Futurum imperfectum
Ahogy a fiatal férfi megállt az orvosi rendelő ajtajában, rögtön tudtam, hogy ő már az új generációhoz tartozik. Épphogy felnőtt lehetett, talán nemrég iratkozott át a felnőtt orvosi rendszerbe. Megállt az ajtóban, felemelte a tenyerét benne a phablettel és az ujjai elkezdtek mozogni a képernyőn. Intettem neki, hogy foglaljon helyet, de aztán emlékeztettem magam, hogy ő ezt a gesztust már nem érti. Egy pillanatra összenéztünk Grétával, az asszisztensemmel, aki még egy nálam is öregebb generációhoz tartozott és még értette a jelentőségteljes pillantásokat. Gréta sóhajtott, jelezve, hogy ő is érti, itt már az integetéssel nem megyek semmire.
Én is felemeltem a phabletemet, rákapcsolódtam a betegére és fogadtam a bejövő üzenetét. Egy integetős szmájlival köszönt, még egy napocskát is rakott hozzá, ami igazán meghatott, majd rögtön átküldte a fontosabb adatait, egészségbiztosítási számot, kórelőzményeket. - Nagyon hatékony - gondoltam, és egy kedveléssel válaszoltam. Visszaírtam neki az egyik előre gyártott üzenetemet, hogy üljön le és mondja el, miért jött el hozzánk. A fiatal férfi engedelmesen leült, majd az ujjai sebesen mozogtak a képernyőn. Mindeközben a kifejezéstelen arcát és merev, lefelé néző fejtartását figyeltem. Hallottam, hogy Gréta ismét sóhajt egy nagyot, ebből tudtam, hogy ő is ugyanarra gondol: ma már szinte mindenkinek ilyen az arca és a fejtartása.
A fiatal férfi üzenete megjelent a képernyőmön. Már második napja sokat hány és hasmenése van, láza nincs. A szűkszavú szöveget helyenként zöld trutyit okádó szmájlik tarkították. Visszaírtam neki, hogy meg kell tapintanom a hasát, hogy tudjam, nincs-e valamilyen szervi elváltozása. A beteg ugyanolyan rezzenéstelenül ült, ujjai a phableten jártak, és visszaküldött egy sikítozó madárnak látszó szmájlit. Sejtettem, hogy ellenkezni fog. Ez a generáció irtózik a testi érintés legtöbb fajtájától. Megírtam neki, hogy a vizsgálat nélkül nem tudom megállapítani a diagnózist, ragaszkodnom kell hozzá. Válaszul egy szomorú és egy bólogató szmájlit kaptam.
A beteg levetette az ingét, felfeküdt a vizsgálati asztalra. Közben megírtam neki, hogy ne aggódjon, a vizsgálat nem tart sokáig és fájni sem fog. Újabb bólogatós szmájlit küldött. Azt is megírtam, hogy majd különböző pontokon megnyomom a hasát, jelezze, ha fáj valahol. Hozzákezdtem a fiatal férfi belső szerveinek kitapintásához, közben pedig a phabletemet figyeltem, hogy reagál-e, ír-e valamit, miközben a vizsgálatot végzem. Szerencsére minden rendben lévőnek tűnt, habár amikor a gyomorszája körül járt az ujjam, küldött egy kidülledt szemű figurát. - Ott fáj - írta. Ennek ellenére nem találtam semmilyen elváltozásnak a jelét. - Minden rendben - írtam neki vissza és mögé csaptam egy biztatónak szánt szmájlit.
A fiatal férfi felöltözött, közben megüzentem neki, hogy valószínűleg csak gyomorrontása van, semmi komoly, holnapra valószínűleg enyhülni fognak a tünetei. Diétát és pihenést javasoltam. Az üzenetet megosztottam Grétával is, hogy rögzíteni tudja a rendszerben. Átnyújtottam neki egy mintát egy hasmenés elleni gyógyszerből, illetve csak átnyújtottam volna, mert közben eszembe jutott, hogy az ő generációja nem szeret kézből kézbe átvenni valamit, ezért csak letettem a dobozt mellé az ágyra és leírtam mire való. A phabletemen felvillant a beteg üzenete: köszöni és egy visszafogottan mosolygó szmájli.
- Ez érdekes volt - írtam az asszisztensemnek, amint a fiatal férfi kilépett a rendelőből - egyre többen lesznek. Gréta ismét jelentőségteljesen sóhajtott és suttogott valamit. Ő még ahhoz a generációhoz tartozott, akik valamennyire tudtak szavakat formázni a hangjukkal. Én már csak a phableten írást és olvasást tanultam meg, nem értettem a szavakat, melyeket a nő hangosan kimondott, csak azt, amit leírt. - Hát igen. De szerintem nekik már jó így - írta nekem.
A rendelési idő után, ahogy szoktam, most is elmentem a Korpa nevű kocsmába. Köztudottan ez volt a testbeszédet pártolók kocsmája. Kétféle embert járt ide. Az idősebb generáció, akik még tudnak valamennyire beszélni, gesztikulálni és mosolyogni, de a phabletet használják a mindennapi kommunikációra, és a testi érintés számukra egy letűnt kor utáni nosztalgiázás volt. A kocsma többi vendége a testbeszédet tudatosan használók csoportjából került ki. Ők azok, akik önkéntesen lemondanak a phablet használatáról és megpróbálnak visszatérni a szóbeli kommunikációra és a testbeszédre. Úgy beszélni azonban, ahogy a több generációval korábban beszéltek az emberek, már ők sem tudnak, de kialakult közöttük egy sajátos gesztusokból, arckifejezésekből, alig artikulált hangokból álló kommunikáció. Érthető módon a testbeszédet tudatosan használók zárt közösségekben éltek, elszigetelten a társadalmunk többi részétől. Viszonylag ritkán mozdultak ki a saját városrészükből, a Korpa kocsma volt az egyik hely, ahol az ember találkozhatott velük.
Én is szimpatizálok a testbeszédet használók csoportjával. Volt idő, amikor elgondolkodtam azon, hogy én is beállok közéjük. Az elszigeteltségük azonban mindig is riasztott. De itt a kocsmában szerettem nézni őket. Szerettem nézni az időseket, akik épp annyit pötyögtek a phabletjükön, mint amennyit gesztikuláltak, mosolyogtak és nevettek. Ugyanígy szerettem nézni a testbeszédet használókat. Kétségkívül ők voltak a leghangosabbak. Általában szorosan egymás mellett ültek, élénk karmozgásaikat hangos felkiáltásokkal kísérték. Gyakran értek egymáshoz, de nem csak felületes érintéssel, hanem szorosan megragadták, átkarolták a másikat vagy éppen egymáshoz dörgölőztek. Kézzel ettek, időnként kézzel turkáltak is az ételben, vagy egymást etették.
Ma este is ott ült egy nagyobb, nyolc-tíz testbeszédet használóból álló csoport az egyik sarokban. Voltak köztük idősek és fiatalabbak is. Hangjuk betöltötte a kocsmát, de itt ez senkit sem zavart. Ahogy az sem zavart senkit, ahogy kézzel nyúlkáltak a szószba, és összekenték az asztalt és a székeket. Leültem a pulthoz és úgy helyezkedtem, hogy lássam őket. Intettem Ervinnek, a kocsmárosnak, akivel már régóta ismertük egymást, és tudta, hogy mit szoktam inni.
A testbeszédet használók csoportja egyre hangosabb lett, láthatóan egyre emelkedettebb hangulatba kerültek. A másik asztalnál ülő idősebbek is rájuk figyeltek. Már éppen azon gondolkodtam, hogy hazamegyek, amikor belépett a kocsmába egy fiatal lány. Ahogy aznap a rendelőben, most is rögtön meg tudtam állapítani, hogy a lány szintén a phabletet használók új generációjához tartozik. A leszegett fejtartása, a kifejezéstelen arca és visszafogott mozdulatai árulkodtak róla. Ahogy körbenéztem, láttam, hogy mind Ervin, mind a testbeszédesek, mind az idősebbek felfigyeltek rá és ugyanazt a következtetést vonták le.
Lopva végigmértem. A lopva végigmérés is egyike volt azoknak a berögződött viselkedési mintáimnak, amelyekről tudtam, hogy régi időből való. A lány nem nézett senki szemébe, így észre sem vehette, hogy őt nézi mindenki. Csinos, karcsú lány volt, már csak a külseje miatt is feltűnést keltett. Az öltözködésében volt valami maradiság, ami nekem nem csak vonzóvá, hanem rokonszenvessé is tette. Éreztem, hogy a hátam mögött a jelenléte megváltoztatta a testbeszédesek csoportjának viselkedését. A lányról kommunikáltak, leplezetlenül felé mutogattak.
A lány a bárpultnál foglalt helyet, nem messze tőlem, és a phabletjén pötyögött. Kért egy italt. Ervin feltűnő elégedetlenséggel az arcán vette elő a saját phabletjét, hogy elolvassa a rendelést. Ráláttam a lány phabletjére. Valamilyen újfajta koktélt kért. A kocsmáros elkérte a lány azonosítóját, nem hitte el, hogy elmúlt tizennyolc éves. Gyors adatcsere történt, majd a lány megkapta az italt. Láttam, hogy Ervin habozik, de végül elküldte az üzenetet a lánynak. - Ugye tudod, hogy ez a testbeszédesek törzshelye? - és hozzátett egy morcos tekintetű szmájlit. - Várok valakire - jött a válasz a lánytól egy félszegen mosolygó kiskutya-matrica kíséretében. A kocsmáros beleegyezően bólintott, nem felejtett el elküldeni egy bólogatós szmájlit is hozzá, hogy a lány is értse és többet nem foglalkozott a dologgal.
Már éppen azon voltam, hogy írok a lánynak és megkérdezem, kit keres, de ekkor észrevettem, hogy a testbeszédesek csoportjából egy fiatal, a lányhoz hasonló korú fiú tart felénk. Leült a lány mellé, és szélesen rámosolygott. A lány észre sem vette. A fiú valamivel közelebb húzódott. Érdeklődve figyeltem, hogy mi fog történni. Szépek voltak így együtt, jó volt nézni őket. A képzeletemben már láttam, hogy egymás kezét fogva sétálnak és ez az ábránd fiatalkori kellemes emlékeket idézett fel bennem.
A lány nem nézett fel, a phabletjére koncentrált. A fiú még közelebb húzódott, és óvatosan megérintette a lány karját. A lány elhúzta a kezét és felnézett a phabletjéből. A tekintete kifejezéstelen volt, mintha nem találta volna a fókuszt. A fiú felé nézett, de nem mondhatnám, hogy rá nézett volna. A fiú ezt mégis pozitív jelnek vette, ezért rátette a kezét a lány vállára. A lány elhúzódott. Láttam, hogy phabletjével a fiú phabletjét keresi. De a fiúnak nem volt phabletje.
Ekkor a lány megnyitott egy üres üzenőoldalt. A következőket írta: - Hol a phableted? És kérlek, ne érj hozzám! - A fiú felé fordította a képernyőt. A fiú ránézett a képernyőre és megvonta a vállát.
Azonnal rájöttem, hogy a fiú már a testbeszédeseknek abból a generációjából való, akiket szándékosan eltiltottak a phablet használatától. Nem tudta elolvasni, amit a lány írt neki. Ugyanakkor mosolygott is, mert jó jelnek vette, hogy a lány megmutat neki valamit. Ezen felbátorodva megsimogatta a lány hátát. A lány úgy megriadt, hogy elvesztette az egyensúlyát és leesett a bárszékről. A fiú megpróbálta felsegíteni, de a lány a földön kapálózva távol tartotta magától. A fiúnak ennek ellenére sikerült a lány hóna alá nyúlnia és talpra állítania. Mire a lány sírva fakadt. A fiú döbbenten állt, arcán az értetlenség klasszikus jeleivel.
Már mindenki őket figyelte a kocsmában. Úgy döntöttem az lesz a legjobb, ha közbeavatkozom. Intettem a fiúnak, hogy menjen el. A fiú rosszallóan nézett rám, majd leült az egyik üres asztalhoz és minket figyelt. A lány továbbra is csak állt a pult mellett és potyogtak a könnyei. Rákapcsolódtam a phabletjére és elküldtem neki az egyik sztenderd orvosi szöveget. - Nyugodj meg, nincs semmi baj! - Köszönöm, hogy megvédtél. - írta a lány és mellé tett egy "köszönöm" táblát tartó kiselefántot. - A fiú nem akart bántani, tetszettél neki - válaszoltam. Értetlenkedő fejű sárga űrlény volt a reakció. - Nem találkoztál még a testbeszélőkkel? - Fejrázó sárga űrlény. - Ők nem értik a phabletet, nem tudnak olvasni. Ez a fiú így fejezte ki, hogy tetszel neki. Tényleg csak kedves akart lenni. - A lány nem válaszolt, maga elé nézett, amiből arra következtettem, hogy gondolkodik. Majd az ujjai fürgén jártak a phabletjén. Láttam, hogy telerak egy üzenetet csupa mosolygós szmájlival és szivecskékkel. Odalépett a fiú asztalához és felmutatta neki a phablet képernyőjét.
Figyeltem, ahogy a fiú végignézte a képernyőn sorakozó alakokat. Először összevonta a szemöldökét, de aztán úgy tűnt, megértette. Felnézett és rámosolygott. Őszinte, széles, nagy mosoly volt. Egy pillanatra mintha a lány is ránézett volna, de az arca kifejezéstelen maradt. Aztán rögtön a phabletjébe merült és újabb üzenetet írt. Eközben a fiú felállt, közelebb lépett és megpróbálta átkarolni a lányt. Szinte sütött róla, hogy mennyire vágyik a lány érintésére. A lány azonnal hárított és felmutatta a phabletet. A fiú leengedte a kezét és újra végignézett a phablet képernyőjén. A lány arcára pillantott, aztán megint a képernyőre. Furcsa horkantás szerű hangot hallatott, félrelökte a lány phabletet tartó kezét és elhagyta a kocsmát. A lány egy darabig csak nézett utána mozdulatlan arccal, majd visszaült a bárpulthoz. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy ne nézzek rá a phabletjére: a képernyőn hosszú sorokban ott ölelgették egymást a különféle állat és mesefigurák.
