Amikor az özönvíz sem segít
(Benedek Szabolcs: A fiumei cápa. Helikon Kiadó, Budapest, 2017)
Cápák köröznek Fiume partjainál a szó szoros és átvitt értelmében is: az adriai kikötővárost eleinte csak vízi ragadozók kerülgetik, majd lappangó, de sokkal súlyosabb veszélyforrásokkal is szembe kell nézniük a gondtalan polgároknak. Benedek Szabolcs új történelmi regényében, A fiumei cápában korábbi műveihez hasonlóan eltörli a határokat populáris és magasirodalom között, hiszen a kalandos történetet és lendületes stílust mély tartalommal és szépirodalmi megformáltsággal ötvözi.
A szerző már legismertebb műveiben, a Vérgróf-trilógia darabjaiban (A vérgróf, A vérgrófnő, A vértanú) bizonyította, hogy otthonosan mozog az 1910-es évek világában; megteszi ezt most is: egy útikalauz részletességével vezet végig Fiume nevezetességein és rejtett negyedein egyaránt. A fiumei cápa célkitűzései szintén a korábbi műveiét idézik: a regény lerántja a leplet a látszólagos idillről, és a boldog békeidők felszíne alatti forrongásról tudósít. Ráadásul – bár a történet pontos időpontja csak az utolsó oldalakon válik egyértelművé – a regény hangsúlyozottan a végromlás küszöbeként értelmezi az időszakot. Fiumében egyre furcsább dolgok történnek, az egyszeri, hírlapi kacsának hitt cápatámadás helyett a pesti újságíró hamarosan robbantásról, földrengésről, szökőárról és árvízről számolhat be a lapjának – amelyek szó szerint és áttételesen is megrázzák a várost.
Fiume érdekes helyszín, hiszen egyszerre hat valósnak és szimbolikusnak: Benedek részletgazdag, hiteles és élő képet fest a kikötővárosról, amelyet közben leplezetlenül a Monarchia metaforájává nagyít fel. A sokszínű Fiume az egész soknemzetiségű, eltérő kultúrákat összeolvasztó birodalmat képezi le kicsiben, amely látszólag virágzik, de lassan kiütköznek rajta a rothadás jelei is. Egy ponton az egyik szereplő akváriumhoz hasonlítja a helyet; bár a hasonlat a város pillanatnyi külső megjelenésére utal, más síkon is megállja a helyét. „A berobbanó víz föltehetően az épület valamennyi, délre néző pinceablakát betörte, és most megállíthatatlanul áramlik befelé. Mintha léket kapott hajón lenne, amelynek raktere rövidesen megtelik. […] De ne is emlegessük a süllyedő hajót. Mondjuk inkább azt, hogy akvárium. Amilyet állítólag a kikötőben, a tengerészeti hatóságnál akarnak csinálni. Teleengedik vízzel, aztán jöhetnek bele az állatok. A nyaralók meg a turisták pedig érkeznek sorra Bécsből és Budapestről, és megbámulják a megannyi fiumei csodát.” (287‒288.) Mesterségesen fenntartott rend egy külvilágtól elhatárolt, látványosságként csodált mikrovilágban – a különleges státuszú, vegyes lakosságú, kedvelt turistacélpontként számon tartott Fiumére általában is igaz, hogy akváriumhoz hasonló.
A város sokféleségét, hangyabolyszerű működését sok történetszállal és eltérő társadalmi hátterű elbeszélővel érzékelteti a regény. A kiábrándult magyar előkelők rétege, a kiszolgáltatott magyar és horvát cselédség, a talajt vesztett, terrorista olasz fiatalság szemén keresztül mind más problémákat ismerhetünk meg, amelyek széttartása pont a város legnagyobb problémáját, tarthatatlan közigazgatási helyzetét és élhetetlenségét támasztják alá. A főszereplő budapesti hírlapíró, Kovách Richárd jóvoltából pedig megjelenik az a külső szemszög is, amellyel olvasóként talán a legkönnyebb azonosulnunk. Tanulságos és ismét csak szimbolikus, hogy az egymás mellett élő, mégis egymástól elszigetelten mozgó figurák csak a regény csúcspontján ismerik meg egymást, válnak egymás szövetségeseivé, ekkor viszont már túl késő.
Az egyszerre konkrét és metaforikus beszédmód tehát nemcsak a helyszín leírását, hanem az egész regényt meghatározza. A fiumei cápa bővelkedik az áttételes mozzanatokban, kezdve a címben szereplő, sokféle jelentéssel bíró csúcsragadozóval. Kovách eleinte hírlapi kacsának véli a felbukkanását: „A fiumei cápát mindig akkor szedik elő, amikor nem tudják mivel megtölteni a lapot. […] Bevált újságírói fogás. Amikor semmi nem történik, akkor megírjuk a fiumei cápát. Hogy látta valaki, valamikor, valahol a messzi Quarneróban. Úgyse ellenőrzi senki. Na de ilyenkor? Amikor a Parlamentben verekednek, a Balkán puskaporos hordó, a németek meg az angolok pedig mindjárt egymás torkának esnek? Minek ilyenkor a fiumei cápával ökörködni? Nevetséges.” (11.) A cápa később megelevenedő metaforaként fenyegeti a várost: legkésőbb a regény utolsó, vérben úszó, gore filmeket idéző fejezeteiben megbizonyosodhatunk róla, hogy nagyon is valóságos állatok úszkálnak Fiume körül, ugyanakkor a háromszögletű uszonyok a tágabban értelmezhető, teljes pusztulást előrevetítő baljós előjelek sorát bővítik.
Akárcsak a Vérgróf-trilógia, A fiumei cápa is a valós történelmi eseményeket kever horrorelemekkel. Benedek elmossa a határokat valóság és fikció között, hiszen jól ismert figurákat, eseményeket sző bele a fantasztikus történetbe. Ezek egyszerre hitelesítik a cselekményt és zavarják össze az olvasót: ebben a világban is létezik például a Szent István csatahajó, de félkész állapotában megsemmisül; a Titanic viszont a jól ismert, tragikus sorsra jut. Az alternatív történelemleckét színesítik a feltűnően áthallásos mozzanatok (például az Amerikába özönlő emigránsok) és kijelentések. Az egyik főszereplő, a fiumei olasz Antonio például így elmélkedik: „Mit tudhat egy magyar arról, hogy mi az az anyaország, és mit jelent, hogy valaki azon kívül lakik? Szerencsések a magyarok, amiért nem kellett megtapasztalniuk, hogy milyen az, amikor valaki nem abban az országban születik, amelyre anyanyelve, neve, kultúrája és legelőször is vére révén predesztinálva van.” (206.) A hasonló mozzanatok felváltva utalgatnak a vészterhes közeljövőre és tágítják ki a jelenünkig a regény cselekményvilágát, egyszersmind érvényességét.
A fiumei cápa a dekadencia fellegváraként, szinte második Szodomaként ábrázolja a nagynevű várost – hangulata és konfliktusrendszere az utóbbi évek egyik legsikeresebb magyar tévéfilmjét, a Félvilágot idézi (A film előzetese itt látható). Benedek viszont a bűn bemutatásánál tovább megy, nála a bűnhődés is bekövetkezik – Fiume pusztulása pedig megérdemeltnek tűnik. „Erzsébet egyetlen pillanatig se csodálkozott azon, hogy az apokalipszis megérkezett. Végtére is pusztán egyetlen dolgon lehetett ezzel kapcsolatban meglepődni: azon, hogy miért csak ennyire soká következett be.” (265.) Ám a regény ezután sem jut nyugvópontra, a végkicsengése ugyanis világossá teszi: a biblikus léptékű, végítélettel felérő özönvíz ugyan megtisztítja Fiumét, de mindez már túl későn történik. A világtörténelem kerekét ez az áldozat sem fordíthatja vissza, a város pedig csak átmenetileg lélegezhet fel a sorscsapások között. Benedek bravúrja, hogy hiába tudhatjuk a történelemkönyvekből, hová futnak ki az események, a baljós előreutalások, az újra és újra beszűrődő politikai-közéleti feszültségek végig egy krimi izgalmával töltik meg a regényt. Ugyanis pont az említett fikciós elemek miatt sosem lehetünk biztosak benne, a következő oldalon milyen fordulat éri a hősöket.
A végig roppant szórakoztató regényt a remek stílus teszi még élvezetesebbé. A fiumei cápa – a megidézett korszaktól egyáltalán nem függetlenül – Kosztolányi finomságát és kedélyességét juttathatja eszünkbe, amellyel jól megfér a morbiditás, a gúny és az erotika is. A szerző (szerencsére) nem próbál meg archaizálni, a regény mégis korhűnek, ugyanakkor élőnek hat. Benedek a tőle megszokott gördülékeny, lendületes elbeszélésmóddal vezeti a cselekményt, a sok történetszálat izgalmasan váltogatja, miközben olykor virtuóz megoldásokra ragadtatja magát – például amikor a regény egy-egy személytelen passzusáról kiderül, hogy éppen Kovách fogalmazgatja a tudósítását; de önmagában érdekes, ahogyan a nézőpontok, világlátások fejezetenként eltérnek a szereplők között vándorló elbeszélői hangnak köszönhetően. A végén pedig még – egy cseppnyi önreflexióval, saját farkába harapó kígyóként – jelen regény születésének is tanúi lehetünk. Azaz A fiumei cápa a szó legpozitívabb értelmében tartalmas szórakozást nyújt, ez pedig ritka kincs.
