Személyes rongyszőnyeg, Markó-kocka
(Markó Béla Erdélyi pikareszk. Pesti Kalligram Kft., Budapest, 2017)
Markó Béla a műfaj legjavát képviselő, míves esszéi nemcsak szerzőjük mesterségbeli tudásáról, kiterjedt érdeklődési köréről tanúskodnak, de igazolják azt is, hogy alkotóként éppúgy komfortosan mozog a szekunder irodalomban, mint a primerben, hogy a szonett és a haiku mellett a kötetlenebb formáknak ugyancsak mestere. A művek világától a hétköznapokéhoz térve pedig: publicisztikáiból egy szülőföldjéhez hű, Erdély(ország) felemelésének nemes ügye iránt teljes mértékben elkötelezett, közéleti tapasztalatának köszönhetően is rendkívüli éleslátással bíró, markáns véleménnyel rendelkező értelmiségi hangja hallik, akire mindig érdemes odafigyelni. Ahogy korábbi hasonló kötetei (mint A vörös kaptár vagy a Rekviem egy macskáért), így az Erdélyi pikareszk is poétika és politika találkozásából fogant, két, egyaránt meghatározó szerepet egyesít (a költőit és a közéletit). A 2011 és 2016 közti írásokat egybefogó, különös szőttessé – Weörest idézőn: rongyszőnyeggé (Mi van egy rongyszőnyegben?) – összeállt korpusz egyetlen szervező elve a Markó Bélánál megszokott kronológia. Az időrendiség következetes érvényesítése és az erős személyesség napló-jelleget kölcsönöz a műnek, ami a folytonos reflexió mellett a rendszeres írás, a napi munka igényének fontosságát is mutatja.
Az „írni, írni és ismét: írni” imperatívusza (Páskándi) olyan kiváló, az életmű elemzői számára is hasznos szövegeket eredményezett, mint a haiku felfedezéséről, a hozzá vezető útról valló Lepke a mozdulatlan kézen, vagy a műfaj magyarországi történetét áttekintő, szubjektív jelentőségét feltáró Reformszonett. Utóbbiban a szerző – kulcsot kínálva – ekként veti össze a két kedves műformája mögötti világszemléleteket: „Más ez, mint a japán haiku végtelensége, mert a miniatűr japán vers csak be- vagy kijárat a jövő felé, a szonett zárt világában viszont le is játszódik, be is fejeződik a lét drámája. A szonettköltő, vagyis az európai ember próbálja megfejteni a saját sorsát, és ez a heroikus hiábavalóság érzésével jár, míg a keleti haiku-szerző az olvasóra, vagyis a következő emberre bízza, hogy értelmezze őt magát, a költőt is.” (127.)
Az irodalmi esszék másik csoportja kiterjedt szerkesztői-alkotói kapcsolatokról árulkodik. Megemlékezik a Látó folyóirat elődjéről, az Igaz Szóról, aminek közel másfél évtizedig munkatársa volt (Anyapityóka), mert „irodalmunk múltja itt a lábunk alatt, nekünk csak ez van, beszélni kellene róla”. (25.) A lírai elhallgatást ars poétikává tevő Székely Jánosról, aki ugyanott első verseit közölte, s nemcsak mentora, később kollégája, szerkesztőségi szobatársa lett (Vesztesek igaza), a folytonos szerepjátszó Szilágyi Domokosról (Palimpszeszt) és a végső búcsú megrendülésével az áttelepülése után költőként ugyancsak a csendet választó Adonyi Nagy Máriáról (Szemből fúj mindig a világ).
A kötetben fontos szerep jut az irodalmi hagyománynak is. A vállalt örökséget többek közt a nemzeti, geopolitikai víziót vázoló Csokonai (Újabb marosvásárhelyi gondolatok), a maradandó olvasmányélményeket biztosító nyelvművész Arany (Költők és kapitányok) és a „férfi-anya” Weöres (Mi van egy rongyszőnyegben?; A galagonya elterjedése) nevei fémjelzik. S a csöngei mestert így pozícionálja az egyetemes magyar literatúrában: „Ideje visszahelyezni Weöres Sándort a magyar poézis közös kép- és eszmevilágába, és el kellene felejteni, hogy ez nem a kertek alatt vezető, kökény-, berkenye- és galagonyabokrokkal szegélyezett dűlőút, de különút természetesen, akárcsak az Arany Jánosé, Ady Endréé, József Attiláé vagy Dsida Jenőé.” (34.) Amint az idézett szövegrész is tükrözi, Markó Béla – egyébként nagyon helyesen – nem különálló entitásként, hanem az egyetemes magyar irodalom szerves részeként tekint a romániai magyar irodalomra, ennek megfelelően foglalkozik jelenségeivel. Így természetesen a „haza a magasban” gondolatával Illyés Gyula is odakívánkozik a szellemi elődök közé. Különösen érdekes (régen vártuk már Erdélyben élő író ezzel kapcsolatos véleményét!), ahogy Tolnai Lajos A sötét világ című önéletírásának kiábrándult, csalódott passzusaira reagál: „amit a székely provinciáról elmond, sajnos, cáfolhatatlanul, örökbecsű látlelet. Legfeljebb azon kell eltöprengenünk, hogy nem sokkal Tolnai Lajos előtt ebben a városban (ti. Marosvásárhelyen – SZ. P.) élt és halt Bolyai Farkas meg Bolyai János. Micsoda mélységek és magasságok, sóhajthatnánk”. (Miért nincs, ha van, 226.)
A kötet címét kölcsönző írásban éppígy töpreng el az irodalmi műalkotásokból kibontható egységes Erdély-kép hiányáról, a valójában működésképtelen Tamási-modellről (Erdélyi pikareszk), másutt a talán újra időszerűvé teendő kósi transzszilvanizmusról (A Hargitától a Maguráig), mentesen az olyan abszurdig jutó leágazásoktól, mint a túlburjánzó Wass Albert-kultusz. Jogosan állapítja meg a szerző: „lassan nem múlik el iskolai ünnepség vagy valamilyen megemlékezés anélkül, hogy »a víz szalad, a kő marad«. Amely idézettel többek közt az is a baj, hogy ezt hallva a lelkes közönség a »román« vízre és a »magyar« kőre gondol, de ha így haladunk, bizony éppen az ellenkezője fog történni velünk. Ha már kultuszra van szükségünk – időnként van! –, akkor legyen Kós Károly vagy akár Dsida-, Áprily-, Jékely-, Tamási-kultuszunk Erdélyben.” (Az önzetlen hatalomról, 42‒43.) A haza fogalmát és jelentését körüljárva még tovább jut, mint hatalom és kultúra viszonyát vizsgálva: az Egy nemzet hány haza? befogadók és befogadottak helyett az irodalom új köztársaságának megteremtését tartaná kívánatosnak. Melyben – alkotókról lévén szó, nyilván – csak a tehetség, a létrehozott művek minősége jelent különbséget polgár és polgár között. Az egyenlőséget csak megerősíti a nyelv egységessége: „egy a nyelvünk, egységes, összetartó és megtartó, és ez sok mindennél fontosabb”. (Mi is voltunk homogének, 108.)
Markó Béla képzőművészeti érdeklődését az elmúlt évek szonettkötetei is jelezték, s nincs ez másként az Erdélyi pikareszk esetében sem. A Pont, pont vesszőcske kedves képe, Caroto Fiú a rajzával című festménye tanulságait vonja le, rámutatva: csak magunkkal mérhetjük magunkat, nemzetünk művészetét, kultúráját. Az Angol gyep Tiziano Európa elrablásáról készített műve kapcsán az európaiság jelentésén, jelentőségén gondolkodik el. A legjobb ilyen jellegű írás azonban kétségtelenül az először a Korunkban megjelent Szobrok a tereken, a marosvásárhelyi köztéri alkotások szemléje. Szomorúan vonja le a virtuális séta konzekvenciáját: „1989 után újrakezdődött vagy inkább folytatódott a »multikulturális« versengés, amely egy pillanatig sem jelentett és nem jelent még ma sem minőséget, csak mennyiséget. Kinek hány helyet sikerül megjelölnie ebben a vegyes lakosságú városban, ez itt a kérdés, és nyilvánvaló, hogy mi magyarok, miután a kilencvenes években nekiláttunk ledolgozni a hátrányt, fokozatosan ismét lemaradunk. Nem a művészet, hanem a politika méri össze az erejét ebben is, nem az esztétikák, hanem az ideológiák méretkeznek meg.” (60.) Ezzel együtt egy, ha nem is vásárhelyi, de aradi, kiemelkedő kulturális siker hátterébe is betekintést enged: a Szabadság-szobor 2004-es újbóli felállításáéba (Hol van már a tavalyi szó?). A Zala György-mű méltó helyre kerülését a román‒magyar viszony alakulásában is fontos eseményként értékeli, hasonlóan az 1996-os koalíciós kormányalakítást követő gesztushoz, mikor – hagyományt teremtve – Ciorbea miniszterelnök a következő év március 15-én magyarul köszöntötte az „ünneplőket”, vagy a két államelnök együttes szerepléséhez 1997 májusában, Székelyföld fővárosában (Emelvény Marosvásárhelyen).
Már tisztán a közélet terrénumára térve – a békés egymás mellett élést megbecsülve, az erdélyi magyarság érdekeit szem előtt tartva –, ezért sajnálkozik az időszerűtlen nacionalizmusok erősödésén, hogy sokszor nagyobb hangsúlyt kap, ami elválaszt, annál, ami összeköt. Hogy 1990-ben a fekete március történéseiig vezetett többek közt egy gyógyszertár magyar felirata (Emlékezés egy gyógyszertárra), hogy a forradalom mindenki által elfogadható emléknapja helyett a provokatív december 1-e, Erdély Romániához csatolásának évfordulója lett nemzeti ünnep (A győzelem napjai; Egyik ünnepel, másik gyászol), hogy – talán a magyar nemzeti összetartozás napjára válaszként – törvénytervezet született arról, hogy június 4-e a trianoni szerződés napja legyen, vagy a legionárius mozgalom egyre komolyabb rehabilitációja miatt (Nem a mi időnk). Így nem is lehet más a végső kimenetel, mint amire írása beszédes címe utal: A vesztes-vesztes játszma.
Felelősen gondolkodó értelmiségiként természetszerűleg bántja az elrontott rendszerváltással eltékozolt lehetőség, hogy nem teljesült Silviu Brucan jóslata a húsz év alatt felépítendő demokráciáról (Bukaresti orákulum). A diktatúra fiatalon megélt álsága mellé (A történelem kezdete ma már megmosolyogtató, de akkor nagyon is komoly példák sorát említi: a pártfőtitkár látogatásakor cérnával fára kötözött almáktól a festékszóróval zöldebbre festett füvön át a hirtelen, terméssel együtt leaszfaltozott krumpliföldig) a személyes politikusi tapasztalat odahelyezi a börtönökben büntetésenyhítés érdekében született tudományos munkák sorát (Itt is, ott is paródia), a bohózattá vált választási kampányokat (Olcsó kampány), a csalásellenes túlbiztosításként kamerákkal figyelt érettségi vizsgákat (Mindenki másképp csinálja). Érezhető az is, hogy az 1990-es évek nagy nemzetközi nekibuzdulása a nemzetiségi gondok megoldására, a „méltányos együttélés” megteremtésére, zsákutcába futott (Az ujjaink mögül; Mister Nemzetközi Nyomás), sőt, az Európai Unió maga is korrekcióra szorul (A történelem kezdete). A kapcsolódó európai problémákra a szerző naprakészen reagál, s véleménye kifejtésére a jól bejáratott jegyzet-forma különösen alkalmas: legyen szó az EU-s forrásból (is) megvalósítandó fejlesztésekről (Menekültek az autópályán), a Brexitről (Brekegő politika), a menekültek ügyéről (Rémület és könyörület), vagy a VW-botrányról (A kipufogógáz orgonaillata).
Jellemző azonban, hogy ezek a problémák elsősorban lokális hatásuk miatt foglalkoztatják, ahogy a legnépszerűbb közösségi oldalban is lakóhelye, Marosszentkirály virtuális párját látja meg (Falu a Facebookon). Mert számára – amint kötete már címével üzeni – Erdély a legfontosabb, az itt élő emberek élete, boldogulása. Szép, személyes vallomásokat is beemelt erről a korpusz darabjai közé. A Testvérek között felidézi azt az 1989-es júniusi éjszakát, mikor aggódva virrasztott, írással próbálkozva, miközben öccse a magyar határon szökött át a szabadabb világ felé. Az otthon maradás, a szülőfölddel, a „háromszéki háromszöggel”, majd a választott Kolozsvárral és főként Marosvásárhellyel eljegyzettség, mielőtt felveti a szülőkor és a szülőnyelv fontosságát is, ilyen sorokra ragadtatja: „Ismerem ennek a Magyarországon megcukrosított imázsú régiónak – hajdani országnak, majdani hazának? – nemcsak a többé-kevésbé járható főútjait, hanem a mellékbejáratait, cselédszobáit, pincéjét, padlását is. A Mezőséget is, amely olyan csúnya, hogy már szép, olyan kopott, olyan vásott, olyan kitárulkozó, hogy ott túr még a disznó az árokparton, vagy a zárkózott, ma már szászok nélküli Szászföldet, meg a Székelyföldre emlékeztetően otthonos, ám attól eltérően váratlan meglepetéseket, tüskéket, szálkákat nem tartogató Szilágyságot, a még mindig optimista Kalotaszeget, és sorolhatnám, de hiszen […] az egész ország nem lehet szülőföld, márpedig ez egy ország, nem idézőjelben, hanem valóságosan. Olyan gazdag, olyan változatos, olyan egységes mégis, mint bármilyen más ország.” (183.) Melynek embereihez, szavaihoz is ragaszkodik.
A nemzettel – amit nyelvi, kulturális, szellemi értéknek tekint (Kintrekedt magyarok) –, a családdal, a szülőfölddel és otthonnal ellentétben a hazát nehezen tudja meghatározni. A nemzetiségi politika elért eredményeit számba véve erre jut a fogalom körbejárásában: „olyan kérdéseket is megoldottunk, amelyekkel kapcsolatosan a román és a magyar érdekek esetleg nem estek egybe, de nem is voltak igazán ellentétesek. Ugyanakkor azokat a kollektív jogokat, amelyek tényleg minden itt élő magyar hazájává tehették volna Romániát, nem tudtuk életbe ültetni. Itt tartunk ma, még mindig a »magasban« van a haza, és újabban azzal küszködünk, hogy legalább el ne tűnjék az ereszkedő felhők között.” (81.) A Külhon, a kötet egyik kiemelkedő értéke, a szerző Magyarországhoz való viszonyát is megfogalmazza: a gyermekkor egykori, vágyott csodavilága ma „nekem a volt haza nagyobbik fele, veszteség, amputált testrész, örökös fájdalom, állandó várakozás” (81.), mellyel egyértelmű, „mi köt, mi köthet egymáshoz minket. Nem vitás, hogy mi: Bolyai János Appendixe, Puskás Öcsi lepecsételt bal lába és Rubik Ernő bűvös kockája. És még számos fehér, kék, sárga, narancssárga, piros és zöld lapocska, amelyeket még ezután kellene kirakni, amennyiben végre hajlandók lennénk ebben a játékos sokszínűségben magunkra ismerni.” (Nemzeti kockajáték, 91.)
Markó Béla közel félszáz esszét, publicisztikai jegyzetet magában foglaló kötete is hasonlatos a magyar géniuszt dicsérő találmányhoz: sokszínűsége, megfelelő odafordulással, az értő figyelem számára egységgé áll össze. Csak remélni tudjuk, hogy a szonett és a haiku mellett bámulatos termékenysége ezen a téren is kitart, és sokáig élvezhetjük még a kirakandó variánsokat, a szellem játékait.
