Mindenkori maművelet
Az avantgárd attitűdről Szkárosi Endre Véletlenül nem jártam itt című kötete kapcsán
Szkárosi Endre a hazai avantgárd egyik aktív képviselője. Hogy mi az az avantgárd, az messzire vezet – egyszerűbb úgy közelíteni, hogy avantgárdnak lenni egy művészeti magatartás. Ennek elve: „a mindenkori esztétikai közmegegyezésből való radikális kilépés”.[1] Ezt a definíciót ő maga adta, és efelől indulva fogalmaznám meg néhány gondolatomat – elsősorban arról, hogy milyen irányú e kilépés? Milyen viszonyt jelent? A válasz alkotónként, korszakonként – még egy alkotói és emberi életúton belül is – változik, ezért a rendszer, a kánon és a hagyomány lesz itt a támpontom.
A rendszer felől
A hatvanas–hetvenes évek avantgárd hullámát nagyban befolyásolta a beatzene, beatirodalom. Az akkori politikai helyzetben a kísérletező alkotók szükségszerűen underground pozícióból indultak. Fontos fórumuk volt az experimentális színház (Orfeo-Stúdió K, BROBO, Kassák Színház), az olyan események, mint a balatonboglári kápolnatárlatok, egyéb felolvasások, akciók, happeningek, konceptkiállítások (Pauer Gyula: Tüntetőtábla-erdő), a művészzenekarok koncertjei (Syrius, Sakkmatt), illetve az olyan folyóiratok, mint a párizsi Magyar Műhely vagy az újvidéki Új Symposion.
A hetvenes–nyolcvanas évek avantgárdját már inkább a punk és a newwave határozta meg, de az ekkori kísérletező művészet továbbra is zéró toleranciával szembesült az intézményes, kanonizált kulturális értékrendben. A földalatti létmód így szamizdat közléseket (Fölöspéldány-csoport, Lélegzet, Aktuális Levél stb.) és rendhagyó művészeti előadásokat hívott életre.
Szkárosi egyik művészeti vállalkozása a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején az Új Hölgyfutár élőfolyóirat volt, amely a Mozgó Világ folyóiratból sarjadt. Az ÚHF revue-estjein felolvasások, vetítések, performanszok, koncertek, kiállítások valósultak meg – Lois Viktor, Benáth(y) Sándor, Galántai György részvételével, hogy csak néhány nevet említsünk. A „maművészeti magazin” nyomtatott formájában elsősorban a fotóknak, grafikáknak, vizuális költészetnek engedett teret, és underground eseményekről adott hírt.
Az előző éra, a rendszerváltás előtti időszak politikájának eredménye az volt, hogy a kísérletező művészet peremre és föld alá szorult mind anyagi szempontból, mind láthatóság tekintetében. A támogatott művészet monopolhelyzetéhez képest szükségszerűen kitermelődtek az alternatív kezdeményezések. Ezek az előíró, konzervatív és domináns sodorral szemben talajvízként törtek fel; a radikális kísérletezés, a határfeszegetés, az autonóm és alternatív művészet jellemezte e csoportokat, alkotókat. E történeti kontextus felől szemlélve tehát érthető, miért lehet létjogosultsága annak, ha „a mindenkori esztétikai közmegegyezésből való radikális kilépést” ellenmozgásként, tiltakozásként, tagadásként, rendszerkritikaként fogjuk fel.
„Ó röpködő kalapok, szerelmem,
tekintsd e szárnyalást, s mondd, vágyjunk-e
többre, mint meghuzódni a bölcs félsötétben,
nézni az állami hordát,
amint kevély keréken eldöcög,
keréknyomukban a szolgább szolgák,
s valahol hátul, a falak mögött,
mint mindig: véznán, láthatatlanúl,
kikért nekünk is élnünk kellene,
s kikért élni soha, senki se fog.
Tartsak bakot, ki magasabbra hág?
Gáncsoljam, ki rugást sem érdemel?
Hamlet a sötét ég felé fordul.
Te jó uram és szellemem, ha vagy,
ezt a nagy titkot áruld el nekem.
Végül a leghasznosabb mégiscsak
(s ellenben szóbeszédekkel) csendes
bolondként egzisztálni királyi
játékok között, megakasztani
egy-két bűvös kereket, mutatót,
s lenni olykor a sorsos tőrdöfés.
Hamlet ismeretlen monológja, 1979 (részlet)
A kánon felől
Az aktuális esztétikai közmegegyezés kitermeli a domináns kánont – amely azonban csak egy kánon a sok közül. H. Nagy Péter a kánonok kapcsán a következőket állapítja meg:
1. a kánon az írás, az olvasás és az értelmezés kapcsolódási pontja,
2. a kánonoknak intézményesítő szerepe van,
3. a kanonizáció befolyásolja az olvasást és az és az esztétikai tapasztalatot,
4. a kánon kijelöl és korlátoz egyszerre, ebben áll kettős természete,
5. ugyanakkor minden kánon alapvetően polarizált.[2]
Bátran kijelenthetjük, hogy a magasirodalmi kánon egy domináns kánon, amely hajlamos kisajátítani magának az „igazi irodalom” trónusát. Ez az elnevezés a magas irodalom intézményrendszerét és kánonját elsődlegesként tételezi a többi kánonhoz képest, ez a fő referenciapont az irodalom tág mezején. Ehhez képest tételeződik, mi számít alacsony irodalomnak. Más szóval elitirodalom és tömegirodalom szembenállásáról is beszélhetünk. Az elit jelző még inkább beszédes, hiszen arra utal, hogy egy szűk csoport valamilyen okból különb/jobb a nagy többségnél. Mégis, vajon miben különb? E kiválóság szerintem abban ragadható meg, amelyet Török Ervin „professzionális olvasási technikák”-nak nevez.[3] Mivel az irodalomértés tanult képesség, amely egy intellektuális-esztétikai nyelvre és a hozzá tartozó konvenciórendszerre épít (egy konkrét kánon mentén), ezért e képesség mestere, „a professzionális olvasóközönség” – miként Török írja – elvileg alkalmasabb az irodalmi érték elkülönítésére, és természetesen „szimbiózisban van a magas irodalommal”.
Széles körben elfogadott nézet, miszerint az elsődleges cél nyilvánvalóan az „esztétikai élvezetnyújtás”. Élvezetet nyújtani, esztétikai értéket termelni többféleképp lehet – nézzük hát meg, milyen elvek mentén szortíroz az akadémiai értékszemlélet. Bárány Tibor filozófus-irodalomkritikus Szépirodalom vs. lektűr: Egy rossz fogalmi megkülönböztetésről című tanulmányában három elvet határoz meg:
1. a radikális poétikai újszerűség elve,
2. a nyelvközpontú esztétizmus elve,
3. az aluldetermináció elve.[4]
Milyen mű felelne hát meg (Bárány szerint) a radikális poétikai újszerűség elvének? „[A]mely nem illeszkedik semmilyen műfaji konvenciórendszerhez (tehát radikálisan felforgatja vagy egyenesen lerombolja az általa megidézett műfaji konvenciókat), vagy radikálisan összekeveri az egyes műfaji kódokat, így játszva ki őket egymás ellen.”[5] A második elv arra utal, hogy „a poétikai újszerűség a nyelvi megformáltság újszerűségében jelentkezik”.[6] A harmadik elv szerint: „Az értékes irodalmi művek aluldeterminálják az értelmezést”, azaz „a remekmű kimeríthetetlen” – ez volna az aluldetermináció elve.[7]
Bárány tanulmányában amellett érvel, hogy mindhárom elv kikezdhető (például ami régen határfeszegető gesztusnak számított, mára már beépült a művészeti eszközrendszerbe, hagyománnyá szilárdult). Felhívja a figyelmet arra, hogy nemcsak ezekből az elvekből születhet jó irodalom (nem feltétlenül az ilyen művekből lesz népszerű irodalom). A posztmodern egyik üdvözítő változása például a nyitás a populáris műfajok irányába, a popkultúra beemelése az akadémiai diskurzusba. Az eddigi gondolatok kapcsán két megállapítást tennék.
1. Az avantgárd művészet jó része mindhárom elvet érvényesíti az irodalmi alkotások terén, mégis alulreprezentált a jelenléte a hazai magasirodalmi kánonban. Ennek egyik okát abban látom, hogy nem történt meg a múltbéli kánon megfelelő revíziója. Másrészt pont a láthatóság hiánya miatt továbbra is hiányos e művészeti szcénák művészettörténeti feldolgozottsága. Harmadrészt a magasirodalmi kánon továbbra is jobban húz a klasszikus (komoly) paradigma felé, semmint a kísérletezés irányába. Negyedrészt: az irodalomoktatás jó része (és ezért a befogadók jó része is) továbbra mediális vakságban szenved, lemaradásban van: papírorientált, lineáris költészetben gondolkodik. Túl sok ember továbbra is értetlenül fanyalog az olyan intermediális alkotásmódok kapcsán, mint a vizuális költészet, a hangköltészet vagy a performanszok világa (a videoköltészetről, hipertextekről és az interaktív irodalomról nem is beszélve).
2. Az avantgárd attitűd azért volt friss és azért releváns ma is, mert kultúregészben gondolkodik. A dadaista kollázsok beemelték a tömegsajtó alkotásait, a szalagcímeket. A happeningeknek, a koncepteknek, az asszemblázsoknak nélkülözhetetlen részei a talált tárgyak. Az avantgárd alkotások mindig is nyitottak voltak a popkultúrára és az újmédiára. A kultúregész magában foglalja a hétköznapit és az extrémet, a kifinomultat és az alantast, a régit és az újat, a népszerűt és a sajátost.
A hagyomány felől
A kamasznak még talán jól áll a mindent tagadás. A dackorszak hozzátartozik az önállóság kivívásához, az elhatárolódással különválik az ego. Azonban a valódi bölcsesség első jele az, amikor felismeri az ember, hogy a múlt érték. A régi lázadóktól éppúgy tanulni lehet, mint a generációk felhalmozta tudásból. Ezernyi lecke van, amelyből tanulni lehet, ezernyi alap van, amelyre építeni tudunk. Ennek értelmében „a mindenkori esztétikai közmegegyezésből való radikális kilépés” nem ellenmozgás, nem tagadás, hanem újragondolás, amikor is egy kísérletező elhagyja a kritikátlan, mindent rágás nélkül benyelő szabálykövetést. A letisztult irodalmi műfaji és eszközök másolása és a bégető trendkövetés helyett: szabad önkifejezés, autonóm alkotás. A két véglet – a hagyományok tagadása vagy vak követése – helyett innovatív párbeszéd a kultúregésszel: konstruktív értékkeresés és értékteremtés, amelynek során az a szabály, hogy nincs szabály.
Totális költészet
Szkárosi Endre az Eötvös Loránd Tudományegyetem Olasz Nyelvi és Irodalmi Tanszékének oktatója. Művészetelméleti és művészettörténeti írásai gondosak, pontosak és emellett olvasmányosak (például Mi az, hogy avantgárd?, 2006). Egy egyetemi tanártól semmiképp sem várnám azt, hogy hagyománytagadó legyen. Sokkal inkább azt, hogy tekintsen friss szemmel és éles ésszel a hagyományra és a kánonra, hiszen témaválasztásaival és gondolataival nagymértékben formálja a fiatal generáció tagjait.
Magyar Irodalmi Hallgatókönyve – amelyet a Konnektor zenekarral hoztak létre – meglehetősen rendhagyó (Tankanyar, Tankanyaró, Tankagyló, 1985). Turnéikon csupa klasszikus alkotást dolgoztak fel: a Walesi bárdokat mint „a terror és a lelkiismeret drámáját”, a Nemzeti dalt mint „radikális, lázadó punknótát”, a Fekete zongorát mint „a vad, vérpazarló életvágy fájdalmas rémálomdalát”.[8] Szkárosi a perfomanszkoncertjein egy ambiciózus célt tűzött maga elé: a totális költészeti koncertszínház megvalósítását: egy előadásformát, amely az összes érzéknek szól[U2] [s3]
Szintén érdekes műfaji kísérlet volt Arany Imrével közös műve, a Verboterror (2013). Ebben a kötetben performanszköltemények és -leírások, vizuális költészet és fotók, illusztrációk állnak egymás mellett, ily módon elegyítve a művészeti katalógus és a klasszikus könyvforma tulajdonságait, és feltéve a kérdést: mennyiben alkalmas médium a könyv egy intermediális, performativitásra épülő művészeti életút rekonstruálására, dokumentálására?
Jelenlegi kötete sokkal inkább szövegorientált: a sorversek mellett hangköltemények és slamszövegek gépelt változatai, illetve toposzintaxisra épülő vizuális költészeti munkák találhatók benne. A vizualitás szerepét a tördelőszerkesztő, grafikus (Szabó Imola Julianna) megoldásai tovább erősítik.
Ahogy én látom, az avantgárd attitűd szükségszerűen megosztja a művészetkedvelőket. Sokak számára a kísérletezésnél fontosabb a konvencionalizált kódok felismerése, a harmónia, a közérthetőség vagy a könnyű befogadhatóság. Ennek ellenére az avantgárd egy előítélet- és elzárkózásmentes nyitás az életre, a kultúregészre. Nyitás az új műfajokra, technikákra és médiumokra. Követés helyett teremtés, betagozódás helyett új ösvény taposása: folyamatos kísérletezés.
JEGYZETEK
[1] Szkárosi Endre: Értelmezési gondok a magyar avantgárd körül. In: Szkárosi Endre: Mi az, hogy avantgárd? Írások az avantgárd hagyománytörténetéből. Magyar Műhely Kiadó, Budpaest, 2006, 79. Forrás: http://www.dipfilmod-suf.unifi.it/upload/sub/SZKAROSI/SZKAROSI_avantgard_10ott06.pdf (Letöltés dátuma: 2018. 06. 05.)
[2] H. Nagy Péter: Kánonok interakciója. Konfliktus vagy szimbiózis? In: H. Nagy Péter: Alternatívák. A popkultúra kapcsolatrendszerei. Budapest, Prae.hu, 2016, 78–79.
[3] Török Ervin: A „tömegkultúra”, „populáris kultúra” értékelő és leíró fogalmai. In: Füzi Izabella – Török Ervin: Elbeszélés a tömegkultúra korában. (www.jgypk.hu/mentorhalo/tananyag/Elbeszeles_kesz/a_tmegkultra_populris_kultra_rtkel_s_ler_fogalmai.html , letöltés dátuma: 2018. 06. 05.)
[4] Bárány Tibor: Szépirodalom vs. lektűr. Egy rossz fogalmi megkülönböztetésről. Holmi, 23. évf. 2. sz. 255–258. (http://epa.oszk.hu/01000/01050/00086/pdf/holmi_2011_02_0249-0270.pdf , letöltés dátuma: 2018. 06. 05.
[5] Bárány, i. m., 255.
[6] Uo., 257.
[7] Uo., 258.
[8] Szkárosi&Konnektor&Bernáth(y) CD-borítón olvasható szöveg.
Képek forrása
http://beatkorszak.blog.hu/2017/11/30/kilepes_a_kozmegegyezesbol_a_beatrice_es_a_folospeldany
SpiritusNoister: Dadarabok, Kassák Múzeum, 2016.
