Kihordott emlékek
(Fellinger Károly: Köti a sötétséget. Media Nova M Kiadó, Dunaszerdahely, 2017)
A felvidéki költő korábbi munkáira is jellemző volt a leíró, epikus jellegű, illetve a tág asszociációkkal dolgozó, játékosságot sem nélkülöző versnyelv használata. Fellinger Károly – a válogatásokat és gyerekkönyveket nem beleértve – nyolcadik kötetében a kétféle beszédmód olyan narratív struktúrát teremt, amely az események, megfigyelések naplószerű rögzítése, valamint az emlékezés és az esetenként metafizikaivá lényegülő reflexiók révén a linearitás és kronológiai állapotleírás helyett inkább az értelmezés folyamatát tükrözi.A lírai én folyamatosan el- és kimozdítja a kronologikus rendből a tárgyát, máshová köti, hogy végül fel tudja oldani a traumatikus élményt, ami a könyv tematikáját alapvetően meghatározza.
A Köti a sötétséget olyan apakönyv, amelynek legfőbb célkitűzése az elvesztett apa alakjának, illetve a hozzá kapcsolódó érzelmeknek, gondolatoknak bevésése úgy, hogy a szülő csak a versek beszélői, karakterei által elbeszélt kontextusokban jelenik meg. Valójában a gyászolók látják, láttatják az apát, és küzdenek a haláleset utáni időszak nehézségeivel, a törés, a hiány állapotának feldolgozásával, pszichológiai feloldásával. A kötet így gyászkönyvnek is tekinthető, amelyben a gyászolt helyett inkább a gyászolók állnak a középpontban.
Az apa halála utána gyászév jelöli a lírai elbeszélő időbeni pozícióját, azonban az emlékezés és az asszociációk révén a kötet a múlt eseményei között szabad és közvetlen kapcsolódásokat teremt. A sokszor, jellemzően verskezdő pozícióban előforduló apám szó azonban soha nem megszólítás, nem kívánja jelenvalóvá tenni a szülő alakját, vagy a hozzá kapcsolódó élményt, ezért többnyire egyes szám első személyű, de múlt idejű a versbeszéd. A traumára, fenyegetettségre utaló cím kifejezően kapcsolódik az elbeszélő és a hiányzó apa alakjához is, hiszen motivikus kapcsolatot teremt az Alzheimer-kórban szenvedő apa és az őt gyászoló küzdelme között az emlékezet fenntartásáért.
A kötet első ciklusa is az In memoriam Alois Alzheimer címet viseli, amelynek kezdő versében egyszerre jelenik meg a felejtésmint lehetőség és veszteség.
A felejtés szabadságát örököltem
apámtól, minden nap erre alszom el,
s magamra ébredek
(Elbocsátó,7.)
A gyermek és az apa helyzetének fordított analógiáját a genetikus kötelék éppen hogy nem oldja fel, és a gyerekkorára emlékező lírai én álma is keserű ébredéssel zárul. Az apa karjaiból, a valóság szorító-determináló közegéből a fantáziavilágba repülő gyermek az örök remény állapotából visszahullva letétetik a földre, az emlék pedig a halál, a temetés metaforájává válik:
mikor már megszeretem, mikor már
elképzelem ottani életem, a csillaggal együtt,
nehéz szívvel,
visszahullok apám karjaiba.
Aki persze súlyosnak talál,
és lerak
a földre.
(Elbocsátó,7.)
Fellinger váratlan párhuzamokba állítja az emlékezést és a felejtést az élet határpontjait jelentő születéssel és a halállal egyaránt. Miközben megrajzolja az apa nélküli családot, a cikluscímadó versben a testvéreit megszülő édesanyához hasonlítja magát az emlékező lírai én. Máshol – épp a véglegességet tagadva – a felejtés is átmeneti zavarként jelentkezik, hogy aztán kozmológiai, metafizikai kontextusba helyeződjön, és a keletkezés és elmúlás ciklikus körforgásának részeként a lét természete táruljon fel. (Bársony; Zsákmány) Ennek megértése a lírai én célja, ugyanakkor felismeri az emlékezés és felejtés a múltról való tudást folyamatosan átstrukturáló hatását, egyúttal az elégedettség, a megnyugvás állapotára való törekvés természetes igyekezetét, ennek morális szükségességét. (Két négysoros) Azonban az egyéni és társadalmi megszokások, a józan észnek ellentmondó babonás félelmek lelkiismeret-furdalást keltenek, mint például az, hogy a kórházban lévő apjának elújságolta, hogy az unokája gyermeket vár: mert errefelé babonás az ember, / és a jövő visszafelé folyik, a felejtés egyhangú óceánjába.” (Szilvamag, 13.) Ennek az ambivalenciának kifejező gesztusa az a vallomásszerű kijelentés is, hogy csak a sírjánál merte letegezni apját, noha testvérei sem magázták, vagy hogy nem tudott sírnia temetésen, noha ez elvárásként jelentkezik a környezet részéről. (Varjúnyáj)
A hiány megélését, a másik halálának elfogadását befolyásolják a családon belüli viszonyok, az apához kapcsolódó élmények, amelyek meghatározzák az elhunyt alakjának megítélését, utólagos idealizálását, esetleg démonizálását. A Napraforgó című vers a maga tömörségében foglalja össze a kötet tétjét: lehet-e úgy beszélni az apa elvesztéséről, hogy halála inkább a saját sors, illetve a környezet megváltozása miatt válik kitüntetetté? Hiszen ez ad lehetőséget valamiféle számvetésre, összegzésre.A morális minimumok működnek: nem kíméletlenül, minden pozitívumot meg-, eltagadva akar emlékezni, hamis képet festeni a szülőről. Ezért az erkölcsi normák,az emberi méltóság tisztelete, vagy a vallásosság mellett a lírai én önértelmezése okán válik poétikai tétté a végesség tematizálása. Így az elbeszélt történetekben az apafigura inkább csak elindítója egy gondolatfolyamnak, mint egy élettörténet-rekonstrukció tárgya, akit ezért csak közvetetten ismerünk meg.
Apám bemegy a terembe,
mielőtt kijönne,
becsukom előtte az ajtót,
teljes erőmből nyomom,
nem akarom, hogy kijöjjön,
olyan vagyok, mint öt-hat évesen,
amolyan igazi játéknak szánom,
amikor érzem, hogy győztem,
belülről elfordítja a zárat.
(Napraforgó, 44.)
A második ciklus (Post 1) szövegeiben a haláleset közvetett leírása után (Jel) az apára való emlékezés a gyászidőszak pillanatképeiben kezdődik meg ténylegesen, amikor cselekvések, tárgyak asszociálnak gondolatokat. A szocialista Csehszlovákia időszakát felidéző leírások, történetfoszlányok a kisebbségi lét miliőjén kívül a vidéki közösségek életét is felvillantják (például a falu lakóit hangosbemondón tájékoztatják a temetésre időpontjáról), ugyanakkor az emlékezés folyamata helyett a múlthoz való viszony megváltozásának regisztrálása az elsődleges:
Nem tudok álmodni apámról,
néha lefekvéskor jut eszembe,
álmodtam-e egyáltalán mostanában,
ez azóta van így, amióta
kihirdették a hangosbemondón
a temetés pontos idejét,
ilyenkor akaratlanul megváltozik
a múltunk
(Habszivacs, 19.)
A Szúrt seb című ciklusban is találunk olyan szövegeket, amelyek néprajzi-kulturális antropológiai tematikájából egyfelől az identitás megerősítése, másfelől általánosabb, metafizikai megállapítások bomlanak ki a verszárlatokban (Nút, Áldozásra).
A kötet utolsó ciklusa látszólag már távolabb kerül az apa halála utáni gyászversek nézőpontjától, a lírai én inkább önmaga felé fordul. A transzcendencia titkainak faggatása közben a költő lét kérdéseiés tapasztalatai felől azonban ugyanúgy a végső dolgokra vonatkozó válaszokat keres. A kötet rövid szövegei közül ebben egysorossal is találkozunk, amely gnómaszerű tömörségű metapoétikai kijelentés: „A vers a csönd szúrópróbája.” (Felszáradt árnyék, 101.)
Fellinger Károly asszociációs versépítkezése a címekben is megmutatkozik, itt azonban többször kevésbé felfejthetők (esetlegesnek tűnők) a vonatkoztatási rendszerek, mint a szövegek motívumaiban. Néha úgy tűnik, mintha a címek és a versek elvesztették volna egymást, mint a Napraforgó és a Kilincs egy oldalpáron lévő szövegei esetében, bár ez esetben mindkét cím az előbbihez tűnik csak kapcsolhatónak. A frazémák átírásai, összevonásai több helyen kép- és értelemzavarokat eredményeznek, a szürreális képek pedig néhol dadaista gesztusként hatnak: „A sajtkukac mindig magából indul ki” (Szilvamag, 13.); „a távolság most saját farkába harap” (Apám, 64.); „A sötétség elkaparja, mint eb a csontot, a kivérzett éjszakát (Négylevelű, 98.). Egy gondosabb szerkesztői munka, de méginkább a tudatosabb, mértékletesebb szerzői képalkotás javára vált volna ezeknek a szövegeknek, különösen annak tükrében, hogy az epikusabb szövegek regisztere mennyivel letisztultabb versbeszédet eredményez. Megjegyzem, hogy a kötet hátsó borítójának szerzői bibliográfiája is hiányos, sőt pontatlan, hiszen a Morzsabál című gyermekvers-kötet például válogatott és új versekként van feltüntetve, míg az Alázat, ami valójában a válogatáskötet címe, hiányzik a felsorolásból több más kötettel egyetemben.
Fellinger Károly Köti a sötétséget című gyász- és apakönyve a lírai elbeszélőt, a gyászolót középpontba állító kötete a poétikai hibák, esetlegességek ellenére is ajánlható kötet. A posztmodern iróniát nélkülöző narratív versbeszéd, illetve a történettöredékek asszociatív struktúrái általában izgalmas, lényegeket feltáró analízisig és metafizikai általánosításokig jut, ha a néhol túlhajtott (népies) avantgárd képalkotás visszafogottabbá válik, akkor felel majd igazán a fent idézett Felszáradt árnyék című egysorosra a Nút bölcseleti igénnyel megírt zárlata:
hogy a sötétségben végül
magára találjon, s gyökéren éljen
mint a remeték, akikről a Kis-Duna
oly nagyokat tud hallgatni,
s akiket a csend megállás nélkül kibeszél. (35.)
