Felemás emlékezet
(Bánki Éva: Elsodort idő. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2017)
„Aminek nincs középpontja, azt nehéz birtokba venni.”
(B. É.)
„Szigeten könnyebb uralkodni.”
(A. C.)
Szeretem a zavarba ejtő könyveket, amiknek olvasása egyszerre nyújt igazi élvezetet, s egyszerre dolgoztatnak meg, kényszerítenek a visszalapozásra, néhány rész újraolvasására, és arra, hogy utánanézzek bizonyos kérdéseknek – tehát az olyan olvasási élményt, ami rádöbbent, hogy milyen keveset tudok a világról, és hogy ez nem feltétlenül baj. Bánki Éva Elsodort idő című könyve ilyen kötet, akárcsak korábbi művei, folytatva annak az univerzumnak a feltárását, bemutatását, ami csak látszólag távoli, amihez sokkal több közünk van itt és most, mint ahogyan azt az első pillanatban gondolnánk.
Bánki Éva regénytrilógiájának második része – összetettsége, nyelvi leleményessége, képi világa miatt, vagy csupán azért, ahogyan jellemeket mutat be, és ahogy a természeti jelenségekről szól – lebilincselő olvasmány. Ezt előttem persze már mások is megállapították. Korábbi könyveire, regényeire is igaz talán az a megállapítás, hogy mindig valamiféle élen mozognak, leginkább azon, ami egy, az ismert történelmi tények alapján megrajzolható kor, és egy elképzelt világ határmezsgyéjét jelenti – különleges elegyet alkotva a szokásokból, hiedelmekből, valamint a képzelet nyújtotta lehetőségekből. És itt azonnal fel is merül, s igazán lényeges kérdés, hogy mi is a valóság, mondjuk a nagyon különböző kultúrákban, de akár egyazon kulturális területen élők, mondjuk egy nő, egy gyermek, egy harcos, egy kereskedő, egy feltaláló vagy egy pap számára – és mi a valóság számunkra, most, amikor hallunk ugyan az események legtöbbjéről, de szinte ugyanúgy nem éljük át őket, ugyanúgy szövegszinten (esetleg képi, és sokszor manipulált módon) működnek számunkra, akár egy nyilvánvalóan fiktív történet szövete.
Az Elsodort idő úgy mesél egy korról, és a benne élő emberekről, mintha számukra az emlékezet, az emlékezés volna a legfontosabb kérdés, és legfőképp a nők számára, mert – bár a statisztikai megközelítést nem kedvelem, és nem is alkalmazom – az az érzésem, hogy a fejezetekben központi szerepet kapó egyén, aki köré épül a történetbe ágyazott (rész)történet, az esetek nagy hányadában nő. Mintha a Bánki-világban az emlékezés képessége hozzájuk tartozna elsősorban, s mintha nekik adatott volna meg, hogy – a társadalomban elfoglalt helyük ellenére vagy épp amiatt – megfigyeljék, és rögzítsék (magukban) a világ történéseit. Az egyes részek elbeszélői módja is úgy épül fel, hogy egy központi személy szűrőjén keresztül látjuk a történéseket, az ő érzései, világtapasztalata, gondolatai tükrében, s így erős kontraszt mutatkozik abban az esetben, ha egy téma, egy esemény visszatér a szöveg más részeiben, valaki másnak a szűrőjén keresztül.
A szöveg számomra legfontosabb „problematikája”, hogy a közösségi emlékezet, és az egyéni, milyen hihetetlen módon különbözik egymástól, s hogy kétféle emlékezet is működhet (működik is) egyszerre valakiben. A regény egyszerre mutat be olyan helyzeteket, amelyek az általunk tanult, és ismert történelmi eseményekből is kikövetkeztethetők, ezzel villantva fel az emlékezetünk tanult jellegét, hogy automatikusan tényszerűnek kezelünk bizonyos dolgokat, csak mert a közösség annak tartja őket, és azt a fajta emlékezetet, amit valamiféle érzelmi szövetként, a jellem- és lelki fejlődés alakulásának hozadékaként érzékelünk. Sokszor volt olyan élményem olvasás közben, hogy ezzel nagyon is tudatosan játszik a szöveg, hogy egy fiktív történés boncolgatása közben utalás szinten behoz egy adatolható dolgot a középkor bizonyos szakaszából, ezzel kontextusba helyezve a szövegben éppen zajló eseményeket, hogy aztán az „előítéletekre”, a sémákra rácáfolva megváltoztassa az összképet, kimozdítva a szereplőket helyükről, például azzal, hogy különleges képességekkel ruházza fel őket. Bánki regényének olvasása közben, ahogy egyre inkább beljebb hatoltam a szövegben, úgy éreztem, hogy bár a fejezetcímek meghatározott időpontokat tartalmaznak, jelölnek, azok egyre kevésbé, vagy talán egyáltalán nem jelentenek már semmit a szereplők, s legfőképp a férfi szereplők számára. A napok, hónapok, idusok nevének nyilvánvalóan határozott jelentése van – vagyis hogy miért mondjuk A vadkan napja egy adott huszonnégy óra az évben –, azonban mintha a találmányok, a tudományos felfedezések, a világ megismerésének egyre határozottabb igénye, vágya eltávolítaná, képtelenné tenné a szereplőket az idő természetes érzékelésére, arra a fajta érzékelésre, ami nem elsősorban az állandó, és minél gyorsabb előrehaladásról, hanem a pillanatról, a rácsodálkozásról szól, mintha mindez elveszítené lényegét, és az idő már csupán számokat jelölne, nem egy napnak, hónapnak, évnek olyan részét, ahol valami másra, valami odaillőre, valami ott, akkor megjelenőre, jelen lévőre, lényegire kellene, volna érdemes figyelni. Az egyre inkább előtérbe kerülő egyén ebben a kaleidoszkópban elveszíti kapcsolatát a közösséggel, egy afféle, nevezzük mondjuk úgy: túlcsordulás következtében. A nők közül Riolda esete erre jó példa (és aztán ellenpéldává is válik), aki elhagyja a szigetét és alattvalóit, hogy fölfedezze a világot, de aki aztán igyekszik visszajutni oda, ahol nem kell sietnie, ahol még nem történt meg ez a túlcsordulás, a nyugalom helyére, a Nyugati szél szigetére, ahhoz a kevéske alattvalóhoz, és persze az egy éve nem látott gyermekeihez. A férfiak közül pedig Benjamin – róla később is szól lesz még –, aki pedig a vallástól, a hagyományoktól fordul el, ezzel számolva fel talán önmaga számára az emlékezés lehetőségét/képességét, s akinek változtatása olyan radikális, hogy abból már nincs visszatérés a kiindulóponthoz. Bánki Éva kiváló érzékkel jeleníti meg azt a tendenciát, hogy a szolgálat, az elhivatottság miként változik önmegvalósítássá, s hogy az egyéni képességek felismerésének ténye talán egyre kevésbé szolgája a közösség érdekeit, inkább az én szereplését, „magamutogatását” tűzi ki célul, s ez nagyon ismerőssé teszi számunkra a közeget, amit bemutat. Mintha a gondolkodás állandósága, az információk végtelensége következtében nem hogy kitágulna, hanem pont hogy összeszűkülne az idő, és nem lenne már lehetősége a szereplőknek elérni, megvalósítani mindazt, amire képesnek tartják magukat, holott a világ kitágulása, feltárulkozása épp az ellenkező érzetet kelti bennük. Kísértetiesen hasonlít ez arra, ami manapság történik, amikor az információtovábbítás gyorsasága, a fejlett eszközök megléte elhiteti velünk, hogy egyszerre több dolgot vagyunk képesek működtetni, hogy értünk ahhoz, amink van, és ami talán a leglényegesebb, és legbecsapósabb, jól. Önmagunk számára jól? Vagy a közösség érdekei szerint? Elég az, hogy csak használjuk őket, vagy értenünk is kellene az eszközökhöz? Már az ember is csak eszköz, vagy önálló még? Észrevétlenül használnak minket, vagy önmagunk számára is tudottan? És mire használnak minket, és mi mire magunkat?
Bánki Éva regényének belső motorja, ami megítélésem szerint az egész történet, illetve minden szereplő történetének lényege, az a fajta identitásvesztés, vagy épp -találás (szóval, átalakulás), ami a középkor bizonyos szakaszaiban talán némileg hasonló módon zajlott le, akár a modern korban, a technikai eszközök, a kommunikáció, a vallási kérdések, hitbéli kérdések, és ami talán a legfontosabb, a népességnövekedés tekintetében, mindezeknek drasztikus változásai miatt, amikor az élet sebességének felgyorsulása, és a kultúrakeveredés miatt egyre inkább megkérdőjeleződtek, sőt elértéktelenedtek, lényegtelenné váltak addig megkérdőjelezhetetlennek vélt dolgok. Egy kitérőt itt tennék is. Most már évek óta járok Oroszországba, olyan területre, ahol a 6‒9. század között – abban az időszakban, amikor tulajdonképpen Bánki Éva regénye is játszódik – igen komoly változások álltak be, mind kulturális, mind a népességnövekedés és -vándorlás szempontjából. Tavaly, amikor egy olyan temető területén ástak a régészek, amit az említett időszakban használtak az ott élők, egy szűk területen 9-10 kultúra nyomaira bukkantak, melyek két-három évszázadon belül tűntek föl a vidéken. Az orosz régészek egy előadásban arról is beszéltek, hogy ebben az időszakban, mondjuk a Dél-Urál vidékén, akár egyetlen emberöltő alatt is bekövetkezhetett a nyelvváltás, szóval, hogy sokkal gyorsabban és feltehetőleg tudatosabban történtek az események, mint ahogy arra gondolnánk, vagy ahogyan azt eddig tanultuk. És ezt azért említem meg, mert Bánki Éva könyve érzésem szerint erre is erősen reflektál, vagyis arra a tévhitre, hogy ez a történelmi időszak a stagnálásról, a korlátoltságról, és a sötétségről szólt volna, amikor gyakorlatilag nem történt semmi.
Folytassuk Rioldával, aki előtt kitárul, illetve újrakitárulkozik a világ, mikor évek múltán elhagyja a szigetet, ahol, bár uralkodóként tekintenek rá, szimbiózisban él azzal a kilencvenöt alattvalóval, akiket ő maga nem alattvalónak lát. Kiváló érzékkel mutatja be a könyv első néhány fejezete, hogy egy zárt, bizonyos értelemben steril, homogén közegből milyen veszteségek árán csodálkozik rá valaki az újdonságokra (és válik önkéntelenül is azoknak részesévé), legyen az technikai, gondolkodásbeli és kulturális, ami minden egyes országban, ahová eljut, más és más. Egy dolog látszik egységesnek a Nyugati szél szigetének békés világához képest, az a hatalom kérdése, ami mintha csakis ott nem volna igazán lényeges, vagy mintha nem is létezne, mint meghatározó erő, cél – talán a tömeg, és az erőforrások meglétének hiánya miatt. Máshol viszont egyértelműen a legmeghatározóbb dolog, és nem csak az uralkodó osztály gondolkodásában. Ez nagyban összefügg a területek benépesedésével, hogy egyre kisebb a tér, amit birtokolhatunk, s az a robbanás, ami manapság is megfigyelhető, a könyvben bemutatott félig történeti, félig fiktív kontinensen tökéletesen kirajzolódik.
A vallási rész külön érdekes, például Benjamin története, aki magában hordozza azt a fajta szikárságot, már-már kegyetlenséget, ami bizonyos ószövetségi történetek sajátja. Ezeknek a történeteknek az örököse úgy, hogy ő maga már nem gyakorolja a vallási rituálékat, s emiatt egyértelműen meghasonlik, mert egyszerre akar szabadulni a kötöttségektől, s ugyanakkor érzi magában a belső késztetést, az erőt, hogy visszaállítsa a régi rendet, egy letűnt királyságot. Bánki regényében sok szó esik a hozott és a szerzett dolgokról. Benjamin esete, ha a későbbi, és valós történelmi korokra gondolunk, nagyon jól példázza azt, hogy mi adhat értelmet (biztonságot) a létezésnek, s hogy egy ilyen horderejű hagyomány – a szokások, az ismétlődés lehetőségének elveszítése, feladása – komoly zavart okozhat az egyénben és általa aztán a közösségben, tulajdonképpen felszámolva az utóbbit.
Visszatérve még egy kicsit az emlékezet kérdésére, a férfiaknak a szövegben nincsenek igazi emlékei – kivéve talán Shiobian-t, aki egyrészt még nem tekinthető felnőtt férfinak, másrészt akinek a történetbe ágyazott története külön elemzést érdemelne –, s ez talán összefügg azzal, hogy az ő életük, történetük egy lineáris, egyenes vonalon halad előre, ahol nem feltétlenül értelmezni, inkább megélni lehet és szükséges is a dolgokat, sőt, eléje menni azoknak. Hákim, Benjamin, de más szereplők esetében is azt éreztem, hogy számukra a most, esetleg a közel jövő kérdései az igazán lényegesek, s hogy nem egyértelműen eldönthető, hogy – amíg a nők számára ennek az időfolyamnak az értése, értelmezése a fontos, a kauzalitás, addig – a férfiak esetében ez az emlékezés képességének hiányát mutatja-e, vagy netán – csak – érzelmi analfabétaságot. A férfi szereplők sematikussága – no nem az írás, a jellemalkotás szempontjából, hanem – a történetben, történetekben elfoglalt helyük tekintetében az egyik igazán lényeges pont. Sémákat követnek, jól működő szerepekre illeszkedne rá (ami ez előbbi kérdésben az utóbbi, érzelmi fejletlenséget látszik igazolni), talán Benjamin kivételével, aki így sokak számára gonosznak, árulónak, kitaszítottnak is tűnik. A férfiak megkötöttek, amíg a nők – Hanna, Riolda, de még talán Hildi is – a racionális és érzelmi síkot egyszerre tudják működtetni, és nagyon is képesek, épp a folytonosság megélése miatt – mivel számukra az idő körben forog – az összefogásra, egymás segítésére, gondolok itt Hannára, aki – miután elveszítette lányát, Leát – Rioldának nyújt segítő kezet, ezzel biztosítva a történet (az élet) folytathatóságát. Érdekes az is, hogy a három említett női főszereplő – még ha igen különböző módon is, és eltérő „sikerrel”, de – a gyermekeiért küzd, s ez több mint anyai ösztön, ez is nagyban összefügg véleményem szerint azzal a fajta tudatossággal, amivel a regényben (a n)ők rendelkeznek, és azzal a fajta biztonságigénnyel, mely – nem csak az egyén, de a közösség számára is – érthetővé és (át)élhetővé kívánja alakítani a világot.
Gyaníthatjuk, hogy a harmadik, leendő kötetben megkerül majd az idő, vagy legalábbis helyére billen valamilyen módon, ami feltehetőleg nem egy konkrét megoldásban, egy totális képben, hanem az újramondhatóságban, az ismétlődés szépségében mutatkozik meg.
