Bolond Mazurkáék tánca Marseille-ben, a Don-kanyarban és Egerben
(Kácsor Zsolt: A harminckét bolond. Pesti Kalligram Kiadó, Budapest, 2017)
Rögtön az elején a fülszöveget idézném, csupán azon okból kifolyólag, mert nem hiányzott sok ahhoz, hogy az ajánlás hatására mégse olvassam el a könyvet:
Egy őrült nagyapa a saját unokájában születik újjá, hogy igazságot tegyen.
Ezt a rövidke mondatot, jó párszor meg kellett rágnom. Valamiféle mögöttes üzenetet kerestem, egy jelet a szerző vagy a kiadó részéről, amiből tudni fogom, hogy ez az a könyv. De nem jött át semmilyen mondanivaló, így hát dacból kellett megvennem a könyvet és szerencsére nem csalódtam. Kácsor Zsolt meglepett. Számomra egyáltalán nem a bolondok voltak a regény főszereplői, hiába próbálta meg őket Kácsor előtérbe helyezni, s a harminckettes számmal misztifikálni adekvátságukat. Sokkal inkább a bolond emberek esendősége, tehetetlensége, kilátástalan helyzetben való fönnmaradni akarásuk volt szignifikáns. Ennek analógiájára bizonyos tetteink miatt akár minket is tarthatnának bolondnak, de próbáljunk csak meg például kamaszként, családi támasz nélkül külföldön szerencsét próbálni, mint ifjabb Mazurka Flórián vagy Pierre bácsi, apaként, családfönntartóként harcolni a második világháborúban, majd hazamenekülni és újra boldogulni egy alapjaiban megváltozott világban.
Rendhagyó módon továbbra is hátulról indítanék, hogyha a fülszöveg is ennyire bátran kezeli a tartalomismertetést: a könyv utolsó fejezetében adva van Mazurka Flórián, a büdös, őrült ember, aki túróból, mészből és téglaporból kevert masszából ragassza fel Isten arcképét a sötét pincefalra. Annak az Istenét, akinek véres volt az arca a Don-kanyarban, amikor Magyarország felé fordult a második világháborúban. Ez okból igyekszik Mazurka Flórián minél hamarabb lelépni abból a háborúból, amelynek a kezdetét olyannyira várta, hogy végre harcolhasson a hazájáért és meggazdagodhasson a fronton. De természetesen a mostoha körülmények között eltöltött idő, mint amilyen például az éhezés, a hideg, a betegségek és sebesülések, a konstans félelem és rettegés, a katonatársak és a barátok elvesztése, nagyon gyorsan rádöbbentik, hogy ebből a helyzetből nem lehet nyertesen kikerülni. Kácsor Zsolt gyönyörűen végigvezet bennünket ezen a traumatikus folyamaton és mutatja be azt, hogyan válik feldolgozhatatlanná egy ilyen értelmetlen állapot. Szélsőséges helyzetekben mi magunk is teszünk és mondunk olyasmit, amire nincs épelméjű magyarázat, Mazurka mégis helyesen teszi fel a kérdést, hogy mit keres ő a háborúban, miért nem mehet haza? Mazurka Flórián már a fronton belekerül a stresszes zavar állapotába, ami a hazafelé vezető úton csak súlyosbodik, amikor az őt kísérő ló és kutya beszélni kezd hozzá. Bár, ha azt vesszük figyelembe, hogy az állatok bónuszként csatlakoztak a fejében már régóta társalgó nőszemélyekhez, akkor a bizarr és abszurd hazaút kedves kis mesebeli jelenetté változik. A stressz zavar azonban hazájába visszatérve poszttraumás szindrómává alakul át, amely teljességében elhatalmasodik rajta. Fórián nem bolond tehát, hanem egy szegény, beteg ember. Csupán két dolog válik fontossá a számára a családjával kapcsolatban: megtanultak-e a fiai rendesen fogócskázni és bújócskázni, hiszen Mazurka szerint e két gyerekkori játék készíti fel az embert a túlélésre.
A regény második két fejezete, Flóri és Anyánk könyve lázálom-szerű, teljes mértékben szemben áll az első, dacosan harcos Pierre bácsi könyvé-vel. Keverednek bennük álmok, hallucinációk, depressziós hangulatok, megismerkedhetünk a szereplők által olvasott regénnyel és az általuk írt romantikus film forgatókönyvével, múltbéli emlékek és családi legendák merülnek fel a beszélgetések és visszaemlékezések során. Pozitív és negatív töltetű hangulatok és érzelmek váltakoznak, melyek a másikért való önfeláldozástól egészen az illető meggyilkolásáig terjednek. A többgenerációs családtagok ragaszkodnak egymáshoz, próbálják a másikat feltétel nélkül szeretni, de kapcsolataikban javarészt a gyűlölet lesz a vezető érzelem, mely a másik meg nem értettségéből fakad. Parancsolgatnak egymásnak, becsapják egymást, megpróbálnak a másik felett uralkodni vagy irányítani akarják az életét. Ez a harcos egymásnak feszülés mégis arra szolgál, hogy a szereplők megértsék a múltjukat, hogy megtalálhassák a helyüket a jelenben. Ettől sem válnak bolonddá, hanem pontosan ez a hétköznapi reakciójuk hozza őket a való világban élőkhöz közelebb. Az ifjabbik Mazurka Flóri azért vélt országot, s utazik Marseille-be, hogy magyarázatot találjon a szeretve gyűlölt édesapjának öngyilkosságára. Ez a fiú, a háborús katona, Mazurka Flórián unokája, akire történetesen megszólalásig hasonlít, tehát a fülszöveg nem hazudott, amikor újjászületésről magyarázott.
Megfakult, megsárgult, régi fénykép, középen ott ül a nagyapám, Mazurka Flórián. Ott ülök katonaruhában én. De hiszen tényleg én vagyok az. (153.)
Flóri számára a feldolgozás kamaszosan nehézkes, hiszen nemcsak a szegény, lesanyizott, de mégis nagyravágyó apjának a személyes hibáit kell kiküszöbölnie, hanem egyúttal a felnőtté válással is meg kell küzdenie. Éppen ezért a kis Flóri különböző füzetekbe mindent lejegyez. Jó megfigyelő, apró részleteket is észrevesz, s a nap történéseit pontosan jegyzi: emlékeket gyárt az utána következőknek, hogyha már neki magának egészen Franciaországba kellett utaznia ahhoz, ahogy kibogozza családja történetét, megértse édesapja szörnyű tettét, s hogy édesanyja miért inkább a link szomszéd bácsit választja párnak az újrakezdéshez fia helyett, akkor másoknak már ne kelljen elölről kezdeniük a kutatást. Fény derül családi titkokra, Pierre, vagyis eredetileg Mazurka Péterke, a nagybácsi készségesen mesél nemcsak a disszidálás előtti magyarországi életről, hanem az új, szabad nyugati életbe is bevezeti unokaöccsét. Ám egyik pillanatról a másikra változik ez a kapcsolat is ambivalenssé, mert bár a nagybácsi befogadja a félárva fiút, sőt, még magyarul is beszél hozzá, de a következő pillanatban azonnal leteremti, ha az élet nagy dolgaiban még járatlan „öcsike” valamiben hibázik. Flórit tehát mindenki gyerekként kezeli, gyöngítik az önbizalmát, apja is „kispofának” hívta, idegenek „kisöregezik”, ergo nem marad más esélye, csak a művészetek elvont világába való menekülés. Ezt az alkotói vénát valószínűleg a helyi újságba írogató apjától örökölhette, akinek tervei között szerepelt, hogy majd országos lapnak fog dolgozni, s megírja az elmezavarodott apja, Mazurka Flórián történetét. A hírnév helyett azonban az érzékeny, bolond(?), de gyilkolásra is hajlamos géneket hagyományozott tovább a fiának. Az erőszakosság, a vérontási vágy hangsúlyosan ismétlődő hullám a regényben:
Ha nálam volna a vajkésem, mind a kettőnek el tudnám vágni a nyakát. (39.); De este elalvás előtt bölénybőrből hasított szíjakkal gondolatban gúzsba kötöttem az apámat, aztán eltávolodtam tőle száz lépésre, és a hódfarokkal díszített íjammal nyílvesszőket lőttem belé; mindegyik talált. (54.)
Mégsem ez határozza meg a szereplőket, hanem sokkal inkább a szeretetre való éhség: a férfi szereplők módfelett igénylik ezt a fajta érzelmi köteléket, s szenvednek, ha a másik elutasítja a kötődést, s nehezen küzdenek meg a gyengeséggel is (például az édesapa és Pierre is haragszik a könnyekért – egy férfi semmilyen körülmények között nem sírhat!).
Az érzelmi elfojtás oda vezet, hogy a szereplők hirtelen váltásokkal reagálnak egymásra: az egyik pillanatban még a szeretetüket fejezik ki, de a következőben már erőszakhoz folyamodnak, s akár tettlegesen is bántják a másikat. Gyengédségből indítanak, de indulat, erőszak és halál is manifesztálódik az érzelmi ingadozás eredményeképp. Olvasóként ezt tekintsük hát a bolond ember definíciójának? Az elfojtás sokkal inkább önpusztítást eredményez, példa erre a kis Flóri története, akinek volt lehetősége, hogy kitörjön a kommunista Magyarországról, s mégis neurotikus képzőművész tanárként tengeti nyomorúságos életét újfent Magyarországon, egy képzelt lyukkal a fejében.
Talán a szereplők általi viselkedés- és gondolkodásbeli modifikációk miatt nem jelent gondot az olvasónak, hogy Franciaország, Magyarország vagy éppen a Don-kanyar helyszíneit kell kiismernie egy ugyanazon regényen belül. Egy új helyszín, vagy egy újabb családtag-szereplő bevonása minden esetben felülírja és kibővíti a családtörténetet: a traumatizált gyerekkor, az elhallgatás és az elfojtás státuszából csakis az olvasó tudja kimozdítani a szereplőket egy-egy újabb, illetőleg kibővített olvasattal, ahogy a regényben halad előre.
Szintén konstruktív szerzői megoldás, hogy a könyv közepén hagyományozódik át a családi örökség, ami tulajdonképpen nem a háborúból kimentett aranyórák, hanem a család férfi tagjainak az élettörténete, mely hatalmas terhet tesz annak a vállára, aki önkéntesen hajlandó átvenni azt. Ifjabbik Flórián egészen a felnőtt koráig küszködik azzal, hogy ebből a szempontból méltón képviselje a családot, de mikor a megöregedett Pierre bácsi megkéri, hogy újra látogassa meg Franciaországban, a maga részéről végleg le tudja zárni a családi históriát azzal a momentummal, hogy nekiveselkedik a múlt megírásának. Előkeresi a régi jegyzeteit, apja feljegyzéseit és őszintén megír mindent a legfiatalabb Mazurkának, Pierre bácsi lányának:
Nem kell az örökségem, lemondok róla, nem veszem magamra ezt a terhet, mert nem az enyém, és nem adhatom tovább. Meg akarok szabadulni tőle. (159.)
Az utolsó két könyvben, Flóri és Anyánk könyvében (is) sok refrénszerű ismétléssel találkozhatunk, például a neveket (Willibald Freiherr von Langermann und Erlencamp, vagy Vitéz kis-tállyai Bátorffy farkas magyar királyi honvéd ezredes, született Hobolák), tetteket („Amikor világosodni kezdett, Mazurka behajtott az út mentén őrséget álló fák közé, a lovat kifogta, a csézát az oldalára borította, majd a lóval együtt mögéje feküdt, ügyelve arra, hogy szélárnyékban legyenek.”, 222.), jellemzéseket („De Mazurka Flórián szakaszvezető nem nevetett.” 213.), jellegzetességeket („Nem értette, hogy a jég mitől olyan tükörfényes és sima ott. Mintha valaki direkt sikálná.”, 215.) illetően. Az ismétlések, a karakteres jegyek mind arra szolgálnak, hogy biztos pontot nyújtsanak az életben való tájékozódáshoz, valamiféle fogódzót nyújtsanak a traumatikus helyzetekben, de a mániás depresszióban szenvedőknél paranoiás pótcselekvésként jelentkezhet egy-egy permanensen ismételt tevékenység.
Apa és fiai, fiú és nagybáty, nagyapa és unoka, férfiak, bajtársak, barátok közötti személyes kötelékek tanúi lehetünk Kácsor Zsolt legújabb regényében. Ugyanilyen összetettek és rétegezettek ezen szereplők életének elvarratlan szálai, a lezárt korszakai és az orvosolt lelki vívódások, melyek az olvasók elé tárt vallomásokként funkcionálnak. Sok életsors végére pont került, de az árnyak, mégis megbújnak a szereplők közelében, s csak arra várnak, hogy Mazurkáékat elkísérhessék a következő táncba, hogy legközelebb egy másik országban bolondozhassanak tovább.
