Vadoma elmeséli honnan jött
mesélj az otthonodról, és arról, milyen volt a háború idején Aleppóban élni. biztos vagy benne, kérdeztem. nincs kedvem szomorúvá tenni, meg kell majd, hogy vigasztaljalak, vagyis, magamat kell, és azt nem akarom. persze azzal nem kell törődnöd, ez már úgysem
csak az én történetem. mindenkinek tudnia kellene arról, amiket te láttál, Vadoma. te ott éltél, mi meg csak a hírekben meg a neten látjuk azokat a sírós szemű kisfiúkat. néhányuknál fegyver van. ja, tényleg. a fegyverek. hallgatunk. szóval milyen volt? hiányzott az egyik fal. micsoda? nem volt meg, mondom, az egyik ledőlt, de a többi állt. olyan volt a házunk, mint valami babaház, amibe belátni, és a figurákat pakolgatni lehet ki meg be, ahogy csak akarod. aztán a többi fal is leomlott. én és a nővérem eljöttünk. a vőlegényével átszöktünk Törökországba, onnan meg tovább. menekültek lettünk. a többiek viszont
maradtak. élnek? nem tudom. és minden törmelékké vált, az egész városban úgy közlekedtünk, hogy nem azt mondtuk egymásnak, fordulj balra az iskolánál, hanem, hogy fordulj balra annál a nagy sárga halomnál. tudod, az iszonyú volt, amikor a legkisebb testvérem már tényleg csak így tudott tájékozódni. egyszerűen elfelejtette milyen volt Aleppó azelőtt. mintha mindig is ilyen törmelékvárosban éltünk volna. mint a patkányok. mindenünket
eladtuk, hogy valahogy ételt tudjunk venni. lopni is lehetett, mások úgy élték túl. csak aki lopott, azt lelőtték. egyszer tőlem is loptak. egy kiló bulgurral rohantam haza, egyik halomtól a másikig, mert közben lövéseket hallottam néhány utcával távolabbról. és akkor valaki elrohant mellettem, és fellökött, és a bulgurt közben kivette a kezemből. a szomszéd kislány volt. apa megvert. a bulgurért. igen. mondd tovább. mi a harmadikon laktunk, de aztán lejjebb költöztünk. mert onnét könnyebben ki tudtak volna lőni minket, és csapdába is szorulhattunk volna. a végére már csak a padló maradt, az ablakok is kitörtek, a helyükön óriási lyukak. elértem onnan annak a fának a lombját, ami rádőlt a házra. akkor anya azt mondta, hogy itt már nem maradhatunk, meg hűvösödött is az idő. de ott mindig kánikula van, Vadoma. nem, egyáltalán nem. még havazik is olykor. nagyon hidegek a telek. alig voltak már tárgyaink, a bútorokat is mind eladtuk, vagy elégettük, mikor nagyon fáztunk. a takaróink elhasználódtak, koszosak és rongyosak lettek, büdösek. a tűzhelyet még a háború elején eladta a nagybátyám. helyette valami kis fatüzelésű, ősrégi vaskályhát szerzett. azon főzött anya chayt. képzelheted. előtte olyan szép, modern, átlagos lakásunk volt, jól felszerelt konyhával, és a szüleim, akik ezt mind felépítették, és apa, aki annyit dolgozott, arra kényszerültek, hogy amit éveken át gyűjtöttek össze, napról napra elégessék vagy eladják, jóval áron alul, kínosan olcsón, és helyette ilyen vackokat használjanak, amiket csak a nagyon szegények szoktak. pedig előtte nem voltunk szegények. most már
mindig így maradunk, kérdeztem anyát. szóra sem méltatott. lassan mindenünk eltűnt. már csak azt vettem észre, hogy ácsorgok a falba lőtt lyukaknál, és a faleveleket tépdesem. régen nagy vendégeskedések voltak nálunk, sokféle étellel, és most amikor valaki jött hozzánk, vagyis, inkább bemenekült a lövések elől, ha épp a mi házunk előtt szaladt el és már nem bírta tovább, szóval ilyenkor anyának, aki mindig sütött-főzött, még a kávét is vizeznie kellett. azt hiszem, egy idő után már nem is kávéból csinálta, nem tudom, mitől lett picit feketés a folyadék, de semmi íze nem volt. idővel a már vízhez is nehezen jutottunk hozzá, de ez jóval később történt. mennyivel később? egy-két hónappal. az azért nem sok idő. ott elveszted az időérzéked. egy nap, mint egy hét, és egy hét, mintha csak egy nap lenne. félsz és vársz. akkor összefolyik minden. addig fontos hány nap telt el, amíg van mit enned. ez igazán szomorú, Vadoma. tudtam, hogy ez lesz, ezért nem akartam mesélni. pedig még nem is mondtam semmit. és amikor lejjebb költöztünk, apa csak ránk szólt, hogy menjünk le a lépcsőn, vagyis, azokon a girbe-gurba betonmaradványokon, amik bármikor beomolhattak. lehozták a kályhát, anya a takarókat. ennyi volt a költözés, leültünk egy újabb sarokba és vártunk. napközben jobb volt, mert legalább láttunk valamit, és világosságban kevésbé félsz. de az esték
rosszak. néha azt gondoltam, valójában mindig este van, és csak pár órán át van nappal. már az járt a fejemben, hogy vajon azelőtt is így volt-e, csak nem tűnt fel. lehet, hogy mindig is ilyen sötétben éltünk. este a zajok is megnőnek, és nem tudod, honnan jönnek. fények villannak, ahogy a város más részein felrobban valami. tűzropogás. rohanás. éneklés, üdvrivalgás. valaki Allahért kiált.
lelövik. csendben fekszel, nagyon csendben, hogy nehogy észrevegyenek. félsz, hogy téged is lelőnek, vagy megerőszakolnak. minden éjjel szorosan öleltem a húgomat, hogy csak most ne, még ezt az estét éljük túl. napközben pedig, hogy csak még ezt a napot, és ne haljunk éhen. valahogy mindennél jobban akarsz élni, pedig nincs is miért. és valahogy mégis, ezen nem tudom túltenni magam azóta sem. miért jobb még így is életben maradni, igazán semmi jó nem történt. jöhetnék most az élet apró örömeivel, de hidd el, erről szó sem volt. valahogy mégiscsak élnem kell, ha már megszülettem. mi járt a fejedben? semmi. csak üresség, alig emlékszem, biztos voltak olyan napok, mikor nem is voltam magamnál. nem tudom, miért élhettem túl. nem voltam szuperhős, aki másokon segített, aki másokat támogatott, nem tartottam a lelket senkiben sem. csak kucorogtam én is a sarokban. pedig voltak olyanok, akik például az Isis-raktárakba törtek be, hogy az ételkészleteikből lopjanak. ez baromi veszélyes, és az egyik barátom, Firas is ilyen volt. az anyja minden akció idején anyám ölébe hajtotta a fejét, és zokogott. egy idős asszony, olyan hatvan éves forma, nem tudom, illetlenség lett volna megkérdezni, mennyi idős. egyszer meg is lőtték Firas lábát, napokig magas lázzal feküdt, magánkívül volt, gyötrődött. semmi gyógyszerünk nem volt. semmi. takarókkal próbáltuk csillapítani a vérzést, és imádkoztunk, hogy a seb ne fertőződjön el. de Firas túlélte. azóta biceg. de végül ő is
átmenekült Gaziantepbe. látod, mindenkiről annyi mindent tudok. csak a családomról nem. hát, biztos élnek. kideríthetnéd, Vadoma. nem, nem akarom. biztos élnek. élnek.
