• Bende Tamás
• Borda Réka

„Az életemről a saját agyam gyárt hoaxokat”

 

 

Összeesküvések, alternatív valóságmagyarázatok. Magánmitólógia, John Lennon utolsó emlékképe, megszűnt köztársaság. Hogyan lesz mindebből költészet? – Borda Rékát tavaly megjelent Hoax című verseskötete kapcsán Bende Tamás kérdezte.

 

Kezdjük azzal, hogy van-e olyan összeesküvés-elmélet, amiről el tudod képzelni, hogy igaz lehet, vagy örülnél neki, ha igaz lenne?

 

Egyetlen egy olyan elmélet van, amivel kapcsolatban én is elgondolkodtam anno, hogy lehet, igaz: a holdra szállás. De erről is csak azért tudtam elképzelni, hogy kitaláció, mivel a hidegháború idején került erre sor, és az oroszok meg az amerikaiak azon versenyeztek, hogy ki ér előbb a Holdra. Egy időben ezért hihetőnek tartottam, hogy az amerikaiak valójában csak azért találták ki és rendezték meg az egészet, hogy elmondhassák, legyőzték az oroszokat ebben. Persze ezt az összeesküvés-elméletet nem hiszem el, és nem örülnék neki, ha nem lenne igaz. Mondjuk, azért néha el tudok bizonytalanodni.

 

A tavaly megjelent versesköteted címe Hoax, ami álhírt jelent, vagy valamiféle becsapást, olyan történetet, ami nem feltétlenül igaz, de képes arra, hogy sokakkal elhitesse, hogy az, amit állít, valóság. A könyvben több ilyen elmélet is felbukkan. Hogyan léptél ezekkel kapcsolatba, és mi volt az indítóok, hogy verstémaként felhasználd ezeket?

 

Régóta foglalkoztatnak a konteók, arról nem is beszélve, hogy a mi korunkat jól jellemzi az álhír mint jelenség. Konteók és hoaxok vesznek minket körül, az interneten is megszámlálhatatlan álhír kering. A kiindulópont egyébként a Gyatlov-rejtély volt, amit az egyik versben meg is írtam. Az ötvenes évek végén egy orosz kutatócsoport expedíciót szervezett az Urálba, a tíz főből egy maradt életben, ő is csak azért, mert útközben lebetegedett és visszafordult. Néhány napig nem jött hír a kutatócsoportról, úgyhogy a keresésükre indultak, és amikor megtalálták őket, számos furcsa körülménnyel szembesültek a mentőcsapat tagjai. Például a szálláshelytől elég messze bukkantak a holttestekre, az egyik egyetemistának hiányzott a nyelve, amit nem találtak sehol. Azt is megállapították, hogy a sátrakat belülről vágták fel, és a nagy hideg ellenére a kutatók egy szál alsónadrágban rohanhattak ki a szabadba, ami szinte lehetetlen, ugyanis ehhez valami nagy hőforrás kellett volna, de erre utaló jel sem volt. A mai napig ez az egyik leghíresebb megoldatlan rejtélye az emberiségnek. Tehát a Gyatlov-rejtély kapcsán jött az ötlet, hogy ezeket a történeteket milyen jól fel lehetne dolgozni versben.

 

És nagyjából mikor fedezted fel magadnak ezeket a hoaxokat?

 

Még egyetemista voltam. A Gyatlov után beleástam magam a témába. Volt például egy nagyon érdekes eset. A tajgán több kilométer távolságban eldőltek a fák, a házak ablakai betörtek, egy közelben lévő rénszarvaspásztor és állatai szabályosan elpárologtak. Ebből született az a konteó, hogy bizonyára ufók tehetnek erről, pedig több mint valószínű, hogy egy aszteroida durrant szét a föld felett. Bár erre sem találtak bizonyítékot. Ezek a történetek valahol nagyon líraiak. És itt jön be, hogy az emberiség milyen érdekes „képződmény”. Az ember visszafoghatatlanul mítoszgyártó lény, mindenhol deus ex machinát sejt. Ráadásul az életünk során is mítoszokat teremtünk magunknak. Talán ez volt számomra is a kiindulópont: szerettem volna megalkotni és feltárni a saját mítoszaimat, ezáltal pedig valahogy szerettem volna megörökíteni az emberiség mítoszait is.

 

Akkor a magánmitológia megteremtésének és a saját múlt feldolgozásának az igénye magyarázza a kötet első ciklusát? Beszélhetünk itt a magántörténelem poétikai feldolgozásáról? Hiszen ezekben a versekben a beszélő az elmúlttal, a gyermekkor viszonyaival és történéseivel szembesül, és utólag tárja fel és érti meg mindazt, ami korábban történt.

 

Igen. Azt éreztem, hogy ezeken a történeken keresztül tudok eljutni a saját költészetem lebontásáig. Ugyanis ezek a versek nagyrészt inkább ahhoz a korábbi poétikai stílushoz kapcsolódnak, amit a szubjektív élményanyag elbeszéléséhez választottam. De tudtam, hogy ez nem tartható egy egész köteten keresztül. Így jöttek képbe a becsapás-elméletek, amikről sejtettem, hogy képesek átvezetni a személyesből abba a szürreális világba, ahova a kötet végére el szerettem volna jutni. De valóban, ezen a vonalon tudtam elindulni.

 

Ebben a versciklusban hangsúlyosan megjelenik a lírai én szűk családi köre. Visszatérő szereplők az anya, az apa, a nagyszülők, és az idősebb testvér, a báty (aki olykor szinte vezetőként tűnik fel és rámutat jelenségekre). Óhatatlanul felmerül tehát a referenciális olvasat kérdése. Amikor írtad ezeket a verseket, volt egy olyan belső cenzor, aki azzal foglalkozott, hogy a leírtakhoz mit szólnak majd a rokonok?

 

Volt. Azt hiszem, hogy nagy százalékban azonosíthatóak a versszereplők valós párjaikkal, a viselkedésük is hasonló, de azért számos kitalált történet van róluk is. A Képzelt napozás K. Lenkével című írás kiinduló helyzete, hogy a beszélő nagyanyja meghalt, a család gyászol, és az édesanya azt mondja a lányának, ő is olyan daganatos lesz, mint a nagymama. Ez ilyen formában nyilvánvalóan nem történt meg, viszont anyukám gyermekkorom óta sokszor utalt arra, hogy mennyire hasonlítok az ő anyukájára, akit nem ismertem. Ez volt az alapélmény tehát, hogy ha hasonlítok nagyanyámra, akár viselkedésben, akár abban, hogy milyen színeket szeretek, milyen ízekért rajongok, akkor könnyen meglehet, hogy én is ugyanarra a sorsra jutok, mint ő. De erre a versre anyukám azóta is visszakérdez, hogy ugye nem gondolom úgy, hogy ő ennyire rossz anya. Mert, hogy akik az ismerősei közül elolvasták a kötetet, sorra megkérdezték tőle, hogyan mondhatott ilyet a lányának. És hát nagyon nehéz elmagyarázni, hogy persze, van egy alapélmény, de nem minden leírt történés azonos a valósággal. Figyeltem tehát arra, miket fognak szólni, de ma már nem érdekelne.

 

Akkor valahogy így képződnek a saját becsapás-elméletek. Mert végső soron az is, amit most elmondtál, arról szól, hogy a saját életünk történéseihez milyen magyarázatokat keresünk. Mennyire van jelen ezekben a versekben az önbecsapás dilemmája?

 

Ezzel kapcsolatban két dolog jut eszembe. Az egyik, hogy nagyon rossz a memóriám, kvázi hoaxokat gyárt számomra. Ezt úgy kell elképzelni, hogy például, ha egy buli emlékeit elmesélem annak, akivel együtt részt vettem rajta, tutira kijavít, hogy nem is minden úgy volt, ahogy mondom. Én viszont mégis máshogy emlékszem rá, és a helyreigazításoktól oszolhat csak el a köd az emlékről. Ez végigkíséri a hétköznapjaimat és rengeteg kellemetlenséget okoz. Az életemről a saját agyam gyárt hoaxokat. Ez egy mindennapos küzdelem, úgy, ahogy mindannyian küzdünk például az álhírekkel. Kicsit, mintha a memóriám önmagát pusztítaná, mint egy autoimmun betegség. A másik pedig, hogy anyai ágon hangsúlyosan jelen van a mítoszteremtés.  Anyukám nagyon sok furcsa történetet mesélt a családjáról, amelyekről fogalmam sincs, hogy igazak-e, de mindenképpen figyelemfelkeltőek. Az egyik ilyen történet például, hogy amikor édesanyám kicsi volt, egyik este vacsora közben becsapott egy gömbvillám a lakásba, körbeszállt és szétrobbantotta a villanykörte után a nagyszüleim esküvői fotóját. Nem sokkal ezelőtt nem sokkal halt meg a nagypapám. Mivel a nagymamám nem szerelemből ment hozzá feleségül, nagymamám a gömbvillámot úgy értelmezte, mint egy haragos üzenetet a túlvilágról. Ezt meg is írtam a Gömbvillám című versben. De ott van az is, hogy anyukám kései gyermek volt, és nagyapám titokban el akarta vetetni őt a fogantatás után, mert attól félt, hogy fogyatékosan születik majd. Nagyanyám nem tudott nagyapám tervéről, de megálmodta, és a téli fagyban egy szál hálóköntösben hazasétált a kórházból, ahol másnap megejtették volna a műtétet. Szóval az ilyesfajta hoaxok ott vannak a mindennapjaimban, akár elhiszem őket, akár nem.

 

A borítón egy csillagkép és egy dinoszaurusz hologramja látható. Számtalan összeesküvés-elmélet valamilyen úton-módon kapcsolódik a világűrhöz, a földönkívüliekhez, és a verseidben is visszatérő motívum a kozmosz, a csillagok. Honnan ez a vonzódás az űrhöz és annak különböző objektumaihoz?

 

A kozmoszhoz való vonzódás szintén a gyerekkoromból jön. Anyukám, elmondása szerint, olvasott nekem esti mesét, amire én egyáltalán nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy a bátyám, aki egy időben fizikusnak készült, sok tudományos és csillagászati sztorival szórakoztatott. A kedvencem például a Feynman-óra elmélet, aminek a lényege – már amennyire vissza tudok emlékezni –, hogy egy fotont bezárunk két, egymás felé fordított, vízszintes tükör közé. A foton egyetlen föl-le pattanása egy időegységet (tegyük fel, egy másodpercet) mér. Ez a világ legpontosabb (képzelt) órája a világon, ám a fotonra hatással van a sebesség. Ha tehát ezt a Feynman-órát feltesszük egy repülőre, a foton mozgása lelassul. Valahogy a Feynman-óra az öregedéshez is kapcsolódik, tehát ha egész életünket egy repülőgépen töltenénk, lelassulna a biológiai óránk, és ezzel minimálisat, tízmilliomod másodpercet nyernénk az életünkből. Nem biztos, hogy helytállóan tudtam visszaadni, de ilyenekkel szórakoztatott a bátyám. Én meg imádtam ezeket, és sokáig úgy gondoltam, fizikus leszek. Innen a vonzódás.

 

A könyvben több, egészen pontosan beazonosítható generációs élmény is szerepel. Például a Gömbvillám című versben az alábbi sorok olvashatóak: „Megállapítjuk, hogy véget ért a köztársaság, / és ettől felhatalmazva érezzük magunkat, / hogy ne érdekeljen a másik véleménye.” A Ha kicserélnénk virágokra című versben pedig egy öngyilkos merénylő napja elevenedik meg. A harmadik ciklusban szerepel a Láttam vezetőinket című vers is, aminek színtiszta közérzeti témája van, illetőleg a Lenin arca mint cím önmagában is kifejező. A 2010-es évek elején volt a közéleti lírának egy felhabzása, és azóta is érezhetőek az irodalmi alkotásokban a közéleti reflexiók. Te pont ahhoz a generációhoz tartozol, amely a rendszerváltás környékén született. Mi volt az indítóoka ezeknek a verseknek?

 

A második ciklusban szereplő versek – amiket te is említettél – tulajdonképpen lebontják vagy kitágítják az első versciklus személyes líráját. Szerettem volna az írásaimnak egyfajta súlyt adni, és hát mivel napi szinten befolyásol az aktuálpolitika (ami alatt nemcsak a hazai politikát értem, hanem az európai, vagy akár világpolitikát is), ezek a témák beépültek a versekbe. A Láttam vezetőinket megírásakor próbáltam minden sérelmemet kiélni a jelenlegi politikával kapcsolatban, a Lenin arca pedig a hazai egészségüggyel kapcsolatos élményanyagot dolgozza fel. Sok közöm volt az egészségügyhöz egészen kicsi korom óta, és szerettem volna a személyes élményeket valahogy összekeverni a jelenlegi valósággal.

 

De akkor ebben a témaválasztásban tudatosság volt a részedről? Olyan témát kerestél, ami egyszerre személyes és egyszerre kapcsolódik a közösséghez is, vagy úgy érezted, hogy egyszerűen elkerülhetetlen, hogy ezekről a kérdésekről alkotóként mondj valamit, azaz szükségszerűen szivárgott be a közélet az alkotásba?

 

Szükségét is éreztem, persze. De nem érzem azt, hogy költőként hatalmas befolyásom lenne a társadalomra. Viszont azt gondoltam, hogy van egyfajta felelősségem és kötelességem a jelen eseményeinek leírásával kapcsolatban. És szerettem volna azt is, hogy a kötetből látható legyen, akár majd a gyerekeim számára (vagy ha lesz valaki, aki olvassa húsz év múlva), hogy milyen is volt a jelen akkor, amikor ezt a könyvet megírtam. Azt hiszem, hogy a művész dolga éppen ez: a jelen megörökítése.

 

Az előbbi idézet a Gömbvillám című versből egy elég tiszta állítást tartalmaz: „Megállapítjuk, hogy véget ért a köztársaság…”. Valóban megszűnt a köztársaság?

 

Na, igen. Hivatalosan nyilván létezik, de a gyakorlatban ebből semmit sem érzek. Ez a három sor pont arra utal, hogy ha a szabad véleménynyilvánítás lehetséges, akkor te bármely társadalmi rétegből jössz is, bármilyen is a politikai nézeted, bármilyen is a nemi identitásod, elmondhatod a véleményedet anélkül, hogy retorzió érne. Jelenleg azt érzem, hogy a demokráciának vagy a köztársaságnak ez az alapvető pillére ki lett véve a lábunk alól. Vannak a társadalomnak olyan rétegei, akik egyáltalán nem fogékonyak mások véleményére. Az pedig, hogy azok, akiknek kötelessége volna, hogy a sajtónak nyilatkozzanak, vagy nem nyilatkoznak, vagy kijelentik, hogy az adott sajtótermék nem is sajtótermék, mérhetetlen cinizmus.

 

Ezzel vissza is kanyarodtunk a becsapás-elméletekhez, mert amiről beszélsz, az valójában a politikai hoax kategóriája. A köteted harmadik ciklusában pedig konkrét konteók is szerepelnek. Hogyan kerül John Lennon a könyvbe?

 

Úgy, hogy vele kapcsolatban is kialakult egy elmélet, miszerint Lennon nem is halt meg. Meg alapvetően nagyon foglalkoztat a kérdés, hogy mi az utolsó kép, amit az ember a halála előtt lát. Hogy az mennyiben határozza meg az akkori pillanatát, mennyire van tudatánál, a tudata meddig él. Nemrég olvastam Nádas Péter Saját halálát, és megdöbbentő az a leírás, hogy a klinikai halál állapotában lényegében minden, ami a beteg körül történik, érzékelhető. A John Lennon időutazásában ez az utolsó emlékkép a kiinduló pont, mert Lennont lelőtték, és úgy olvastam, hogy egy téglafal előtt (ami pontatlan), tehát ez lehetett az utolsó dolog, amit látott. Egy tárgy cipeli tehát egy ember utolsó emlékét. Egy élettelen dolog elnyeli az élőt. Egyébként a 27-esek klubjáról is van egy konteó, miszerint valójában egyikük sem halt meg, csak elegük lett, és elvonultak egy VIP szigetre.

 

Nemrég nyilatkoztad, hogy mostanában inkább prózát írsz, egy regényen dolgozol. Miért indultál a versek felől a próza irányába? És mit lehet tudni a regényről?

 

Az első publikációm novella volt, és akkoriban legalább annyi prózát írtam, mint verset. Valahogy aztán a költészet átvette az irányítást. De a verseskötet után elérkezettnek láttam az időt, hogy belefogjak egy regénybe. Ez most több kihívást tartogat számomra. A regénykoncepció számos változtatáson átment már, most talán a negyediknél tartok. Szeretnék a molesztálásról mint jelenségről írni, mert úgy látom, hogy a magyar irodalomban – talán az Árvácskát leszámítva – ez nem téma, és elég nagy csend is övezi itthon. A regénybe szeretném a távol-keleti mágikus realizmus hatásait is beépíteni, nagyon megfogott ez a fajta irodalom.

 

Idén elnyerted a Babits-ösztöndíjat, Warsan Shire verseskötetét fordítod. Ő egy elég fiatal, 1988-as születésű, szomáliai származású költő, aki Kenyában született, de a szüleivel Angliába emigrált, és angolul ír. Miért pont az ő kötetével pályáztál?

 

Ferencz Mónitól kaptam a könyvet. Sokszor külföldi könyveket ajándékozunk egymásnak. Először nem nagyon tetszettek Shire versei, de aztán megszerettem, ahogy ír. A költészetében erősen jelen van az a kérdéskör, hogy a nőket hogyan kezelik egy társadalomban, és azt gondoltam, fontos lenne, hogy magyarul is olvashassuk ezeket az írásokat. Főleg, hogy itthon néha még a női princípiumról is megmondják a tutit. Másrészt egzotikus is ez a versvilág, mert Shire az afrikai gyökereket is beemeli a versekbe.

 

Milyen kihívásokkal szembesülsz fordítás közben?

 

Számtalan arab kifejezés szerepel a versekben, olyanok, amiknek még angol megfelelőjük sincs.

 Ezek jelentését csupán körülírással lehet érzékeltetni. El kell tehát döntenem, hogy magyarosítom-e az adott kifejezést vagy eredeti nyelven hagyom, és lábjegyzetben próbálom megmagyarázni. A másik, hogy van egy csomó olyan fordulat, amik Afrikában teljesen ismertek, de számunkra nem érthetőek. Van például egy vers a kötetben, ami arról szól, hogy egy lány elrendezett házasságba kényszerül egy pasassal, de előbbi már nem szűz. Mivel Afrikában még most is komoly kincs a szűz menyasszony, ezért a friss feleség galambvért fröcsköl a lepedőre, mintha a nászéjszaka lenne számára az első együttlét életében. Először azt hittem, intuitív lépés volt a szerző részéről, hogy pont galambvérről írt, de aztán kiderítettem, hogy Szomáliában erős szimbolikája van a madárnak. Ez egy jártasabb műfordítónak talán nem okozott volna kihívást.

 

És akkor itt vissza is tértünk a hoaxokhoz, a saját becsapásokhoz, ahhoz, hogy a valóságot hogyan próbáljuk elfedni konstruált valóságmagyarázatokkal.

 

Igen, és ez azért is érdekes, mert Shire a bevándorlásról is ír, már jóval a válság előtt foglalkozott a témával. Ezért is tartom fontosnak, hogy ez a fordításkötet megjelenhessen. Van egy vers (a fordítás a Helikonban jelent meg), amelyben Shire a saját emigrálásáról ír, amiről nincs sok emléke, de mégis a saját bőrén (és közvetve a családtagjain keresztül) megtapasztalta, hogy milyen egy menekült vagy bevándorló helyzete. Hogy országokon át menetel, megalázzák, megerőszakolják, vagy épp bezárják egy kamionba az embercsempészek, és a többi. Ennek a versnek egyébként akkora ereje van, hogy egy belgrádi menekülttábor falára ebből graffitiztek fel egy részletet a menekültek. Szeretném, ha ez a könyv hozzájárulhatna egy kicsit ahhoz, hogy ne csak az arctalan tömeget lássuk, hanem észrevegyük az emberi sorsokat is.

 

Bende Tamás

• Király Farkas
• PappTibor

Az Amboozia szerkesztősége a folyóirat 2016/6. lapszámában megjelent interjú és a Magyar Írószövetség számára készített filmes anyag újraközlésével búcsúzik PAPP TIBOR költőtől.

 

Lapunk munkatársai a Magyar Írószövetség számára filmes interjút készítettek a nyolcvanéves költővel. Az alábbiakban a filmből kimaradt részletek átiratát olvashatják arról, hogyan teltek az ’56-os forradalmat követő menekülése napjai, valamint  a teljes filmet is megtekinthetik.

 

 

 

­– Amikor Ausztriába értem ­– ez az, amiről soha nem beszéltem eddig –, autóbusszal elvittek minket Eisenstadtba. Ott volt egy városnegyed, az oroszok városnegyede, meg egy másik negyed, ahova a menekülteket vitték. Öt-hatemeletes épületek voltak egymás mellett, lift nélkül persze, minden emeleten néhány szoba, meg konyha, amelyik nem működött. A szobákban ágyak, valami matraccal és lópokróccal. Amikor megérkeztünk a vásosba, szabadon nekifuthattunk az épületeknek, és választhattunk magunknak ágyat. Ez nekem nagyon nem tetszett. Egy ötágyas szobába kerültem, ahol egy tizenkilenc-húszéves  srác és a negyvenöt körüli nője aludt együtt. Kisült, hogy a srác egy Vállajhoz közeli tanyáról jött. Vállaj anyai ágon a családi gyökerem. Ők már az elején megtanítottak arra, hogy ha valamire megkérnek vagy valamit lehet csinálni, azonnal menjek oda és vágjak bele, foglaljam el magam, addig sem fognak ütni, és mindig hoz valami jót. Tapogatóztam, hogy mit lehetne csinálni. Megtudtam, hogy többi házban lakó embereknek, ha viszek fel szenet, akkor kapok cigarettát. Elkezdtem szenet hordani, hét emeletre. Estére mindig annyi cigarettám volt, hogy nyugodtan mentem neki a másnapnak.

Filmes interjú a 80 éves költővel 

(…) 

Volt egy iroda, marha nagy előszobával. Fehér volt a fala, tele aláírásokkal, nevekkel. Kíváncsi voltam, nézegetni kezdtem. Egyszer csak megláttam egy ismerős nevet: Bertha Tibor. Egyik legjobb haverom volt Debrecenben, a gimnáziumban. Felvették az adatainkat – két-három napig voltunk ebben a lágerben, utána buszra ültettek minket, és szétosztottak különböző helyekre. Engem a traiskircheni táborba osztottak be. A busz a lovardában állt meg, ebben a hatalmas, fedett helyiségben. Tele volt emberekkel. Kinyitották a busz ajtaját, ott állt Bertha Tibor. Nekik, akik régebb óta ott voltak, ez volt a szórakozás – nézték, hogy melyik busszal ki érkezik. Egy nyiradonyi fiú is volt vele. „Gyere csak, mi majd kezelésbe veszünk”, mondták, „különben egy nagy szobába kerülsz”. Volt olyan szoba, ahol nyolcvanan aludtak. Elképzelheted, milyen volt, hiszen nem apácák és papok laktak ott. Nem lehetett ott aludni, ha nem is mindig a rosszért, hanem éppen a jó miatt… Bevittek egy tizenhárom ágyas szobába. Annál kisebb létszámúak csak az úgynevezett családi szobák voltak, ahol hatan-nyolcan kaptak helyet.

Bertha Tibától tudtam meg, hogy el kell kezdeni az ösztöndíjkeresést. Kinéztem, hogy mi mindent lehet: lehetett kérni Angliába, Jugoszláviába, lehet Svédországba, de oda nem érdemes menni, mert ott kölcsönt adnak, nem ösztöndíjat. Lehet Spanyolországba, mert a madridi magyar követség ad ösztöndíjat – a követségen még a Horthy-rendszer hivatalnokai dolgoztak… Tiba oda jelentkezett.

(…)

Belgiumról nem tudtam semmit azon kívül, hogy két nyelvet beszélnek benne. Két busz jött értünk Wienerneustadtba – időközben átszállítottak oda –, ahonnan állati hossz úton elvittek Belgiumba.  Az egyik autóbusznak a sofőrje egy nagyon jól öltözött angol szivar volt, akiről kisült, hogy amikor megtudta, hogy a forradalom megtört, vett egy buszt csak azért, hogy szállíthassa a magyarokat. Beült, mint sofőr, és éjjel-nappal a magyarokat szállította.

Az utazás két napig tartott. Amint beléptünk Belgiumba, felfigyeltünk arra, hogy furcsa színű a közvilágítás. Olyan világítóeszközeik voltak, ami nem tiszta fehér fényt ad. Állati érdekes volt, hogy belépsz egy országba, és nem olyan a fény, mint amihez hozzá vagy szokva. Megérkeztünk éjjel két órakor – én betegen. Bevittek az egyetemi menzára. Vacsorával vártak bennünket, természetesen a legmagasabb szintű vacsorával: bifszteket kaptunk. Mondtuk egymás közt: miért nem cipőtalpat adnak, az jobb… Idegen helyen minden idegen.

(…)

Meggyógyultam. A kórházban azt mondták: felöltözhet és hazamehet. Felöltöztem – de nem tudtam, hol lakom. A holland ugyan bevitt a kórházba, de ott is hagyott, elment dolgára. Fogalmam sem volt, merre induljak. És Liège nem kis város. Kezdtem összerakni a fejemben a térképet – lehet, hogy azért van olyan sok költői művem, amiben a térkép az alaphang. Elindultam; négy óra alatt hazaértem – egy harminc-harmincöt perces úton.

Lejegyezte Király Farkas