A megváltás oda?
(Mari Saat: A lasnamäe-i megváltó. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2016)
Mari Saat A lasnamäe-i megváltó című kisregényében, mely 2009-ben elnyerte az év legjobb észt prózai alkotásáért járó állami irodalmi díjat, nem szokványos feladatra vállalkozik: észt nemzetiségűként ír az észtországi orosz kisebbség szemszögéből.
Címként és helyszínként is Lasnamäe lakótelep szolgál, mely mindenképpen erős jelképértékkel bír. Lasnamäe, Tallinn legnépesebb, orosz többségű negyede, szinte egyet jelent a főként 1970‒90 között, a szovjet iparosodás révén épült masszív lakóteleptömbökkel és a betelepített orosz ajkú lakossággal. „Az épületek mint sötét városfalak meredtek ki a fehér hóból, ezért hívták őket – a szovjet korszak óta – Dvigatel erődnek…” (87.) Korábban, Mati Unt Őszi kavargás (Sügisball, 1979) című regényének (Fehérvári Győző fordításában 1983-ban jelent meg) is egy 1960‒70 között épült szovjet lakótelepnegyed, Mustamäe lett a választott helyszíne, melyben, főként észt szereplők sorsának bemutatásán keresztül azt vizsgálta, milyen hatással lehet a zsúfolt, kis lakásokra szabdalt kőrengeteg a benne töltött életekre. A kisregényből 2007-ben készült film a velencei, szaloniki és pozsonyi filmfesztiválok legjobb film díjasa lett.
Mari Saatot a téma más aspektusa foglalkoztatja: két, együtt élni kénytelen nép helyzete és kapcsolata, melyről szinte a szociológus pontosságával, a pszichológus megfigyelésével és az író beleérzésével, sajátos humorral ír úgy, hogy azt mindkettő sajátjának érezheti – úgy gondolom, ez Mari Saat A lasnamäe-i megváltó című kisregénye sikerének legfőbb titka. Ez a megszólalásmód korántsem egyszerű az észt-orosz viszony bonyolultságát tekintve, melyre jelen írás kereteiben nem térnék ki, csupán a regény kapcsán utalnék röviden.
A Szovjetunió szétesése, majd az elektronikai ipari és gazdagági válság számos korábbi munkahely megszűntét eredményezte, mellyel a regény orosz főszereplője is küzd. Míg korábban útlevelével szabadon utazhatott a Szovjetunió országaiban és elegendőnek bizonyult az orosz nyelv, addig a megváltozott helyzetben a privilégiumokkal bíró nemzeti etnikai csoportja kisebbséggé lett. Ha valaki az 1940 és 1990 közötti időszakban telepedett le az országban, az állampolgárság automatikusan nem járt: az igazolt lakhellyel és nyelvi vizsgával szerezhető meg. Sorozatos múltbeli traumák és veszteségek az egyik oldalon, szűkösebb lehetőségek, szociális háttér és sok esetben az állampolgárság hiánya a másikon.
A lasnamäe-i megváltó 2016-tól Jávorszky Béla fordításában végre magyar nyelven is olvasható, ám az írónőnek nem ez az egyetlen magyar fordításban megjelenő műve. Az Észt elbeszélők antológia (Fehérvári Győző szerk.: A szélőrlő. Észt elbeszélők. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1981.) Az üreg című novelláját, a Katasztrófa címet viselő kötet (Fehérvári Győző szerk. Mari Saat: Katasztrófa. Kisregények és elbeszélések. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986.) pedig öt elbeszélését adta közre. Olvasói, szerkesztői és fordítói szerint témáit és írásmódját tekintve is különös színt visz az észt, az észt‒orosz (a valamilyen szinten észt nemzeti tudattal rendelkező észtországi oroszok kategóriája), mind pedig a világ irodalmába, melynek egyik eredője, hogy Mari Saat fő foglalkozása szerint közgazdász, üzleti etikát tanít a tallinni egyetemen (Tallinna Ülikool), kiváló ismerője az 1970‒90-es évek szovjet gazdasági rendszerének és az emberi psziché működésének. Ahogy Fehérvári Győző is írja A szélőrlő (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1981) antológia utószavában, az adott gazdasági, társadalmi helyzetbe ragadt, általa ábrázolt szereplők, gyakran nők, életébe rendszerint olyan esemény tör be, mely jellemükben, látásmódjukban, sorsukban gyökeres változáshoz vezet. Saat írásai a gazdasági, társadalmi körülmények hátterében ezeket a belső, lélektani változásokat helyezik előtérbe, mely során nagy szerep jut az álmoknak, vízióknak, megérzéseknek, egyfajta belső látásnak.
– Lélekpillangó ‒ gondolta Dmitrij Dmitrijevics, és megremegett ‒, de hát […] Télen nincsenek pillangók! Lehet, hogy csak egy elszenesedett papírdarabról van szó, talán valaki papírt égetett, és annak egy darabja repült ki az ablakon? […] Már ha ez tényleg lepke, és nem valami látomás. De Dmitrij Dmitrijevics nem hajlott a képzelgésre. Talán tényleg lepke, lehet, hogy a pincébe szenet hoztak, a pillangó pedig fölébredt, kirepült az udvarra és most szívósan tart pusztulása felé. (72.)
Ezek megfejtésében a szereplők, akárcsak az olvasó, legtöbbször sötétben tapogatóznak, jelentőségük, magyarázatuk, akárcsak az életben, leginkább utólag válhat csak világossá.
Apró utalásokkal az ősi mítoszok, szimbólumok is gyakran megjelennek, például a regénybeli észt nagymama történetei során, melynél érdekes, hogy az orosz Sofia érdeklődése vezeti rá az észt unokát, Raelt, hogy jobban odafigyeljen rájuk.
[S]zörnyű történeteket hallgathat tűzokádó sárkányokról, amelyek egykor benépesítették a földet, amikor az emberek még nem tudtak járni […] Már Rael is megkedvelte a nagyi történeteit, mert látta, hogy Sofia érdeklődve hallgatja őket (67.)
A saati próza egyik sajátosságának látom azt is, hogy a legszürkébb, legbezártabb regénytérben is, ha melankolikusabban is, de megmutatkozik a szép: „Az utcai lámpák fénynyalábja élesen rajzolódott ki előtte, az ég tele volt magányos csillagokkal, és szállingózva néhány csillogó hópehely ereszkedett alá.” (83.)
Mari Saat kendőzetlen, gördülékeny, gazdaságos mondatai, melyek gyakran szabad függő beszédben érzékeltetik a főszereplők belső monológját, a nem mindentudó elbeszéléssel együtt a hiteles, pontos megszólalást erősítik, mely hitelesség úgy vélem a nagy gazdasági, társadalmi tudáson, és a hétköznapi életből vett analitikus megfigyeléseken alapulnak.
Az észtországi nők gyakran éltek magányosan, sokan voltak, akik egyedül nevelték a gyermeküket, nem feltétlenül azért, mert a férjük elhagyta őket, hanem mert úgy érezték, hogy ez így helyes. Natalja Filippovnának mindig tetszettek az erős nők. Miért ne élhetne ő is szabadon? De úgy érezte, hogy így csak itt, ebben a nyirkos és szürke országban élhet és gondolkodhat. Ha visszatérne Oroszországba, vissza az Ural mögé, ahonnan jött, mindjárt másképp, szenvedve és megalázkodva kellene élnie… Ahhoz pedig nem volt semmi kedve! (9.)
Nem előre kitalált témával és figurákkal dolgozik Saat, hanem fordítva, a körülvevő, jelenlévő hétköznapi valóságból „horgászik” ‒ ahogy maga nevezte ezt a technikát egy, az Észt Héten vele készült interjúban (Dupla könyvbemutató zenével, vendégek: Mari Saat, Kristiina Ehin és Silver Sepp. Budapest, Nyitott Műhely, 2017. március 24.). A beszélgetés során azt is elárulta, hogy A lasnamäe-i megváltó ötlete is konkrét helyhez és emberekhez kötődik, méghozzá egy, a rendszerváltás után elsők között megnyílt Mustamäe lakótelepén lévő McDonald’shoz, ahova gyakran tért be az írónő lányával, mikor a környéken élt. Ott sok, regénye szereplőjéhez hasonló sorsú orosz ajkú asszonyt látott gyermekével és elképzelte, milyen az élete közülük azoknak, akik mellett nincs férj a gazdaság és az elektronikai ipar válsága, a megszűnő gyárak és munkahelyek közepette, melyek mellett a fogszabályozás akkori észtországi túlkapását is fontosnak tartotta megemlíteni.
A jelenség valójában apró szépséghiba. […] mit számítana ez Moszkvában vagy Szentpétervárott, csakhogy itt, Észtországban a gyereket rögtön fogorvoshoz viszik, itt majdnem minden gyerek fogszabályzót visel a szájában. (13.)
A körülvevő valóságból horgászott történetbe mégis csupán egyetlen létező szereplő keveredett: a legjobb tallinni fogorvos alakja. Nála köt ki Sofia lányával A lasnamäe-i megváltó főszereplője, Natalja Filippovna, miután kiderül, hogy lányának sürgős fogszabályozásra van szüksége, ellenkező esetben szájzár alakul ki nála. A fogszabályzás ipara állami támogatás hiányában olyan tetemes összeget követel, melynek előteremtése gyári szalagmunkásként óriási kihívást jelent, munkanélküliként, amivé közben Natalja is válik, pedig lehetetlen. Nem kevésbé számít annak a munkakeresés is, az államnyelv kellő ismeretének hiányában. Natalja, barátnője révén olyan esti feketemunkához juthat, melynél minden este kézhez kapja a bruttó bért és melyhez az államnyelvre nincs is szükség, csak türelemre. Natalját bármennyire is sokkolja a munka mibenléte, a körülmények kényszerítő ereje okán mégis elvállalja azt, betegápolói állásként tüntetve fel környezetének. Natalja számára zavarossá válik a bűn fogalma és amit végképp soha nem gondolna is megtörténik: a szerelem is éppen ott találhat rá.
A kiút lehetőségét Natalja számára a bűnös foglalkozásból éppen tinédzser lánya, Sofia teremti meg, aki anyja szemében, vélhetően a korábbi rendszer munkafogalmát véve alapul, aggasztóan alkalmatlannak tűnik a munkára. A megoldás, ahogy azt Natalja is megsejti, a nyelvismeret és a kapcsolatok. Sofia ugyanis kiválóan beszél észtül és angolul és észt osztálytársnőjének besegítve, aki pénzért látogatja nagymamáját és olvas fel neki, ismerkedik meg annak családjával, a családfő pedig, összeköttetései révén könnyűszerrel szerez újabb gyári munkát Nataljának.
Az anya és lánya közti szeretetkapcsolatnak a megélhetési nehézségeken túl a hagyományosnál nagyobb generációs szakadékkal is meg kell birkóznia: nemcsak más generációból valók ugyanis, hanem más-más ország állampolgárai, más-más nemzeti identitással. Natalja az észtországi oroszoknak abba a csoportjába tartozik, amelyik már kisebbségként definiálja ugyan magát és már arra is hajlik, hogy kín-keservvel próbáljon észtül tanulni, mégis erős orosz nemzeti öntudattal rendelkezik, például nosztalgiával gondol az időkre, amikor útlevelével szabadon, vízum nélkül utazhatott a Szovjetunió országaiban, ahol mindenütt beszélték anyanyelvét. Lánya, a szabad Észtországban cseperedvén, anyanyelvi szinten beszéli annak nyelvét, tanulja kultúráját és vitákban sokszor az észtek pártjára áll. A következő idézet Sofia és anyja barátnője között például, jól szemlélteti ezt a problematikát:
Ljuda bosszúsan számolt be neki az észt nyelvvizsgájáról. […] Ha a gyerekei állampolgárok, ő pedig nem, az olyan, mintha nem is ugyanannak a családnak volnának a tagjai! És már-már átment a vizsgán, minden jól sikerült, a végén azonban megkérdezték tőle, hogy hogy hívják Kalevipoeg kutyáit, azét a Kalevipoegét, akiről az észtek eposzt fabrikáltak.
[…]
– Kinevetsz engem, szegény öregasszonyt? Tessék, akkor mondd meg a nevüket!
– Irmi, Armi és Murdja Mustuke! – kiáltotta Sofia nevetve.
– Na, ne mondd! - motyogott Ljuda tamáskodva – Ezt meg honnan tudod?
– Tanultuk az iskolában!” (85‒86.)
A tinédzser Sofia, aki már Észtország szülötte, kialakuló erős helyi, civil identitással, ugyanakkor szintén erős orosz kötődéssel, meg kell fogalmazza maga számára a két származás mibenlétét, milyenségét, mely egyformán személyisége része. Például:
Sofia meg volt győződve róla, hogy ez különbözteti meg egymástól az oroszokat és az észteket, az észtek éles tüskeként kapaszkodnak a földbe és amit tesznek, azt örök időkre szánják, az oroszok pedig felszínesen, a föld hátán élnek, minden percben készen az indulásra, mint a mesebeli Iván, aki körbeutazta a világot és csak a tűzhelyet vitte magával, annak tetején utazott és aludt. Iván lusta volt. Az észtek szerint az oroszok lusták, pedig ez nem egészen igaz. Vagy ha igaz is, az észtek sem tűnnek ki a szorgalmukkal, talán csak mások. Keményebbek és következetesebbek, olyanok, mint a szabályos, egymást követő pöttyök, az oroszok viszont lágyabbak, folyósabbak… Sofia nem tudta eldönteni, melyik a szebb. (45.)
Bármi válassza is el a két generációt, a két nemzetiséget egymástól, egy valami biztosan közös bennük: nehézségek közepette küzdenek a vágyott jobbért és válaszokért életük körülményeire, értelmére, társadalmi szerepükre vonatkozó kérdésekben. Mari Saat A lasnamäe-i megváltó című írásában megteremtődik a párbeszéd két eltérő nemzetiség között, két eltérő generáció között és létrejön az integritását őrző és ezzel együtt, még ha motivációjában olykor kevésbé patriótaként is, a kulturális, társadalmi asszimilációra hajló attitűd. A kisregény alapján a megváltás ebben, a kölcsönösen a másik fél megértésére és az önreflexióra egyaránt képes látásmódban rejtőzhet.
