Kapuk az égbe – Szunyogh László szobrászművész kiállítása
2018. 06. 09. – 2018. 08. 12.
Fabricius Galéria – Sopron, Fő tér 6.
Hány kapun át érkeztem ide? Nem biztos, hogy mindegyiket észrevettem, és biztosan nem tudom megmondani, mi történt azelőtt, hogy áthaladtam volna egyiken-másikon. De most mintha megint egy kapuban állnék. Tehetek-e mást, mint hogy benézek és átmegyek rajta? Előáll a kérdés, hogy mit hagyok magam mögött, mi tárul elém? Elénk.
Nem minden kapu áll nyitva, nem minden kaput nyitnak ki nekünk. És olyan is van, hogy mögöttünk csukják be. Ha egy kapu elé érünk, onnan valami más lesz. Elválaszt, leválunk addigi terünkről, kilépünk addigi időnkből. Minden addigi időnkből. Minden időből.
A születés és a halál azok kapuk, amelyek között ismerősen mozgunk. Érkezünk, aztán úton vagyunk és indulunk. Megszületünk, és az érzékek játékába, a tények misztikumába lépünk. Keressük és megismerni akarjuk a világot, abban a helyünket, társunkat. Csodáljuk szépségét és megérteni próbáljuk a lényegét.
Vannak kapuk, amelyekhez nincs kulcsunk. Ettől még nem idegenként érkezünk eléjük, de bebocsátást kell kérnünk. Udvarolnunk, hogy a tágasságba jussunk. Kicsi ökleinkkel dörömbölünk, bebocsátást kérünk az őrzőtől. Az édesanyától. És az Istentől. A kapu az első találkozás.
Szunyogh László szobraival való találkozás is olyan, mintha egy kapu előtt állnánk. Utunk egy átjáró felé vezet, a műalkotáshoz, amelyen át kell haladnunk. Megtámaszkodhatunk a kapualjban, és nézhetjük a formát, arányait, szép, karcsú íveit. Gyönyörködhetünk benne, mint egy szép női testben.
Ám ott van a titok is, félig nyitva; teljesen át kell haladnunk rajta ahhoz, hogy kinyíljon az a tér, amelyet határol. Amitől elválaszt, de nem akar kizárni. Mögötte rejtőzik valami más, ami mint egy transzcendens illumináció, egyszerre sejteti és érteti meg önmagát.
Ezek a kapuk hívnak, segítenek és elbúcsúztatnak. Hívnak, hogy előttük állva értsük meg, hogy odaértünk egy sorsfordító pillanathoz, szembesítenek bennünket azzal, hogy úton vagyunk, jöttünk, megérkeztünk. Megtorpanhatunk ugyan, ha akadálynak tekintjük, és nem lehetőségnek arra, hogy megértsük szabadságunk lényegét. Összekapcsolni az ismertet az ismeretlennel, önmagunkat a mással, a másikkal.
A kapu olyan átjáró, amelyen keresztül vissza is mehetünk. A kaput az út szakaszai határolják. A másik irányból vajon milyen? Ugyanolyannak tűnik, szimmetriája ismerőssé teszi, csak a köztes idő, csak az út miatt tűnik másnak. Valahogy visszaérünk ahhoz a kapuhoz, a kapu valahogy újra elénk kerül. Áll, állunk, nyílik, nyílunk.
a kapu transzparens, a kapu a roskadás.
kivet, behív, szíved margóit meghúzza.
űz és terelget, bebocsájt. lehengerel. felemel.
(Sütő Csaba András)
Szunyogh László szobraiban mindig ott van a találkozás, vagy annak ígérete. Nyitott és nyit, mint ahogy a vonalból a tér felé. Ahogy túljutunk egy kapun, ahogy nézzük a lemenő napot, vagy látjuk a földet az éggel összekötő szivárványt. És benne vagyunk a természetben, amibe még inkább belehajolhatunk, ahogy kinézünk a vonatablakból, vagy egy bárkából, amelyet körülvesz a víz. Az Életár. All Leben. Amiből minden származik és amibe tart.
A kapuk feminin formája, női szimbólumai is a születés, másfelől az élet princípiumát hordozzák. A természet részei vagyunk, a keletkezés és a pusztulás valójában átmenet, átalakulás.
Ennek a metafizikai gondolatnak a művészi megjelenítései a szobrok. Ezeket a fogalmakat sem feltétlenül racionálisan, mint inkább intuitíve fogjuk fel, mint ahogy a műalkotásban rácsodálkozunk a forma és anyag egységére,az ívek és az évgyűrűk harmóniájára. Gyűrű a fában, a kapu a gyűrű. A jegygyűrű, ami az élethez fűz, rajta az ékkő, a nő.
Szemünkkel gyűjtjük össze az információt arról, amit nézünk, de amit láttatni akarunk, gondolkodásunkkal is formáljuk. A látványt építjük. Természetből és/vagy szimbólumokból. Minden az életre vonatkozik.
Noé bárkájának bibliai története az élet, a teremtés megőrzéséről szól. Napjainkban is bárkát kell építenünk, ha meg akarjuk őrizni az életet, annak sokszínűségét. Ha másnak nem, de az utánunk jövőknek tartozunk annyi felelőséggel, hogy tematizáljuk a problémát, és akár művészi eszközökkel is érvényesen és hatást gyakorolva fejezzük ki gondolatainkat nem csak a kitüntetett, hanem a hétköznapjainkat alapjaiban meghatározó, befolyásoló jelenségekkel kapcsolatban.
A bárka törzséből kinövő vesszők azt mutatják, hogy ha van törődés, a természet újrasarjad, megerősödik és birtokba veszi a számára meghagyott területet. A természet megveti a lábát, ha egy talpalattnyi helyet adunk, vagy éppen csak hagyunk a számára. A hullámzó formák utalnak a föld, a táj dimbes-dombos felszínére, a belőlük kiemelkedő, ívelődő vesszők pedig a szivárványra. Az égre utaló kékes-zöld elemmel és a vesszők élénk színei a bizakodás érzését ébresztik fel a nézőben.
A horizont nem az ég aljába veszik, szemünket magasabbra emeljük. A napkorongot és a vízen megjelenő tükörképét megidéző, tussal készült ecsetrajzot egy Borsos Miklós tusrajz ihlette, és mint ahogy az összes rajzon, itt is a vonal dinamikája fejezi ki az élet mozgalmasságát.
A jó hírt a Bibliában a galamb hozza. Szunyogh László a galamb csőrében hozott olajfalevelet a zeneiségre utaló motívumra, az élet újrahangolását kifejező hegedűvonóra cserélte. A vonószőr helyére vesszőt illesztett, ami egyszerre idézi föl a zene megszólaló hangját és az újraéledő természetet! Hozsanna a harmóniáért.
„csak annak van szava, aki a kapun áthalad”
(Sütő Csaba András)
A bárkánk előtt egy híd áll. A vízről olyan, mint egy kapu. Nyílik. Nyitom.
Fotók: Nemes Zsolt és Szalai Zsolt
