tehát egy végeláthatatlan irodalmi krimi, ami csodálatosan keveri a műfajt a romantikus regény eszközeivel. A négy kritikus egy akadémiai előadáson találkozik, ahol egyedül ők ismerik Archimboldit, ám egymástól függetlenül mind megbabonázódnak a szerzőtől. Ez a közös szenvedély erős kapcsot létesít közöttük és életre szóló barátságot kötnek. A bökkenő csak az, hogy egyikük nő, akibe természetesen mind beleszeretnek. A nő pedig az angolok hidegségével áll a dologhoz, kezdetben szeretői viszonyt ápol a francia és a spanyol kritikustársaival, mígnem mindkettejükkel megszakítja a romantikus viszonyt és egy meglepő fordulat átformálja közös történetüket.
De az igazán izgalmas a szerelmi szálban a francia és a spanyol tudósok viszonya az angol kisasszonyhoz: hasonló ahhoz, mint ahogyan a kritikusok gyakorta viszonyulnak az irodalomhoz. Liz Nortonról, a fejezet középpontjában álló nőről ugyanis vajmi keveset tudunk meg. Hódolói egymással többet beszélnek, mint vele, és alig-alig tesznek fel neki kérdéseket. Amikor pedig egy kicsit jobban megismerik, a szerelmi háromszög darabjaira hullik. Ez a magatartásmód kísértetiesen hasonlít arra, mint amikor a kutatása tárgyától megbabonázott kritikus saját teóriáinak labirintusában kereng, és elveszíti szem elől a vizsgálat tárgyát.
Nem ez az első alkalom, amikor Bolaño fricskát ad az akadémiai világnak, hiszen a Vad nyomozókban szintén egy irodalmi krimivel találkozunk, ahol hasonló lepellerántás zajlik, mint ebben a fejezetben; a Távoli Csillag című kisregényben pedig szintén egy szerző keresése zajlik. Ez pusztán azért lehet fontos a 2666 esetében, mert azt tapasztaljuk, hogy minden történet egy másik, teljesen eltérő történetnek a tükörképe és azonos mintázatok szerint szerveződnek a világ különböző területei. Az irodalom, a bűnügy, a prostitúció, az újságírás, a háború. Mindegyikben kulcsszerepe van a kíváncsiságnak és a szexualitásnak, a kérdésekre pedig nem biztos, hogy létezik válasz. A válaszok hiánya azonban mégsem okoz kiábrándultságot, mert mire rájövünk, zsákutcába kerültünk, addigra annyi mocskon kell keresztülmennünk, hogy tulajdonképpen teljesen mindegy, mi miért történt.
Mindazonáltal Bolaño meglehetősen kíméletesen járt el a könyv szerkesztésekor, ugyanis az első történetben még alig-alig találkozunk azokkal a borzalmakkal, amelyeknek később a legmélyebb bugyraiba teszünk kirándulást. A Kritikusok könyve metaforikus kulcsot ad a későbbi fejezetekhez, egyben ráhangol a szöveg működésmódjára; hozzászoktat az őrületbe taszító kétségekhez, az időnként felbukkanó lírai gondolatokhoz és némi erőszakot is csepegtet a levesünkbe.
Az Archimboldi keresésére induló kritikusok végül abban a városban kötnek ki, ahova az összes többi fejezet is elvezet, Santa Teresaba. Itt minden hónapra több erőszakos, nők ellen elkövetett gyilkosság jut, de a kritikusok persze nem igazán foglalkoznak vele. Ahogy aztán az olvasó is közönyös lesz a 100. halott lány története után. De ne szaladjunk előre.
Mielőtt tovább ugranánk a következő fejezetre, szentelnünk kell néhány sort egy további szerkesztési elemnek, mégpedig a folytatásos regényekből és a sorozatokból ismert cliffhangernek. A megkezdett történetek egyre inkább felcsigázzák az érdeklődésünket, majd a csúcsponton parlagon maradnak és egy újabb világba csöppenünk. Az első könyvben például kritikusaink nyomozását követjük, majd felkerül a horizontra egy levél, ami jelentősen átformálja a köztük kialakult viszonyokat. A levelet azonban darabokban kapjuk meg, a legizgalmasabb pontokon az megszakíttatik és visszatérünk hőseink jelenébe, akik egyre kiábrándultabban tengetik mindennapjainkat Mexikó határmenti községében. Persze, amikor itt is a tetőfokára hág a hangulat, akkor ismét a levélben találjuk magunkat, mígnem két izgalmas, párhuzamos történet olvasói leszünk. A könyvben megbújó epizódok mind ezt a koreográfiát követik, a végkifejletet pedig minduntalan elmossa egy következő történetbe oltott történet, ami újabb történetszálakat és portrékat rejt magában. Ezek a másodlagos történetek gyakran a metaforái az elsődleges szintű eseményeknek. Így például a második könyvben egy, a telepátiáról olvasott könyv ad választ Amalfitano kérdéseire, a harmadik könyvben a rabszolgatásról szóló elbeszélés vezet el társadalmi működésmódokig, a negyedikben pedig egy politikusnő vallomása mutatja meg, miért is lehet belenyugodni a megoldatlan gyilkosságokba. (Többek közt azért, mert „Mexikóban az ember lehet nagyjából halott” (578.).)
Ez a megoldás nemcsak a könyvekben megbújó könyvekre, levelekre érvényes, amivel mindegyik fejezetben találkozunk, hanem az egyes epizódokra is. Ha felbukkan a történetben valaki, akkor jó eséllyel vissza fog térni később kisebb-nagyobb szerepekben. Ilyenkor könnyen hihetjük azt, hogy újbóli felbukkanásuk egy korábban felfejtett történetszál elvarrása, de szomorúan tudomásul kell vennünk, hogy a 2666-ban bizony nem varratik el semmi. Vagy ha mégis, bármikor kibonthatjuk újra.
Így a második fejezet azé az Amalfitanoé, akivel már a Kritikusok könyvében is találkoztunk, csak egészen más megvilágításból. Amalfitano szintén akadémiai professzor, akivel az első fejezetbéli kritikusaink útja Santa Teresa-ban kapcsolódik össze. Amalfitano a helyi egyetemen tanít és az európai irodalmárok idegenvezetőjeként szolgál. Itt még keveset tudunk meg róla, de karakterére már az első könyvben is baljós árny vetül. Meggyötört és kiábrándult emberként ismerjük meg, aki titokzatos oknál fogva szárítókötélen tart egy geometriai szakkönyvet.
A második fejezetben az ő sorsát követjük végig, fiatal éveitől kezdve egészen Santa Teresa-i tartózkodásáig. Persze itt is bőven találunk mellékvágányokat, például felesége történetét, aki végig stoppolja Európát, temetőben szeretkezik ismeretlenekkel és nem mellesleg elhagyja férjét és egyetlen lányát, Rosa Amalfatinot, akit később természetesen alaposan körüljár a könyv.
Ennek a résznek kulcsfontosságú eleme a misztikum: hősünk ki tudja honnan, de előkeríti az előbb említett geometriai könyvet, ami meghatározza aztán minden gondolatát. Nem sokkal később hangokat hall és az őrület határán billeg. Ez az a rész, aminek látszólag a legkevésbé megkapó a világa, és elsőre a legjelentéktelenebb szálnak gondolhatnánk a könyv egészéhez képest.
Kulcsfontosságú elemeket rejt magában azonban a második fejezet is. Az első részhez hasonló szervezőelemekkel találkozunk, amelyek így már mintázattá állnak össze. Ez nem csak a szerkesztési elvekben, hanem a motívumokban is koncentrálódik. Ilyen például a misztikum, az álmok, a nők irányító, ámde titokzatos szerepvállalása is. A kulcs azonban a megmagyarázhatatlan külső erőknek való kiszolgáltatottság.
Amikor Amalfitano hevesen elkezdi tanulmányozni a geometriai kötetet, akkor számára is meglepő tevékenységbe kezd. Tanóráin alakzatokat rajzol, amelyeknek egyes pontjait filozófusok nevével lát el. Egyfajta filozófiai képletet, térképet vet papírra. Az öntudatlan firkálás során semmilyen cél nem vezéreli, s a rajz elkészültével meglepetten vizslatja alkotását. Megpróbálja megfejteni. Mintha nem is ő lett volna az elkövetője a műnek, hanem az csak úgy történt volna.
Ez a metódus kivetíthető a regény egészére. Először csak egy vonalat, egy történetet látunk, aztán megjelenik néhány másik minta, mígnem egy alakzattá nem áll össze. Ekkor jön a következő lépés, amikor megpróbáljuk megmagyarázni, mi történt, és újabb alakzatokba botlunk. Fejtegetéseink pedig egyre valószerűtlenebb irányba mutatnak, mígnem őrült események válnak aztán reálissá, ahogyan Amalfitano elmeállapota lesz egyre megkérdőjelezhetőbb.
A 2666-ban felsejlő alakok egymást, önmagukat, és az őket körülvevő nehezen érthető világot próbálják magyarázni, ám hiába a karakterek és a sztorik garmadája, az igazsághoz nem kerülünk közelebb. Pont úgy, ahogyan a valóságban sem, hiszen ahogyan azt már több mint három évtizede tudjuk, „az élet elmúlik anélkül, hogy történetté kerekedne” (Gothár Péter – Esterházy Péter: Idő van, 1985).
Amalfitano misztikus történetében az irodalom és az élet kölcsönhatásba lép: „a traktátus végre tanult pár dolgot az élettől” (182.), olvassuk a Geometriai Testamentum kapcsán. Ez az a könyv ugyanis, amit Amalfitano Duchamp performanszának apropóján kiakaszt a szárítókötelére, hogy „a szél nézegethesse” (182.) azt, hátha rendet rak a világban a geometria. Ez a kiakasztás egyben szomorú és gyönyörű lenyomata annak a kilátástalan harcnak, amellyel minduntalan próbáljuk megváltani, vagy csak önmagunk számára érthetővé varázsolni a világot. Persze sikertelenül.
A végzet útjai kifürkészhetetlenek, ahogyan kifürkészhetetlen a harmadik fejezet hősének, Fate-nak a sorsa is. Ám annál élvezetesebb.
Fate egy afroamerikai kulturális újságíró, akit felsőbb utasításra azért küldenek Santa Teresa-ba, hogy egy boxmeccsről tudósítson. A Fekete Hajnalnak kell elkészítenie az anyagot, természetesen azért, mert az egyik sportoló afroamerikai. Az újság ugyanis csak a „testvéreik” számára releváns eseményekről hajlandó beszámolni, így amikor Fate előáll azzal, hogy inkább 200 gyilkosságról készítene riportot, az anyagot elutasítják. Hiszen irreleváns a színesbőrű amerikai társadalom számára.
Persze továbbhaladnak ebben a történetben is a korábban megkezdett szálak, így például közelről megismerjük Rosa Amalfitanot, tudósunk lányát, de kirándulást teszünk Santa Teresa sötét szállodáiban is, ahol a szexualitás és a drogkereskedelem csatornáiba is alámerülünk. Mintha Lynch és Tarantino szövetkezett volna, szerelemgyerekük pedig egyszerre hasonlít az amerikai minimalizmus nagyágyúira és egy mesterien megrendezett videoklipre az 1990-es évekből. Ha ez nem egy kritika, hanem egy baráti beszélgetés lenne, ezzel a fejezettel kezdtem volna a könyv leírását, hogy hozzátehessem, ez a kedvencem.
Nem ok nélkül: egyrészt ez az a rész, ahol végre elhagyjuk az irodalom terepét és civilekkel találkozunk. Megismerünk egy rakás újságírót, pultost és a mexikói éjszakát. Az irodalmi élettől egy lépéssel távolabbi olvasók számára itt kezd el igazán izgalmassá válni könyv. Figyelmünk lekötésére ugyan az első két részben is rengeteg sikeres kísérlet szolgál, azonban az irodalom bennfentes világa kevéssé lehet érdekes az átlagos olvasó számára. Még akkor is, ha szívszaggató látni azt, hogy az emberi természet torzulásai mindenhova beszivárognak, így a magaskultúra berkeibe is.
A fejezetet az elejétől fogva belengi a halál, ám kevésbé kegyetlenül mint majd a következő, gyilkosságokra fókuszáló részt. Fate édesanyjának halálával indulunk, a történtek pedig újra és újra beivódnak Fate gondolataiba. Ebben a könyvben érvényesül leginkább a főhős nézőpontja, a többiben gyakoribbak az ugrások más szereplőkre és a narrátor is többször avatkozik a történetbe abszurd meglátásaival, játékos, elidegenítő gesztusaival.
A regényben a halál különböző típusaival és nemeivel találkozunk. Egyik neme a természetes halál, szeretteink halála, amivel bárki találkozhat. Másik neme a gyilkosság, aminek önmagában is megkérdőjelezhetőek fogalmi határai.
Gyilkosság-e például az, ha hagyjuk elvészni egy rabszolgákat tartó hajó szállítmányát? Tömeggyilkosság-e? Elég fontos esemény-e ahhoz, hogy közbeszéd tárgya legyen?
Ezek a kérdések is felmerülnek, természetesen egy látszólag jelentéktelen beszélgetésben, amelyet Fate hallgat végig egy kiskocsmában, miután a rabszolgatartásról olvassa egy fehér amerikai állampolgár könyvét. A beszélgetést olvasva felmerül, hogy mitől leszünk érdekeltek vagy éppen közönyösek a különböző típusú kegyetlenségek ügyében. Felszínre kerül az a problémakör is, amivel később nagytotálban találkozunk: mitől lesz hír a hír, mivel foglalkozhatnak a lapok, mi juthat el a széles közönséghez? A Fekete Hajnal szerint 200 gyilkosság nem elég érdekes. Egy Mexikóvárosi lap szerint sem. Aztán később, amikor már mindenki hozzászokott ehhez, mint az élet természetes alkotóeleméhez, akkor már senki szerint sem. „a társadalom hozzászokott, hogy a halált átszűrje a szavak szűrőjén.” (250.). Aztán már át sem kell szűrnie, mert nem elég érdekes.
Már a korábbi három fejezet is pedzegette az identitás és a származás kapcsolatának kérdését, ebben a részben azonban minden korábbinál hangsúlyosabban jelenik meg a téma. A kritikusok könyvében a különböző országokból származó tudósok jellemrajza erősen meghatároztatik a nemzetük irányában táplált sztereotípiák által (hideg angol nő, könnyelmű spanyol, romantikus francia férfi), a második könyvben pedig a Chilei származású Amalfitano és spanyol állampolgár lánya reptéri kalandjai, azaz a velük szemben tanúsított eltérő magatartásformák vetik fel a megbélyegzés kérdését.
„Ez azt jelenti, hogy valahol amerikai vagyok, és valahol másutt afroamerikai, és megint máshol logikusan senki se vagyok?” (266.) Kérdezi magától Fate, nekünk pedig azt kell mondanunk: igen, senki se vagy, de ne aggódj, ez mindenkire igaz. Hiszen a 2666 szereplőiről folyamatosan kiderül, egyikük sem kulcsfigura és mindegyikük meghatározható egy másik nézőpontból is.
A fejezet folyamatosan köröz a származás és a megítélés kapcsolata között, de ezek mintegy széljegyzetekként vannak jelen a műben. Valahogy úgy, mint a gyilkosságok. Mindenki tudja, hogy létezik, mindenki tudja, hogy rossz dolog, de az élet természetes velejárójaként fogadjuk el. Nincs apelláta.
Elérkeztünk a negyedik, egyben legvaskosabb fejezetszörnyhöz, a Gyilkosságok könyvéhez. Szörnyeteg, mert testében úgy burjánzik az erőszak és a degeneráció, mintha kötelező lenne. Valószínűleg az is, legalábbis, ha hiteles képet akar festeni a valóságról, akkor annak kell lennie.
Ciudad Juárez Mexikó és Amerika határán terül el, kietlen, gyártelepekkel övezett vidéken, ahol rengeteg nő keres és talál magának munkát. A városban 1993 óta több száz gyilkosságot jegyeztek be. A Juárezben történtek valóságosak és kísértetiesen hasonlítanak azokra az eseményekre, amelyekkel Gyilkosságok könyve-beli Santa Teresaban találkozhatunk, különböző expozíciókból.
A fejezet az első áldozat leírásával kezdődik 1993-ban, majd szépen lassan adagolja a további áldozatok eseteit, amelyeket más bűncselekmények vagy nyomozások történetei szakítanak meg. Közel kerülünk a rendőrség és a sajtó munkájához, szerelmi kalandokat kukkolunk, végignézzük egy szakrofóbiás templomgyalázó kegyetlenkedéseit, melyek háttere megoldatlanul veszik homályba. A történéseket a szereplők és az olvasó is megpróbálják összekapcsolni egymással a megoldás reményében. Összefüggést keresünk a gyilkosságok között, konspirációt, esetleg sorozatgyilkost sejtünk a háttérben. De sajnos szembesülnünk kell azzal, hogy az események egymástól függetlenül léteznek, és nem arról van szó, hogy egyetlen gonosz erőt elegendő hatástalanítani vagy megsemmisíteni a bűn megállításához. Az mindenhova begyűrűzik, és rendületlenül tör előre. Jelen van a börtönben, ahol nemcsak kínozzák, de meg is ölik egymást, jelen van a diszkóban, a parkolóban, ahol lányokat erőszakolnak és ölnek meg, jelen van a szeméttelepen, ahova időnként megcsonkított gyereklányok holttestét viszik. És amikor elolvasunk ezekből az esetekből kétszázat, akkor valóban elfogadjuk őket az élet részeiként, és nem üti meg az ingerküszöbünket. Megoldást azonban mégis várunk, csak a rend kedvéért. Hátha megtanulta Sirokkó a Geometriai testamentumból, hogyan kell elrendezni a dolgokat.
A megoldást elsősorban Klaus Haastól, attól a számítógép-kereskedőtől várjuk, akinek a személyleírása meglehetősen sok egyezést mutat azzal az Archimboldival, akinek az első kötetben indultunk a keresésére (van is közük egymáshoz, de mivel a könyv egyik legrevelatívabb pontja az, amikor erre rájövünk, ezért erről legyen elég ennyi). Klaust egy fiatal mexikói lány meggyilkolásával vádolják, majd ráterelődik a gyanú az összes többi gyilkosság ügyében is. Karaktere pedig annyira rideg és erőszakos, hogy néhány pillanatig tényleg elhisszük, ő lehetett minden bűn forrása, pedig a gyilkosságok akkor is folytatódnak, amikor ő már régóta a börtönben tengődik és nem mellesleg megkeseríti sorstársai életét.
Az ő alakja egyrészt antropológiai igényünket szolgálja ki a gonosz meghatározására és az igazság érvényesítésére. Ha ugyanis egy gyanúsítottunk sem lenne, és egy pillanatig sem lenne kétséges, hogy az embernek egyszerűen olyan a természete, hogy néha gyilkol, akkor kevésbé lenne hihető fejezetünk. Hiszen alapvető igényünk, hogy magyarázatot találjunk a rosszra, amit bármikor megoldhatunk és visszaállíthatjuk a természet rendjét. Hogy a jó győzzön, a rossz pedig elhulljon. Csakhogy a rossz nem tud veszíteni, mert az elemek nem is harcolnak egymás ellen. Sokkal inkább szimbiózisban élnek egymás mellett.
A Gyilkosságok könyve a korábban felvetett borzalmakra közelít rá és mutatja meg őket sokszoros nagyításban. Felveszi az elhagyott történetszálakat, hogy aztán megmutathassa, nem vezetnek sehova. Az olvasó meg azon veszi észre magát, hogy az emberi természet összes borzalmát lenyomták a torkán.
Végül eljutunk Archimboldi könyvéhez, aminek nem az az igazi tétje, hogy megismerjük az első kötetben keresett alak történetét, hanem az, hogy a gyilkosságok és a borzalmak újabb válfajaival találkozhatunk benne. Gyakorlatilag az 1920-as évektől a 2000-es évekig végigporoszkáljuk Európát és Amerikát, kapunk egy ízelítőt az első világháborúból, egy tetemes adagot a másodikból, kísérőnek pedig egy misztikus figura mindennapjaihoz kerülünk közelebb.
A Gyilkosságok könyvének kegyetlen realizmusa után olyan, mintha Archimboldival egy mesébe csöppennénk. Sánta apja és félszemű anyja történetével indulunk, végignézzük, ahogy egy erdei kúriában szolgál, bevonul, a háború kegyetlenségeit pedig úgy éli meg, mintha ott sem lenne. Archimboldit a könyv kezdete óta titokzatos alakként ismerjük, aki egy kicsit mindenen kívül áll. Valószerűtlenül magas figura, aki otthonosabban érzi magát a tenger fenekén, mint a felszínen, beszéde nehezen érthető. Gyerekként „nem hasonlított gyerekre, olyan volt inkább, mint valami alga.” (590.).
Ez a mesés hangulat azonban nem tart sokáig, de nem azért, mert a karakter nagyon megváltozna, hanem mert nem az ő nézőpontja az elsődleges. Hiába vezeti ő a fejezetet, mégis sokkal közelebb kerülünk az őt körülvevő emberekhez, vagy olvasmányélményeihez.
Az egyik leghangsúlyosabb ilyen szálat például egy hadifogolytársától kapjuk, aki ugyan mezőgazdasági területért felelt, tévedésből mégis rábíztak kétezer zsidót a második világháborúban, akiket persze nem tudott hova elhelyezni. Így végül arra jutott, hogy különböző eszközökkel szép lassan eltávolította őket, ehhez pedig az egész község lakosságát bevonta, különös tekintettel a gyerekekre. Az ő története ugyan látszólag mellékszál, de ahogy mindennek, ennek az epizódnak is nagy jelentősége van a könyv egészére nézve.
A hadifoglyot Sammernek hívják, aki később Zellerre változtatja a nevét és kínosan ügyel arra, hogy eltitkolja személyazonosságát. Fél, hogy az amerikaiak eltörlik a Föld színéről. Később Archimboldi egy jósnővel találkozik, aki azt tanácsolja neki, hogy változtasson nevet és soha ne térjen vissza a gyilkosság helyszínére. Hősünk nem követ el gyilkosságot, azonban betegesen fél tőle, hogy a háború alatt mégis megölt valakit. A fentiek fényében veszi fel a számunkra is ismert nevét és burkolódzik örökre titokzatosságba.
De Sammer/Zeller története nemcsak ezért fontos, hanem azért is, mert ebben a részben látjuk a kegyetlenséget a helyzetből fakadó elkerülhetetlen cselekedetnek. Kálváriáját szemlélve tényleg elhisszük, hogy nem volt más választása, mint kivégezni többszáz embert, akiket nem tudott sem elszállásolni sem eltartani, ráadásul a felelősség egy hiba által került az ő vállára. Az a mintázat, ami az ő cselekedeteiből rajzolódik ki, szépen leképezi a politikai események, vagy a sajtó működésének mintázatát. Az, hogy mit teszünk, a körülményekhez képest megpróbál a legjobb megoldás lenni, ám ha hatalmi helyzetben vagyunk, akkor mások életére különösen nagy hatással lehetünk. Az így ránk háruló felelősség pedig egy olyan skizofrén állapotba taszít, amelyben nem létezik jó döntés. A nyomok útvesztőjében elvesző rendőrség nem tud mit tenni a bűnmegelőzésért, ezért végigjárja a megszokott köröket és lezáratlanul hagyja az aktákat. A sajtó szembenéz az emberek közönyével és már nem hívja fel a figyelmet a történtekre.
Archimboldi könyvében összekapcsolódik a kritikusok nyomozása, a Gyilkosságok könyvének kiemelt hősének, Klaus Haas története, és koncentrálódik az a borzalomhalmaz, amivel a 2666 egészében találkoztunk. Végkifejlett pedig nincs, a szerző egy abszurd viccel varrja el a szálakat. Hiszen a borzalmak folytatódnak. 2018 van, és 2017-ben volt a legmagasabb a gyilkossági ráta Mexikóban. A gyilkosok börtönben, a bűnösök még mindig Mexikó, Európa, Amerika utcain kószálnak. Körülbelül 2666 éve.
