És a disznók csak zabálnak
(Somogyi Feri: NŐK meg csalás. (Aposztróf Kiadó, Budapest, 2018)
Amikor levelesládámból kiveszem a közepes méretű borítékot, rögtön látom rajta, hogy valaki előttem már felbontotta. Más nem lehetett, csak a postás, biztosan így jut olvasnivalóhoz. A kritika első sorait gépelve elképzelem, ahogy nehéz bőrtáskáját otthon leteszi a sámlira, kihalássza belőle az én csomagomat, Somogyi Feri könyvét, amit a szerkesztő küldött. Feltesz egy lábosban vizet, és amikor forrni kezd, gőz fölé tartja a levelet. A boríték lassan kinyílik, és ott van benne a kötet, kecsegtető címmel, és borítóval. A postás nagyon vigyáz a könyvre, újságpapírba csomagolja, kétszer is kezet mos, mielőtt hozzáérne a lapokhoz, nehogy zsíros ujjlenyomatot hagyjon. Nem haragszom rá, inkább beleírom a kritikába azt, hogy elolvasta, az első oldaltól az utolsóig. Most én következem.
A könyv a szerző első kötete, 2018-ban jelent meg, az Aposztróf Kiadó gondozásában, ötven plusz egy írás, tíz fejezetbe rendezve. Bár a címlap grafikája és a fülszöveg könnyed szórakoztatást sugall, a mottó gyanús. Kurt Vonneguttól, a hatalmas képzelőerővel, szarkasztikus humorral megáldott, kultikus regényírótól származik.
Somogy Feri írásai egyértelműen a minimalista stílusirányzatot követik, és az irányzatra jellemzően, látványosan korlátozott kifejezéskészletből, tudásból és struktúrából építkeznek. A szöveg dísztelenségén túl a szereplők is köznapi nyelven, hétköznapi szavakkal szólalnak meg, beszélgetnek egymással. Az író nem bújik szereplői pszichéjébe, inkább kívülről szemléli őket. A szöveg szerkesztetlensége, a figurák érzéketlensége és az ebből fakadó irónia Hazai Attila prózáit juttatja eszembe.
Körülnéztem. A feleségem a fürdőszobában folyatta a vizet, tudtam, lesz az még félóra, amíg kijön, mindenféle krémekkel alaposan bekenve. Nehogy hozzáérjek bárhol is. Nem is próbálom. Egy ideje. Ez a házasélet. (12.); Anya a szívéhez kapott, és a szemei fennakadtak. Ott feküdt élettelenül. Nem tudtam, mit tegyek. Ültem az ágy szélén, és néztem. Arra gondoltam, nem lehetek ilyen szerencsés. (17.)
Hazaival ellentétben Feri szereplői nem szegik meg a legelemibb társadalmi szabályokat, kulturális kódokat. Ezek a hősök nagyon is szabálykövetők, megalkusznak mindennel, amit rájuk erőltet a társadalom, az anyjuk, vagy a feleségük. Mélyen, legbelül érzik csupán, hogy nem tudnak azonosulni az elvárásokkal. Még akkor sem kelnek ki magukból, amikor üvöltözniük kellene, mert eltűnt a nyertes lottószelvény.
Péter a konyhában ült. A monitort bámulta. Ez nem történhet meg. Mindjárt jön Ramóna. Hozza a szelvényt, és megosztják a nyereményt. Így kell lennie. Nem. Nem jön vissza. Hiú ábránd volt az egész. Mehet holnaptól megint dolgozni. Korán fog kelni, és unja az életet. (91.)
A szereplők tehát csendben, szerényen ülnek, mint jó gyerekek az iskolapadban, és pofátlanul hazudnak egymásnak és önmaguknak. A (meg)csalás a szokásrend, az elvárásrendszer alól való felszabadulással egyenlő. Mindig van szebb, érdekesebb, jobb, vagy másmilyen. Az érdekesség az újdonságban rejlik, a kalandban, főleg, ha titkolni kell. A szerető intravénásan adagolt drog a megfáradt házastárs számára. Csillapítja a fájdalmat, elrepít, új kaput, világot nyit. Ismét átélhető a torokban dobogó szív, a várakozás kellemes feszültsége, az első csók és az első szex.
Veszélyes dolog az őszinteség. Ha rám hallgatsz, meg sem próbálod. (162.)
Bár kevésbé tudatosan, mint Hazai prózájában, itt is felfedezhető naturalista ambíció, realizmus, megejtő egyszerűség, mellyel a szerző az adott témához nyúl. A szöveg pusztán lenyomatot ad, rögzít, nem tesz hozzá a történésekhez, nem fejti ki részletesen a témát, mellőzi a tájat, időjárást, de az embereket is, a belső tulajdonságok részletes láttatását. A külsővel vázlatosan foglalkozik ugyan, de egyben érezteti azt is, hogy ezek a nők és férfiak nem fontosak, csereszabatosak.
Ez az. Nagyon jó. Gyönyörű, fekete hajad van. Hadd simítsam meg! Nagyon kellemes. Kedves, kis, zsíros arcod van. (25.); Így lehetett. Vagy hazamentem az éjszakai busszal, és egész este Petra elvesztésén bánkódtam. Ő sem más, mint a többi. Ezen rágódtam. Meg, hogy milyen lehet Erika meztelenül. (94.)
A címadás slendriánsága elgondolkodtató, a boltok best sellerei, vérbő ponyvái közé helyezi a könyvet. Marketing és eladhatóság szempontjából ennek természetesen van jelentősége, hiszen Somogyi Feri szemmel láthatóan nem a kritikusoknak és irodalomtörténészeknek ír, hanem a hétköznapi olvasónak, mégsem tudom eldönteni, mennyire volt helyes ez a választás. Szerintem egy tisztességes fülszöveget megérdemelt volna a kötet.
A könyv kettő az egyben, vers és próza. Merész vállalkozás egy kötetbe rendezni a kettőt, mert vagy ez, vagy az, de ugyanúgy, mint Bukowski Vegyes felvágottjánál (Helikon Kiadó, Budapest, 2013), Ferinél sem zavaró. A fejezetek kialakításával, a novellák sorrendjével, és a szövegek szerkesztetlenségével vitatkoznék. Tíz egységre tagolódik a könyv, a fejezetek címét novellacímek adják, azonban az egyes fejezetek kialakítását esetlegesnek érzem, hiányolom belőlük a koncepciót és tartalmi kohéziót. A téma hálás, és ami a rendezőelvet illeti, rengeteg egyedi ötletnek, kreatív megoldásnak adhatna teret.
Andy Kaufman amerikai komikus, előadóművész volt, akit szokatlan, provokatív fellépései tettek ismertté. Ő volt az első hivatásos troll. Fellépéseinek gyakori eleme volt a közönség zavarba ejtése, átverése, ezért a megszokottól eltérő elemeket rakott műsoraiba, nőkkel, vagy pankrátorral verekedett, felolvasott egy regényrészletet, fagyit evett. Az első két írás alapján nem tudom eldönteni, hogy Andy Kaufmanhoz hasonlóan Somogyi Feri szándékosan játszik a közönség türelmével, vagy a könyvben szereplő művek sorrendje véletlen választás eredménye.
A nyitó novella, Az új cipő merész kísérlet, rövid mondatai erősen próbára teszik az olvasót.
Serfőző Lajos nem szerette a hivalkodást. Hajnalban kelt, az első busszal ment dolgozni. A villás targoncával mindig oda vitte az árut, ahová kérték. Kollégáival csak a fociról volt hajlandó beszélgetni. Hazafelé a bisztróban megivott két kisüstit, aztán igyekezett haza. Szeretett egyedül lenni. (7.)
A párszavas mondat úgy hat az olvasóra, mint piros lámpa az autósra. Megnyomja a fékpedált, és megáll. Hatásos stíluselem, figyelemfelkeltő, meghatározza a szöveg ritmikáját, különösen, ha ellenpontozza a korábbi, hosszabb mondatokat. Veszélyes játék azonban, ha túl sok van belőle. A túlzásba vitt nyomatékosítás hosszú távon zavaró is lehet, pont annyira, mint a százméterenként elhelyezett, rosszul beállított közlekedési lámpa.
A második írás Az anyaöl címet viseli. A hagyományos történetvezetéssel ellentétben visszafelé játszódik az időben, hasonló technikával, mint amelyet Alejo Carpentier alkalmazott A dolgok kezdete című művében (Noran Könyvkiadó, Budapest, 2001). Az írástechnikai bravúrt sajnos ellenpontozza, hogy a novella egyetlen hosszú mondatból áll, mely jelen esetben nem szerencsés. A világirodalomban akadnak írók, akik nem félnek a több száz vagy ezer szavas mondatok leírásától, többek között Jorge Luis Borges, Gabriel Garcia Márquez, Philip Roth, Lev Tolsztoj és Virginia Woolf vagy Krasznahorkai László. Bohumil Hrabal 1964-ben megjelent Táncórák idősebbeknek és haladóknak (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1969) című kisregénye egyetlen, végtelen és áradó mondat. Míg Hrabal művében a hosszú mondat a főszereplő jellemábrázolásának eszközéül szolgál, Az anyaöl esetében ezt a narrációs technikát nem indokolja semmi.
Tovább olvasva a művet észrevehető, hogy bár a tőmondatok megmaradnak, azonban egyre kevésbé zavaróak, a könyv második harmadától pedig felszívódnak a szövegben, egészséges egyensúlyba kerülnek a hosszabb mondatokkal. Ugyanez igaz az egymondatos formai megoldásokra is. A hűség című írásban a stílus már értelmet nyer, illik a mondanivalóhoz.
Néhány ügyetlenséget leszámítva szerethető a könyv. Van a szóhasználatban valami közvetlen és reflektálatlan, ami szórakoztatóvá teszi. Normálatlan novellák és gondolatritmusra, laza asszociációs technikára építő szabad versek ezek, attól normálisak, hogy nem erőlködnek. Vannak fordulatok a történetvezetésben, de nem akarnak mindenáron, hatalmasat csattanni a végén. Somogyi Feri mellőzi a pátoszt, redundanciát és irodalmiaskodást, úgy ír pszichológiát, hogy nem pszichologizál, úgy humoros, hogy nem ripacskodik. Nem akar több lenni, mint ami. Lehet persze vitatkozni a versekkel kapcsolatban is, hogy vers-e egyáltalán, miért pont ott szerepelnek sortörések, ahová szerzőjük tette őket, hová lettek az áthajlások, jelentésrétegek, azonban nem érdemes. Be kell dobni a gyeplőt a lovak közé, és hagyni, hadd vigyenek.
A postás elégedett volt a könyvvel. Onnan tudom, hogy álmomban elkaptam őt a körfolyosón. Eleinte tagadott, azután megtört, és bevallotta, hogy csalt. Azt is elárulta nekem, hogy elmerült az egymondatosban és elfelejtett leszállni a Pöttyös utcánál. Mert Feri könyve cseles ám, olyan, mint a száraz vörösbor, az első két kortynál még kaparja a torkot, azután kisimul és itatja magát, abba sem lehet hagyni, amíg el nem fogy.
