• Benedek Szabolcs
• Gyöngyösi Lilla

 

Amikor az özönvíz sem segít

 

(Benedek Szabolcs: A fiumei cápa. Helikon Kiadó, Budapest, 2017)

 

 

Cápák köröznek Fiume partjainál a szó szoros és átvitt értelmében is: az adriai kikötővárost eleinte csak vízi ragadozók kerülgetik, majd lappangó, de sokkal súlyosabb veszélyforrásokkal is szembe kell nézniük a gondtalan polgároknak. Benedek Szabolcs új történelmi regényében, A fiumei cápában korábbi műveihez hasonlóan eltörli a határokat populáris és magasirodalom között, hiszen a kalandos történetet és lendületes stílust mély tartalommal és szépirodalmi megformáltsággal ötvözi.

A szerző már legismertebb műveiben, a Vérgróf-trilógia darabjaiban (A vérgróf, A vérgrófnő, A vértanú) bizonyította, hogy otthonosan mozog az 1910-es évek világában; megteszi ezt most is: egy útikalauz részletességével vezet végig Fiume nevezetességein és rejtett negyedein egyaránt. A fiumei cápa célkitűzései szintén a korábbi műveiét idézik: a regény lerántja a leplet a látszólagos idillről, és a boldog békeidők felszíne alatti forrongásról tudósít. Ráadásul – bár a történet pontos időpontja csak az utolsó oldalakon válik egyértelművé – a regény hangsúlyozottan a végromlás küszöbeként értelmezi az időszakot. Fiumében egyre furcsább dolgok történnek, az egyszeri, hírlapi kacsának hitt cápatámadás helyett a pesti újságíró hamarosan robbantásról, földrengésről, szökőárról és árvízről számolhat be a lapjának – amelyek szó szerint és áttételesen is megrázzák a várost.

Fiume érdekes helyszín, hiszen egyszerre hat valósnak és szimbolikusnak: Benedek részletgazdag, hiteles és élő képet fest a kikötővárosról, amelyet közben leplezetlenül a Monarchia metaforájává nagyít fel. A sokszínű Fiume az egész soknemzetiségű, eltérő kultúrákat összeolvasztó birodalmat képezi le kicsiben, amely látszólag virágzik, de lassan kiütköznek rajta a rothadás jelei is. Egy ponton az egyik szereplő akváriumhoz hasonlítja a helyet; bár a hasonlat a város pillanatnyi külső megjelenésére utal, más síkon is megállja a helyét. „A berobbanó víz föltehetően az épület valamennyi, délre néző pinceablakát betörte, és most megállíthatatlanul áramlik befelé. Mintha léket kapott hajón lenne, amelynek raktere rövidesen megtelik. […] De ne is emlegessük a süllyedő hajót. Mondjuk inkább azt, hogy akvárium. Amilyet állítólag a kikötőben, a tengerészeti hatóságnál akarnak csinálni. Teleengedik vízzel, aztán jöhetnek bele az állatok. A nyaralók meg a turisták pedig érkeznek sorra Bécsből és Budapestről, és megbámulják a megannyi fiumei csodát.” (287‒288.) Mesterségesen fenntartott rend egy külvilágtól elhatárolt, látványosságként csodált mikrovilágban – a különleges státuszú, vegyes lakosságú, kedvelt turistacélpontként számon tartott Fiumére általában is igaz, hogy akváriumhoz hasonló.

A város sokféleségét, hangyabolyszerű működését sok történetszállal és eltérő társadalmi hátterű elbeszélővel érzékelteti a regény. A kiábrándult magyar előkelők rétege, a kiszolgáltatott magyar és horvát cselédség, a talajt vesztett, terrorista olasz fiatalság szemén keresztül mind más problémákat ismerhetünk meg, amelyek széttartása pont a város legnagyobb problémáját, tarthatatlan közigazgatási helyzetét és élhetetlenségét támasztják alá. A főszereplő budapesti hírlapíró, Kovách Richárd jóvoltából pedig megjelenik az a külső szemszög is, amellyel olvasóként talán a legkönnyebb azonosulnunk. Tanulságos és ismét csak szimbolikus, hogy az egymás mellett élő, mégis egymástól elszigetelten mozgó figurák csak a regény csúcspontján ismerik meg egymást, válnak egymás szövetségeseivé, ekkor viszont már túl késő.

Az egyszerre konkrét és metaforikus beszédmód tehát nemcsak a helyszín leírását, hanem az egész regényt meghatározza. A fiumei cápa bővelkedik az áttételes mozzanatokban, kezdve a címben szereplő, sokféle jelentéssel bíró csúcsragadozóval. Kovách eleinte hírlapi kacsának véli a felbukkanását: „A fiumei cápát mindig akkor szedik elő, amikor nem tudják mivel megtölteni a lapot. […] Bevált újságírói fogás. Amikor semmi nem történik, akkor megírjuk a fiumei cápát. Hogy látta valaki, valamikor, valahol a messzi Quarneróban. Úgyse ellenőrzi senki. Na de ilyenkor? Amikor a Parlamentben verekednek, a Balkán puskaporos hordó, a németek meg az angolok pedig mindjárt egymás torkának esnek? Minek ilyenkor a fiumei cápával ökörködni? Nevetséges.” (11.) A cápa később megelevenedő metaforaként fenyegeti a várost: legkésőbb a regény utolsó, vérben úszó, gore filmeket idéző fejezeteiben megbizonyosodhatunk róla, hogy nagyon is valóságos állatok úszkálnak Fiume körül, ugyanakkor a háromszögletű uszonyok a tágabban értelmezhető, teljes pusztulást előrevetítő baljós előjelek sorát bővítik.

Akárcsak a Vérgróf-trilógia, A fiumei cápa is a valós történelmi eseményeket kever horrorelemekkel. Benedek elmossa a határokat valóság és fikció között, hiszen jól ismert figurákat, eseményeket sző bele a fantasztikus történetbe. Ezek egyszerre hitelesítik a cselekményt és zavarják össze az olvasót: ebben a világban is létezik például a Szent István csatahajó, de félkész állapotában megsemmisül; a Titanic viszont a jól ismert, tragikus sorsra jut. Az alternatív történelemleckét színesítik a feltűnően áthallásos mozzanatok (például az Amerikába özönlő emigránsok) és kijelentések. Az egyik főszereplő, a fiumei olasz Antonio például így elmélkedik: „Mit tudhat egy magyar arról, hogy mi az az anyaország, és mit jelent, hogy valaki azon kívül lakik? Szerencsések a magyarok, amiért nem kellett megtapasztalniuk, hogy milyen az, amikor valaki nem abban az országban születik, amelyre anyanyelve, neve, kultúrája és legelőször is vére révén predesztinálva van.” (206.) A hasonló mozzanatok felváltva utalgatnak a vészterhes közeljövőre és tágítják ki a jelenünkig a regény cselekményvilágát, egyszersmind érvényességét.

A fiumei cápa a dekadencia fellegváraként, szinte második Szodomaként ábrázolja a nagynevű várost – hangulata és konfliktusrendszere az utóbbi évek egyik legsikeresebb magyar tévéfilmjét, a Félvilágot idézi (A film előzetese itt látható). Benedek viszont a bűn bemutatásánál tovább megy, nála a bűnhődés is bekövetkezik – Fiume pusztulása pedig megérdemeltnek tűnik. „Erzsébet egyetlen pillanatig se csodálkozott azon, hogy az apokalipszis megérkezett. Végtére is pusztán egyetlen dolgon lehetett ezzel kapcsolatban meglepődni: azon, hogy miért csak ennyire soká következett be.” (265.) Ám a regény ezután sem jut nyugvópontra, a végkicsengése ugyanis világossá teszi: a biblikus léptékű, végítélettel felérő özönvíz ugyan megtisztítja Fiumét, de mindez már túl későn történik. A világtörténelem kerekét ez az áldozat sem fordíthatja vissza, a város pedig csak átmenetileg lélegezhet fel a sorscsapások között. Benedek bravúrja, hogy hiába tudhatjuk a történelemkönyvekből, hová futnak ki az események, a baljós előreutalások, az újra és újra beszűrődő politikai-közéleti feszültségek végig egy krimi izgalmával töltik meg a regényt. Ugyanis pont az említett fikciós elemek miatt sosem lehetünk biztosak benne, a következő oldalon milyen fordulat éri a hősöket.

A végig roppant szórakoztató regényt a remek stílus teszi még élvezetesebbé. A fiumei cápa – a megidézett korszaktól egyáltalán nem függetlenül – Kosztolányi finomságát és kedélyességét juttathatja eszünkbe, amellyel jól megfér a morbiditás, a gúny és az erotika is. A szerző (szerencsére) nem próbál meg archaizálni, a regény mégis korhűnek, ugyanakkor élőnek hat. Benedek a tőle megszokott gördülékeny, lendületes elbeszélésmóddal vezeti a cselekményt, a sok történetszálat izgalmasan váltogatja, miközben olykor virtuóz megoldásokra ragadtatja magát – például amikor a regény egy-egy személytelen passzusáról kiderül, hogy éppen Kovách fogalmazgatja a tudósítását; de önmagában érdekes, ahogyan a nézőpontok, világlátások fejezetenként eltérnek a szereplők között vándorló elbeszélői hangnak köszönhetően. A végén pedig még – egy cseppnyi önreflexióval, saját farkába harapó kígyóként – jelen regény születésének is tanúi lehetünk. Azaz A fiumei cápa a szó legpozitívabb értelmében tartalmas szórakozást nyújt, ez pedig ritka kincs.

• Nagy-Horváth Bernadett

 

Mi lenne ha?

 

(Kemény Zsófi: Rabok tovább. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2017)

 

 

Sokan, sokszor eljátszottunk már a gondolattal, mi lenne ha…
többen eljöttek volna?
ha tovább maradnak
vagy haza sem mennek?

 

Kemény Zsófi is elmereng. Második, 2017-ben megjelent Rabok tovább című regényében egy a külföldre vándorlókat sújtó fészekadóval, fizetőssé tett gimnáziumokkal és egy új július 10-i nemzeti ünneppel gazdagabb országot ismerhetünk meg. A Mátyásról elnevezett jeles napon egy Facebook-csoport által szervezett performanszból tüntetés, majd felkelés lesz. Mindezt a szüleiről hirtelen leszakított, mosógépet bekapcsolni sem tudó szórakozott, húszéves pszichológus szemszögéből ismerjük meg, aki még a szétkenődött kutyaszart is képes megsajnálni. Hősnőnknek természetesen szerelme is van, a 6 évvel idősebb rapper, Gio, az események egyik ikonikus figurája.

Mielőtt mélyebben beleásnánk magunkat a történetbe, a szereplők szövevényes szív-és államügyeibe, nem árt újra tisztázunk a kereteket, hogy elkerüljük a félreértéseket. Ahogy az első bekezdésben írtam, játszunk, a szerző is ezt teszi. A regény tehát egy gondolatkísérlet egy Forradalom2017 elnevezésű csoport felkelésbe torkolló flashmobjáról.

Felnőtteset játszunk. Kamaszkorunkban sokszor gondoltunk rá, mi lenne, ha szüleink jó messze költöznének, és otthagynák nekünk a huszonöt év alatt tisztességesen telepakolt bárszekrényt, és a kecót? Itt ez a fikció valóra válik. Hősnőnk, Bora szülei megkapják az évek óta várt munkát Ausztráliában és kivándorolnak. Bora legjobb barátnőjének szülei pedig a modern nomádságot választják egy tanyán, Budapesten hagyva a húszas éveiben járó lányukat és Király utcai lakásukat. Ebben a helyzetben gyorsan fel kell nőni, hőseink is ezt teszik, csak máshogy, mint gondolnánk.

A regény alaptörténete a 2017-es forradalomként, szabadságharcként, vagy csak Szabiként emlegetett véres eseménysorozat. Egy békés beöltözős buliból az álruhás Mátyások beavatkozásával, és a miniszterelnöki beszédet meghekkelő rappel pillanatok alatt tüntetés, majd utcai harc lesz.

 

de nem baj a te időd is most már lecseng,
bár lehet, hogy ez is csak Orban legend. ( 86.)

 

A Hősök tere hangyabollyá változik, összecsapnak a tüntetők a rendőrökkel, Borát majdnem eltapossák, felgyújtja Mátyás pálinkával átitatott koszorúját, majd Gioval, a rapperrel az állatkertbe menekül. A regényben bemutatott események emlékeztetnek bennünket az elmúlt évek demonstrációira, 56-ra, de leginkább egy szétcsúszott zenei fesztiválra. Már a megnevezéssel is bajban vagyunk, egyrészt a regény szinonimaként használja a forradalmat és szabadságharcot, másrészt pedig semmilyen ideológiáról, politikai-gazdasági fordulatról nem beszélhetünk, és még tisztességes diktatúránk sincs, amit megdöntenék. Az összecsapások egyetlen célja a miniszterelnök eltávolítása, így az eseményekre a továbbiakban a felkelés szót használom.

A főhadiszállás a Gellért Hotel, melynek úszómedencéjéből mosókonyha lesz, az utcákon az ellenséget kutató drónok röpködnek, és tank helyett az angol katasztrófaturistákkal teli Kóbor Grimbusz-szerű partybusz érkezik az úton lévők megmentésére. A fővezér a számítógépes játékokon edzett Váli Beni, aki még a vaddisznót is gépfegyverrel lövi. Mindeközben a stratégiai megbeszélések kávé helyett spanglival kezdődnek és sörrel végződnek. Képtelenségek és zagyvaságok, mondja erre Sántha József. (Sántha József: A Falk Miksa utcai rapperek [Kemény Zsófi: Rabok tovább]). Bántóan hiteltelen, sem szatíraként, sem realista regényként és még disztópiaként sem működik, folytatja Jankovics Márton. (Jankovics Márton: Tényleg így nézne ki egy forradalom Budapesten?)

A felkelés leírása valóban nem hiteles, a legfőbb hiba az, hogy nem tud elmozdulni a hétköznapok, az utópia, a mesék határmezsgyéjéről, hanem mindegyiket hozza és egyiket sem igazán. Találunk kezdeményeket, amikor a regény a szatíra, vagy antiutópia irányába fordul, de ezek sajnos csak kezdemények maradnak. Remekül eltalált, amikor Bora azon morfondírozik, hogy mit viselhet egy forradalmár, Rebeka a menekülés előtt rendet rak, hogy az ajtót betörő rendőrök ne a koszos bugyikat találják meg, és a lányok összegyűjtik fegyvereiket a harchoz: „A legdurvább fegyver, ami kettőnknek együttvéve valaha a kezünkben volt, az Rebeka néhai öreg tacskója, ami egyszer megölt egy pockot.” (111.)

Az aktuálpolitikai áthallások is ütősek. „Nem is skandáltuk, hogy ki takarodjon, és hova. Ez így nem is igazi tüntetés.” (75.)

A tüntetés, a kialakuló káosz hiteles, Boránál feltörnek a gyerekkori emlékek, apa okításai a tömeglélektanról, és a pánikról. A harcoknál az író azonban láthatóan teret enged a képzeletének. Gripenek a város fölött, fekete ruhás, nagydarab, erőszakos kormánypártiak, amerikai akciófilmekbe illő jelenetek. A cél pedig a rosszfiúk és a miniszterelnök kiiktatása. Joggal érezhetjük azt, hogy egy videojátékba csöppentünk.

Több utalást is találunk, ahol ugyancsak visszaköszönnek a gyermekkori mesék.

 

Olyanfajta mesék, amiben ahhoz, hogy a vége jó lehessen előbb elképesztően embertelen és gusztustalan dolgoknak kell történnie. Mint az eredeti Hamupipőkében, ahol a mostohatestvérek levágják a sarkukat, hogy beleférjenek az üvegcipőbe. (53.)

 

Mátyás újratemetésén a felvonulók egy ork hadseregre emlékeztetik Borát. A fegyverekről pedig nem tudjuk elhinni, hogy valódiak: „Az összes pisztoly csövéből apró hullákat láttam kiesni.” (139.)

Még a halálhoz is úgy viszonyulunk, mint egy akciófilmben, nem érezzük annak súlyát. Váli Beni sorra veszi ellenségeit, akiket likvidálni kell, de a nagyobb célt, a jövőt nem látjuk. A kisebb csapatok képtelenek az egyezségre, Ez a fajta kilátástalanság nem hiba, csupán a rögvalóság. Az elszabadult indulatok, a változásért kiáltó néplélek és az összefogás hiánya ismerősen cseng. Egy igazi látnokot tisztelhetünk a szerzőben.

 

[D]e ami még durvább, hogy nem fogják fel, hogy együtt lenne esélyünk, de ha ő csak a kacsacsőrű emlősökkel szövetkezik, akkor mindenki magára marad. (220.)

 

Ez a magány pedig a regény csúcspontja. A felkelők táborában zombiként lődörögnek az emberek, Beni gombát gyűjt és harkályra vadászik, a párok összevesznek, Margit, a csapatat néhai szakácsa pedig üstje mellett vacsorát kotyvaszt. Remek kis seregszemle ez, tökéletes bemutatása a bezártságtól bekattant felkelőknek.

Csúcspont után jöhet a mélypont, mely nyelvi szinten az utcai harcok kitörését követő az állatkerti kalanddal azonosítható. Gio és Bora a Hősök teréről menekülve az állatkertben negédesen találnak egymásra: „aztán tovább néztük a haldokló percet, meg a porzó elefántokat. Az isten is szelfizésre teremtette-sóhajtott egyet Giovanni, nekem meg összerándult a gyomrom a szeretettől.” (95.)

Ez a néhány oldal nekünk is megfekszi a gyomrunkat, van itt minden Freud jéghegy-elméletétől kezdve az önbizalom pulóverén, a Titanicokon keresztül minden. Jobban tesszük, ha gyorsan átpörgetjük ezt a fejezetet. A szerelemtől valóban hebegnek-habognak a szereplők és képtelenségeket beszélnek:

 

Elvettem a skalpját, aztán levágtam a sajátomat, és rátettem a gőzölgő, véres koponyájára. A saját koponyámra pedig az ő skalpját tettem. (167.)

 

A regény szerethető marad, ha nem is kárpótol, de szórakoztat a sziporkázó stílus, és ennek a Harry Potterrel felnőtt nemzedéknek az ironikus bemutatása. Előhívja a kollektív budapesti egyetemistatudatot, a Szabó Ervinben laptopról tanulós nyári vizsgaidőszakokat és az itt előforduló arcokat.
Imádjuk a kibontakozó szerelmet, a pillangókat a gyomorban, azt, amikor megtapasztaljuk, hogy a másik hozzánk és rólunk beszél. És ha ez egy nagy tüntető tömeg előtt történik, akkor a kifejezetten izgalmas.

 

itt vagyok és harcra ajánlkozok.
Bár lennék máshol, mondjuk Bora Borán,
ha nem rossz lapokat osztanánk folyton oly szaporán…”(87.)

 

Az elhibázott szóképek mellett jócskán vannak poénosak is. Ilyen például a „minden magyar szívében van egy külön hely Mátyásnak” (77.) fordítása, mely így hangzik: „Elképzeltem a szívemre fogpiszkálóval tűzött táblácskát, hogy „matyizásra kijelölt hely.” (Uo.)

Vegyes érzelmekkel tekintünk vissza erre a néhány helyen magával ragadó, ugyanakkor hiteltelen és hihetetlen regényre. Játéknak, kamaszkori víziónak éljük meg az eseményeket, semmiképp nem lesz belőle forradalmi regény vagy antiutópia. Igazat adunk Jankovics Mártonnak, a fő szál nem működik. Becsukjuk a könyvet, kezünkbe vesszük a borítót és elgondolkodunk a Hősök terére montírozott tigrisről. Olyan, akár a regény: nem tudjuk mit keres jelenlegi helyén.

• Kővári Boglárka

 

Nevelő novellák

 

(Fekete István: Éjféli harangszó. Móra Könyvkiadó, Budapest, 2017)

 

 

„Ez szép, és ebben emlékek vannak” (52.) Olyan emberek emlékei, akik „hétköznapi hősök: falusi emberek, kik küzdenek a szegénységgel, az öregséggel, az elmúlással, néha a szerelmi bánattal, mások rosszindulatával vagy éppen a szeszélyes időjárással.” – olvashatjuk a kötet fülszövegében.

Esti mesét olvasni a gyerekeknek nagyon fontos szülői kötelesség, azonban ehhez gyakran nehéz olyan könyvet találni, amit a felnőtt is szívesen olvas. Fekete István nevét ismerjük a Vuk vagy a Tüskevár nyomán, viszont kevesen hallottak novelláiról, melyeket úgyszintén gyerekek számára írt. A biblikus utalásokkal és régies elfeledett szavakkal átszőtt novellák egyaránt nyújtanak új élményt szülő és gyermek számára egyaránt. A Móra Kiadó gondozásában 2017-ben megjelent Fekete István-kötet, az Éjféli harangszó nosztalgikus hangulatot ébreszthet az idősebb korosztályban a Matula név olvasása során, míg a fiatalabbak új ismeretekkel, tudással és érzelmekkel gazdagodnak az alapvető emberi kapcsolatok vagy a falusi élet mindennapjainak terén.

A kötet szerkesztői nagy gondot fordítottak a novellák összeválogatására. Amiben ez a figyelem megjelenik, az a novellák időrendi sorrendje. Az első mű tél végén, tavasz elején játszódik, majd azt követi április, május eleje és május vége, s szépen sorban haladva hónapokkal. Ez a sor egy idő után megszakad és dominánsan őszi és téli évszakban játszódó novellákat olvashatunk. A gyermekolvasók számára jó szemléltető példa ez a hónapok, évszakok váltakozására és azok jellemzőivel való megismerkedésre. Az idő múlásának szemléltetésére, ha a szerkesztettség nem lenne elég, akad a hallgatóság számára több olyan novella is, amely például a hazatérés motívumán keresztül szemlélteti ezt a témát. Ilyen például az Otthon voltam című alkotás, ahol a főszereplő elmeséli, hogy húsz év után hazatérni a szülőfalujába milyen érzés volt számára, mi minden változott. Szomorú a megérkezés, hisz „Hol van már az öreg Pista!” (65.) gyermekkorában az állomáson várta? A szomszédnak is hiába integetne, „szegény elmaradt valahol még 1917-ben, és az öregek is…” (65‒66.) A rádöbbenés elérzékenyíti a főszereplőt, ahogy az olvasót is. Az emlékek közt bolyongva, s egy régi ismerős ölelésében a novella vége keserédes szájízt hagy maga után: „Szívemben megjelent a régi nyarak ragyogása, régi ízek édessége, régi mezők szénillata, és az öreg karok reszkető ölelésében megéreztem, hogy minden elmúlhat körülöttünk, elmúlhatunk mi magunk is, de a jóság ifjúsága és a tűz dajkáló, drága melege el nem múlnak soha.” (68.)

A kötet tartalmának tanító, oktató jellege megjelenik egy kisfiú és egy sánta öregúr kapcsolatában is, mikor a fiatal megtapasztalja az adás és a saját szerzemény megosztásában rejlő örömöt. A novellából fakadó szomorúság a humor által könnyebben feldolgozható, mikor egy nehezebb érzelmet az öröm, a nevetés vált fel. Az olvasó átélhet olyan érzelmeket, melyeket korábban csak ritkán, esetenként sohasem érzett. Akad olyan novella is, ahol csak elképzelni tudjuk, hogy milyen lehet hazatérni a frontról és örülni az apró, otthont jelentő tárgyaknak, mint például a borotválkozásra használt kis tálkának: „Keze reszketve fogta a kis tálat, belül valahol régi vasárnapok, és a kis tükör ködösen, könnyesen visszanevetett.” (34.) Ezek az érzelmek azok, amelyek miatt az olvasó és hallgató akár már az első tíz oldal után kötődik a könyvhöz és egy novellát kétszer vagy akár többször is elolvas. Ezzel egyidejűleg kapunk olyan tudományos, szakszerű információkat, melyek befogadása a mesei jellegből fakadóan sokkal könnyebbnek bizonyulnak, egy tankönyvben olvasott szakszöveggel szemben. A tudomány mellé beférkőzik az irónia, a humor is, mint például a Partszakadás című novellában: „a jó vályogház nyáron hűvös, télen meleg, és ha kellő szakértelemmel készült, tartós, mit a beton, csak a vizet nem szereti. Emberben is akad ilyen.” (25.)

Ezt a könyvből szerzett tudást később hasznosítani lehet az iskolában és az életben egyaránt. Ahogy a hónapok, úgy a vidéki szakmák is megjelennek a novellákban. Akad gyékénykötő, molnár, borbélymester, postás, katona, de találkozhatunk tengerésztiszttel is.

Gyakran hallani, hogy a falu élete unalmas, ám ha valaki mélyebbre néz, és jobban beleveti magát a kötet tartalmába, látja, hogy a vidéki élet igenis mozgalmas, talán lassabb a folyton nyüzsgő városi mindennapokhoz képest, de annál tartalmasabb is. Olvasás közben így akár gyerek, akár felnőtt az illető, visszavesz a gondolkodása tempójából, hisz ahhoz, hogy megértsük a szöveget, át kell vennünk annak ritmusát. Mindemellett azért is fontos a megfontolt haladás, mert Fekete István olyan témákat dolgoz fel, melyek a gyermek számára tanító jellegűek lehetnek, de a felnőttet is gondolkodásra készteti. A novellák sokszor népies tárgyúak, az emberi élet fordulóihoz kötődnek (szerelem, házasság, halál). Így hát a minden generáció számára tartalmat nyújtó kötet nem hagyja magát gyorsan átlapozni. Fel kell dolgozni a novellákat, amik a műfajból eredően tömörek. A régies, elfeledett magyar szavak, illetve a vidékies kifejezések megnehezítik a befogadást, viszont bővítik a beszéd tartalmi oldalát, a szókincset, ezzel is gazdagítva az olvasót. Ilyen szavak például a káka, ókula, brillantin, pökdösni, lesrófolni, szánka, pelyva, illetve kifejezések, mint a „rátok adom a tisztát” (17.--------­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­) vagy az „enni adott a garatnak”.

A novellákban gyakran megjelenik az emberség, a törődés az idős szomszédokról, a falu korosabb tagjairól, az összetartozás és az egymásra való támaszkodás mellett. Ez remek példa a gyermekolvasók számára, akik bepillantást nyernek az emberi kapcsolatok mélységébe, de a felnőttek is gazdagodnak belőle. A kötet novellái elgondolkodtatók az idősek számára, akikben nosztalgikus emlékeket ébreszt fel néhány jelenet. Másokban viszont az események vágyakozást szíthatnak az egyszerű és békés vidéki élet iránt.

A novellák között akad olyan is, amelynek tárgya a gyermekek számára egyszerre riasztó és érdekes is lehet. Ilyen például a börtönbe jutás témája, ahol gyakran a főhős gondolataiban olvasunk: „ide azért kerültél, mert előbb ütöttél, és azután gondolkodtál” (14.). A novella során kiderül, hogy megvédeni egy lány becsületét lovagias tettnek bizonyul, viszont nem mindegy milyen módon teszi azt az ember, még akkor sem, ha az apák díjazzák e viselkedést, mikor saját lányukról van szó. A novella hőse végül hamarabb szabadlábra került és így „a bilincs, amit Ádám rövid időre kapott, egyúttal az eljegyzést jelentette” (15.). A mű eleje rejtéllyel teli, az író csak lassan fejti ki az előzményeket, inkább a főszereplő lelki oldalára helyezi a hangsúlyt. Megjelenik a féltékenység, düh, anyai és testvéri szeretet, majd végül a szerelem is.

Hasonlóan borzongató téma lehet egy kisgyermek számára a halál kérdésköre. A címadó novella az elmúlásban meglelt örömöt írja le, mikor az eltávozott találkozik egy elvesztett rokonnal. A novella esetében a haldokló édesanyát halálos ágyán kisfia öleli át és segíti a túlvilágra, míg az idősebbik fiú feleségével szunnyad a másik szobában. A mű sejteti, hogy a fiatalabbik fiú elhunyt, említ operációt, s hogy annak kimenetelét jobb, ha az asszony előtt nem fedik fel. A novella gyönyörűen ábrázolja a bánatot megszemélyesített tárgyakkal, mikor az erdész megtudja az orvostól, hogy édesanyjának csak órái vannak hátra: „A ház nézte az erdőt tanácstalanul, és a világtalan ablakszemén végigfolyt a pára, de az erdő nem mondott semmit.” (153.) Ezzel a képpel sokkal jobban átérezhető a fájdalom, melyet a férfi érez, mintha egyszerűen azt olvasnánk, hogy az erdész arcán legurult egy könnycsepp. Ez a pár sor a gyermek számára ijesztő lehet, viszont szülőként nem szabad megmagyarázni a tartalmat, hagyni kell, hogy a maga módján dolgozza fel a hallottakat. A novellák vége gyakran nyitott, ami lehetőséget ad az olvasó/hallgató számára, hogy saját fantáziájának elemeivel, saját elképzelése szerint fejezze be a történetet. A cselekmények melletti folytonos sejtetés tovább ösztönzi a befogadót az olvasásra. A mesék nem agyafúrtak, furfangosak, mint mondjuk egy detektív történet, de mégis okosak és izgalmasak: épp egyszerűségük miatt. A nyers, falusi racionalitás tisztán tükröződik a novellákban, melyek segítséget nyújthatnak abban a gyermekek és a felnőttek számára, hogy ne bonyolítsák túl az élet dolgait.

Már fiatal korban szükséges, hogy a gyermeket rávegyük az értve olvasásra és a saját gondolatok megfogalmazására, s ennek jó alapja lehet a mesehallgatás. Ez a novelláskötet képes a fiatal olvasót ösztönözni arra, hogy az egymás utáni eseményekből következtetéseket vonjon le és az általuk kiváltott érzéseket megélje és szavakba öntse.

Amikor kezünkbe vesszük a könyvet, a taktilis érzékeknek köszönhetően rögtön bensőséges kapcsolat alakul ki a mű és az olvasó között. Az indigókék borítón egy csukott szemű lányarcot látunk népies mintával keretezve. A könyv illusztrátora Herbszt László grafikus, akinek alkotásait rendszeresen viszontláthatjuk gyermekirodalmi kötetekben. A képek megnyugtató színvilága, vonalas technikája és egyszerű formái, állatok ábrázolása hozzájárul a kötet novelláinak tartalmához. Az első gondolat, ami eszünkbe juthat az alkotások láttán, hogy mennyire összetett némelyik és milyen precíz pontosság ül mögöttük. Az autizmus spektrumzavarral élők számára a képekben megjelenő szimmetria, rendszeresség megnyugtató lehet, hisz számukra fontos a rutin és a pontosság. Ezen túl az ábrák finom kidolgozottsága, olykor egyszerűsége fejleszti a vizuális percepciót, azon belül még az analízis-szintézis területét is.

Fekete István novellái gondosan válogatott, nevelő, szórakoztató és fejlesztő alkotások, melyek minden korosztály számára útmutatást, megoldást adnak. Az emberi kapcsolatok egyszerű és finom, nemcsak szavakkal történő ábrázolása szorosabban összeköti a gyermeket a szülővel a globalizáció hatására felgyorsult világunkban. Más típusú és tartalmasabb élményt nyújt, mint egy számítógépes játék, hisz a mese olvasása vagy hallgatása közben a saját fantáziánk elemeivel dolgozunk, nem kézhez kapott, animált eszközökkel. Ez fejleszti a fiatal hallgatóság képzelőerejét, gondolkodását, s ugyanezt felébreszti az idősebb olvasóban.
„az öreg ballag az unokával a csendes dűlőn. Most a kezét fogja, mert nagy út a mai. Szó sincs, de a kézfogásban minden benne van. Ennél többet mondani úgysem lehetne.” (58.)

• Szöllősi Mátyás

 

Felemás emlékezet

 

(Bánki Éva: Elsodort idő. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2017)

 

 

„Aminek nincs középpontja, azt nehéz birtokba venni.”
(B. É.)

„Szigeten könnyebb uralkodni.”
(A. C.)

 

Szeretem a zavarba ejtő könyveket, amiknek olvasása egyszerre nyújt igazi élvezetet, s egyszerre dolgoztatnak meg, kényszerítenek a visszalapozásra, néhány rész újraolvasására, és arra, hogy utánanézzek bizonyos kérdéseknek – tehát az olyan olvasási élményt, ami rádöbbent, hogy milyen keveset tudok a világról, és hogy ez nem feltétlenül baj. Bánki Éva Elsodort idő című könyve ilyen kötet, akárcsak korábbi művei, folytatva annak az univerzumnak a feltárását, bemutatását, ami csak látszólag távoli, amihez sokkal több közünk van itt és most, mint ahogyan azt az első pillanatban gondolnánk.

Bánki Éva regénytrilógiájának második része – összetettsége, nyelvi leleményessége, képi világa miatt, vagy csupán azért, ahogyan jellemeket mutat be, és ahogy a természeti jelenségekről szól – lebilincselő olvasmány. Ezt előttem persze már mások is megállapították. Korábbi könyveire, regényeire is igaz talán az a megállapítás, hogy mindig valamiféle élen mozognak, leginkább azon, ami egy, az ismert történelmi tények alapján megrajzolható kor, és egy elképzelt világ határmezsgyéjét jelenti – különleges elegyet alkotva a szokásokból, hiedelmekből, valamint a képzelet nyújtotta lehetőségekből. És itt azonnal fel is merül, s igazán lényeges kérdés, hogy mi is a valóság, mondjuk a nagyon különböző kultúrákban, de akár egyazon kulturális területen élők, mondjuk egy nő, egy gyermek, egy harcos, egy kereskedő, egy feltaláló vagy egy pap számára – és mi a valóság számunkra, most, amikor hallunk ugyan az események legtöbbjéről, de szinte ugyanúgy nem éljük át őket, ugyanúgy szövegszinten (esetleg képi, és sokszor manipulált módon) működnek számunkra, akár egy nyilvánvalóan fiktív történet szövete.

Az Elsodort idő úgy mesél egy korról, és a benne élő emberekről, mintha számukra az emlékezet, az emlékezés volna a legfontosabb kérdés, és legfőképp a nők számára, mert – bár a statisztikai megközelítést nem kedvelem, és nem is alkalmazom – az az érzésem, hogy a fejezetekben központi szerepet kapó egyén, aki köré épül a történetbe ágyazott (rész)történet, az esetek nagy hányadában nő. Mintha a Bánki-világban az emlékezés képessége hozzájuk tartozna elsősorban, s mintha nekik adatott volna meg, hogy – a társadalomban elfoglalt helyük ellenére vagy épp amiatt – megfigyeljék, és rögzítsék (magukban) a világ történéseit. Az egyes részek elbeszélői módja is úgy épül fel, hogy egy központi személy szűrőjén keresztül látjuk a történéseket, az ő érzései, világtapasztalata, gondolatai tükrében, s így erős kontraszt mutatkozik abban az esetben, ha egy téma, egy esemény visszatér a szöveg más részeiben, valaki másnak a szűrőjén keresztül.

A szöveg számomra legfontosabb „problematikája”, hogy a közösségi emlékezet, és az egyéni, milyen hihetetlen módon különbözik egymástól, s hogy kétféle emlékezet is működhet (működik is) egyszerre valakiben. A regény egyszerre mutat be olyan helyzeteket, amelyek az általunk tanult, és ismert történelmi eseményekből is kikövetkeztethetők, ezzel villantva fel az emlékezetünk tanult jellegét, hogy automatikusan tényszerűnek kezelünk bizonyos dolgokat, csak mert a közösség annak tartja őket, és azt a fajta emlékezetet, amit valamiféle érzelmi szövetként, a jellem- és lelki fejlődés alakulásának hozadékaként érzékelünk. Sokszor volt olyan élményem olvasás közben, hogy ezzel nagyon is tudatosan játszik a szöveg, hogy egy fiktív történés boncolgatása közben utalás szinten behoz egy adatolható dolgot a középkor bizonyos szakaszából, ezzel kontextusba helyezve a szövegben éppen zajló eseményeket, hogy aztán az „előítéletekre”, a sémákra rácáfolva megváltoztassa az összképet, kimozdítva a szereplőket helyükről, például azzal, hogy különleges képességekkel ruházza fel őket. Bánki regényének olvasása közben, ahogy egyre inkább beljebb hatoltam a szövegben, úgy éreztem, hogy bár a fejezetcímek meghatározott időpontokat tartalmaznak, jelölnek, azok egyre kevésbé, vagy talán egyáltalán nem jelentenek már semmit a szereplők, s legfőképp a férfi szereplők számára. A napok, hónapok, idusok nevének nyilvánvalóan határozott jelentése van – vagyis hogy miért mondjuk A vadkan napja egy adott huszonnégy óra az évben –, azonban mintha a találmányok, a tudományos felfedezések, a világ megismerésének egyre határozottabb igénye, vágya eltávolítaná, képtelenné tenné a szereplőket az idő természetes érzékelésére, arra a fajta érzékelésre, ami nem elsősorban az állandó, és minél gyorsabb előrehaladásról, hanem a pillanatról, a rácsodálkozásról szól, mintha mindez elveszítené lényegét, és az idő már csupán számokat jelölne, nem egy napnak, hónapnak, évnek olyan részét, ahol valami másra, valami odaillőre, valami ott, akkor megjelenőre, jelen lévőre, lényegire kellene, volna érdemes figyelni. Az egyre inkább előtérbe kerülő egyén ebben a kaleidoszkópban elveszíti kapcsolatát a közösséggel, egy afféle, nevezzük mondjuk úgy: túlcsordulás következtében. A nők közül Riolda esete erre jó példa (és aztán ellenpéldává is válik), aki elhagyja a szigetét és alattvalóit, hogy fölfedezze a világot, de aki aztán igyekszik visszajutni oda, ahol nem kell sietnie, ahol még nem történt meg ez a túlcsordulás, a nyugalom helyére, a Nyugati szél szigetére, ahhoz a kevéske alattvalóhoz, és persze az egy éve nem látott gyermekeihez. A férfiak közül pedig Benjamin – róla később is szól lesz még –, aki pedig a vallástól, a hagyományoktól fordul el, ezzel számolva fel talán önmaga számára az emlékezés lehetőségét/képességét, s akinek változtatása olyan radikális, hogy abból már nincs visszatérés a kiindulóponthoz. Bánki Éva kiváló érzékkel jeleníti meg azt a tendenciát, hogy a szolgálat, az elhivatottság miként változik önmegvalósítássá, s hogy az egyéni képességek felismerésének ténye talán egyre kevésbé szolgája a közösség érdekeit, inkább az én szereplését, „magamutogatását” tűzi ki célul, s ez nagyon ismerőssé teszi számunkra a közeget, amit bemutat. Mintha a gondolkodás állandósága, az információk végtelensége következtében nem hogy kitágulna, hanem pont hogy összeszűkülne az idő, és nem lenne már lehetősége a szereplőknek elérni, megvalósítani mindazt, amire képesnek tartják magukat, holott a világ kitágulása, feltárulkozása épp az ellenkező érzetet kelti bennük. Kísértetiesen hasonlít ez arra, ami manapság történik, amikor az információtovábbítás gyorsasága, a fejlett eszközök megléte elhiteti velünk, hogy egyszerre több dolgot vagyunk képesek működtetni, hogy értünk ahhoz, amink van, és ami talán a leglényegesebb, és legbecsapósabb, jól. Önmagunk számára jól? Vagy a közösség érdekei szerint? Elég az, hogy csak használjuk őket, vagy értenünk is kellene az eszközökhöz? Már az ember is csak eszköz, vagy önálló még? Észrevétlenül használnak minket, vagy önmagunk számára is tudottan? És mire használnak minket, és mi mire magunkat?

Bánki Éva regényének belső motorja, ami megítélésem szerint az egész történet, illetve minden szereplő történetének lényege, az a fajta identitásvesztés, vagy épp -találás (szóval, átalakulás), ami a középkor bizonyos szakaszaiban talán némileg hasonló módon zajlott le, akár a modern korban, a technikai eszközök, a kommunikáció, a vallási kérdések, hitbéli kérdések, és ami talán a legfontosabb, a népességnövekedés tekintetében, mindezeknek drasztikus változásai miatt, amikor az élet sebességének felgyorsulása, és a kultúrakeveredés miatt egyre inkább megkérdőjeleződtek, sőt elértéktelenedtek, lényegtelenné váltak addig megkérdőjelezhetetlennek vélt dolgok. Egy kitérőt itt tennék is. Most már évek óta járok Oroszországba, olyan területre, ahol a 6‒9. század között – abban az időszakban, amikor tulajdonképpen Bánki Éva regénye is játszódik – igen komoly változások álltak be, mind kulturális, mind a népességnövekedés és -vándorlás szempontjából. Tavaly, amikor egy olyan temető területén ástak a régészek, amit az említett időszakban használtak az ott élők, egy szűk területen 9-10 kultúra nyomaira bukkantak, melyek két-három évszázadon belül tűntek föl a vidéken. Az orosz régészek egy előadásban arról is beszéltek, hogy ebben az időszakban, mondjuk a Dél-Urál vidékén, akár egyetlen emberöltő alatt is bekövetkezhetett a nyelvváltás, szóval, hogy sokkal gyorsabban és feltehetőleg tudatosabban történtek az események, mint ahogy arra gondolnánk, vagy ahogyan azt eddig tanultuk. És ezt azért említem meg, mert Bánki Éva könyve érzésem szerint erre is erősen reflektál, vagyis arra a tévhitre, hogy ez a történelmi időszak a stagnálásról, a korlátoltságról, és a sötétségről szólt volna, amikor gyakorlatilag nem történt semmi.

Folytassuk Rioldával, aki előtt kitárul, illetve újrakitárulkozik a világ, mikor évek múltán elhagyja a szigetet, ahol, bár uralkodóként tekintenek rá, szimbiózisban él azzal a kilencvenöt alattvalóval, akiket ő maga nem alattvalónak lát. Kiváló érzékkel mutatja be a könyv első néhány fejezete, hogy egy zárt, bizonyos értelemben steril, homogén közegből milyen veszteségek árán csodálkozik rá valaki az újdonságokra (és válik önkéntelenül is azoknak részesévé), legyen az technikai, gondolkodásbeli és kulturális, ami minden egyes országban, ahová eljut, más és más. Egy dolog látszik egységesnek a Nyugati szél szigetének békés világához képest, az a hatalom kérdése, ami mintha csakis ott nem volna igazán lényeges, vagy mintha nem is létezne, mint meghatározó erő, cél – talán a tömeg, és az erőforrások meglétének hiánya miatt. Máshol viszont egyértelműen a legmeghatározóbb dolog, és nem csak az uralkodó osztály gondolkodásában. Ez nagyban összefügg a területek benépesedésével, hogy egyre kisebb a tér, amit birtokolhatunk, s az a robbanás, ami manapság is megfigyelhető, a könyvben bemutatott félig történeti, félig fiktív kontinensen tökéletesen kirajzolódik.

A vallási rész külön érdekes, például Benjamin története, aki magában hordozza azt a fajta szikárságot, már-már kegyetlenséget, ami bizonyos ószövetségi történetek sajátja. Ezeknek a történeteknek az örököse úgy, hogy ő maga már nem gyakorolja a vallási rituálékat, s emiatt egyértelműen meghasonlik, mert egyszerre akar szabadulni a kötöttségektől, s ugyanakkor érzi magában a belső késztetést, az erőt, hogy visszaállítsa a régi rendet, egy letűnt királyságot. Bánki regényében sok szó esik a hozott és a szerzett dolgokról. Benjamin esete, ha a későbbi, és valós történelmi korokra gondolunk, nagyon jól példázza azt, hogy mi adhat értelmet (biztonságot) a létezésnek, s hogy egy ilyen horderejű hagyomány – a szokások, az ismétlődés lehetőségének elveszítése, feladása – komoly zavart okozhat az egyénben és általa aztán a közösségben, tulajdonképpen felszámolva az utóbbit.

Visszatérve még egy kicsit az emlékezet kérdésére, a férfiaknak a szövegben nincsenek igazi emlékei – kivéve talán Shiobian-t, aki egyrészt még nem tekinthető felnőtt férfinak, másrészt akinek a történetbe ágyazott története külön elemzést érdemelne –, s ez talán összefügg azzal, hogy az ő életük, történetük egy lineáris, egyenes vonalon halad előre, ahol nem feltétlenül értelmezni, inkább megélni lehet és szükséges is a dolgokat, sőt, eléje menni azoknak. Hákim, Benjamin, de más szereplők esetében is azt éreztem, hogy számukra a most, esetleg a közel jövő kérdései az igazán lényegesek, s hogy nem egyértelműen eldönthető, hogy – amíg a nők számára ennek az időfolyamnak az értése, értelmezése a fontos, a kauzalitás, addig – a férfiak esetében ez az emlékezés képességének hiányát mutatja-e, vagy netán – csak – érzelmi analfabétaságot. A férfi szereplők sematikussága – no nem az írás, a jellemalkotás szempontjából, hanem – a történetben, történetekben elfoglalt helyük tekintetében az egyik igazán lényeges pont. Sémákat követnek, jól működő szerepekre illeszkedne rá (ami ez előbbi kérdésben az utóbbi, érzelmi fejletlenséget látszik igazolni), talán Benjamin kivételével, aki így sokak számára gonosznak, árulónak, kitaszítottnak is tűnik. A férfiak megkötöttek, amíg a nők – Hanna, Riolda, de még talán Hildi is – a racionális és érzelmi síkot egyszerre tudják működtetni, és nagyon is képesek, épp a folytonosság megélése miatt – mivel számukra az idő körben forog – az összefogásra, egymás segítésére, gondolok itt Hannára, aki – miután elveszítette lányát, Leát – Rioldának nyújt segítő kezet, ezzel biztosítva a történet (az élet) folytathatóságát. Érdekes az is, hogy a három említett női főszereplő – még ha igen különböző módon is, és eltérő „sikerrel”, de – a gyermekeiért küzd, s ez több mint anyai ösztön, ez is nagyban összefügg véleményem szerint azzal a fajta tudatossággal, amivel a regényben (a n)ők rendelkeznek, és azzal a fajta biztonságigénnyel, mely – nem csak az egyén, de a közösség számára is – érthetővé és (át)élhetővé kívánja alakítani a világot.

Gyaníthatjuk, hogy a harmadik, leendő kötetben megkerül majd az idő, vagy legalábbis helyére billen valamilyen módon, ami feltehetőleg nem egy konkrét megoldásban, egy totális képben, hanem az újramondhatóságban, az ismétlődés szépségében mutatkozik meg.