Anya, apa és a kígyó
Ma éjszaka azt álmodtam, hogy belém mászik egy kígyó. Sokáig körözött a szobámban, fényesfekete-smaragdzöld kígyó volt, és néha kinyújtotta rám az irreálisan piros nyelvét, de én nem féltem tőle. Az ágyam hatalmas volt, fehér és illatos. A lepedő, a párnák és a paplanok is fehérek voltak, olyan kemény és hűvös, mint amilyen a nagyon proccos szállodákban. Maga a kígyó is rettenetesen elegáns volt, már-már hivalkodó. Felmászott az ágyra és bekúszott a takaróm alá és én tudtam, hogy most belém fog mászni. Úgy feküdtem azon az ágyon, mint amikor várom, hogy a nőgyógyász megvizsgáljon, de most nem volt bennem az a szégyen, amit akkor szoktam érezni. Lenéztem a lábam közé és farkasszemet néztünk. Nagy és fényes, fekete szeme volt akkora, hogy önmagamat is tökéletesen láttam benne. Ott volt a két combom csupaszon, én meg csak vártam, hogy most mi fog történni, a kígyó pedig célirányosan elindult belém valahova fölfelé. Hideg volt és egy kicsikét érdes és nagyon hosszú ideig tartott, amíg siklott. Elképzeltem, ahogy megtölti a méhemet, felkunkorodik önmagába és bekucorodik, hogy megpihenjen. Belakta az egész testemet és aztán szép csendesen elaludt. Én persze felébredtem, és iszonyú sokáig nem tudtam visszaaludni, mert egyáltalán nem tudtam eldönteni, hogy most jó-e nekem vagy rossz, hogy ott van bennem.
Kávénovella
Ülünk Mátéval az üvegházban. Muszáj volt bejönnünk, mert egy kicsikét szemerkél. A málna elrohadt mióta legutóbb itt voltam, és nem tudom, hogy a nappali fények vagy a rohadás miatt de az egész kert rajta a lerombolt szökőkúttal sokkal lehangolóbb mint a legutóbb. Máté tekeri a darálót, rohadt sokára lesz belőle iható kávé, de elnéző vagyok mert már iszonyatosan vártam, hogy találkozzunk. Miközben tekeri, arról magyaráz, hogy már megint összevesztek, és ő ezt nem bírja tovább és minden kilátástalan, értelmetlen és elviselhetetlen. Nézem a szexi karját, az izmai meg-megfeszülnek, elernyednek a nagy tekerésben. Szeretnék én lenni a következő. Az üvegház falán alig lehet átlátni az odaszáradt portól. A gyerekei firkáival van tele. Ilyeneket írtak a porba, hogy:
„koszos” vagy, hogy: „mikor jössz már haza, apa?”, vagy, hogy: „tudom, hogy én vagyok a kedvenced”.
Közben folyamatosan attól félek, hogy lelepleződünk. Minden motorzúgásnál valamelyik dühödt háremhölgy (feleség, szerető, ágyas) érkezésére számítok, ráadásul mióta a vaddisznók majdnem megtámadtak, pisilni sem merek elmenni. A szemcseméretek és a nyomás összefüggéseiről már sokszor mesélt, próbálok úgy tenni mintha életemben először hallanék róla. Bekapcsolom a csillogószem-effektet, a szemünk síkját kicsit magam felé billentem és mosolyogva hallgatok. Pontosan tudom, hogy nem kéne ennyire odadónak lennem, de rápakolok még hat lapáttal, hátha elijesztem, már így is túl sok dilemmát vet fel ez az egész. Kérdezem, hogy nem játszuk-e el az új számot, és a gitártokjára sandítok.
- Nincs is nálam gitár. – mondja, és közben előveszi a legfontosabb dobozkáját, van benne minden, most csak a zöldet választja és tekerni kezd.
- Ott van a sarokban.
- Emeld meg.
Egyáltalán nem kérdezhetem meg, hogy akkor hol az anyámban van az a gitár, és csak reméleni tudom, hogy nem eladta ezt is.
- Inkább mutatok valamit. - Beteszi a felvételeket, amit a másik zenekarával vettek fel a napokban. Meggyújtja a cigit, nyújtja nekem is, nagyokat szívok belőle és elismerően rázom a fejem, minden szólójánál el vagyok ragadtatva, és a legérzelmesebb számnál beleülök az ölébe. Megsimogatom a bongyori fejét. Komótosan leveszi a szemüvegét, de még csak meg sem csókol. - Ez a kedvencem, ez ilyen lejövős.
Amikor reagálnék, elhúzza a térdét, kiszállok az öléből és felemeli a mutatóujját, hogy most ne beszéljek. Aztán lenyomkodja a kávét, felhelyezi a kart, teker rajta egyet, megszorítja és megnyomja a gombot. Számolom a másodperceket, a kávé még mindig nem folyik. Látom, ahogy a Máté feje vörösödik, és komolyan aggódni kezdek, hogy a homloka közepén lévő kidagadó ér mindjárt elpattan. A kávé nagy nehezen folydogálni kezd. A sugár hajszálvékony, néha meg-megtörik és csak icike-picike cseppekben folyik tovább. A csészék iszonyatosan lassan telnek. Máté vizsgálgatja a darálót. Szétszereli, összerakja, teker rajta néhányat és aztán dühösen lebassza az asztalra. Óriásit koppan, az asztal belereccsen. Összerezdülök. Az összegyűlt szirupot kiteszi a tányérokra, a kiskanalakat még el kell öblíteni, rászáradt a tegnapi maradék. A kistányéromat vizsgálgatom, fényes aranycsík fut a peremén, világít a matt fekete alapon, csak a csésze alatt fehér, a közepén piros pont. Ezen is odaszáradt cseppek, biztos a haverja is vele volt reggel, vagy ő maga használta mind a kettőt, de persze az is lehet, hogy a Mari volt. A Mari a szeretője, a Kati a felesége, én meg talán az ágyasa vagyok.
A kávé szinte ihatatlan, de én mégis szeretem, mert a Máté csinálta.
Mielőtt beülünk a kocsiba, még utoljára szétnézünk a dombról. A romos telek tökéletesen tükrözi a szeretőm létezését a világban, de még így is komoly élvezeti értéke van a tájnak, bármerre elnézünk, élénk zöld mezők, meg dimbek-dombok vannak. Az eső most is csöpörög, kicsit más akusztikával kopog az autó tetején, mint bent az üvegházban, próbálom kiélvezni az utolsó pillanatokat.
Éjszaka jól alszom, reggel nem vár üzenet, nyugtatgatom magam, hogy nem para, a tegnapi nap jelentős részében együtt voltunk. Hajnalban indulok a zenei táborba, a reggeli kávém olyan ihatatlanra sikerül, hogy ki kell öntenem, valószínűleg maradt valami a bögre alján. Az egész vonatúton dobozos jegeskávét cuppogtatok és megállapítom, hogy ez az igazi látszatkávé. Az állomáson újabb próbálkozás, a trafikos csaj annyira bunkó, hogy a maradék életbe vetett hitem is elpárolog. A dohányboltban papírt veszek, tekerek egy cigit és készülök rá, hogy végre hozzájutok a felülmúlhatatlan kávé-cigi kombóhoz. Az élmény persze most is elmarad, a kávém annyira szar, hogy visszaköpöm. Az üzenetet szinte véglegesre fogalmaztam: "Megátkoztátok a kávémat! Tudtam, hogy a feleséged boszorkány! Remélem nem ez lesz egész héten." Vagy valami ilyesmi. Azért a kempingben még teszek egy utolsó kétségbeesett próbát és megfogadom, hogy ha ez is szar, akkor elküldöm az üzenetet. Összekuporgatom az utolsó fillérjeimet, és nem törődve a büfés rosszalló tekintetével, berendelek egy újabb presszót. Persze ez is ihatatlan.
Beülök az első műhelyre, a végén az egész táborra kapunk feladatot. A hiányról kell számot írni. Percek alatt megírom a szobámban, és megnyugszom mert tudom, hogy így legalább nem fogom elküldeni az üzenetet.
A tábor tök jó, mindenki tök jó fej, a nap is tök jól süt. Napokig tartom magam és nem iszom magam vállalhatatlanra de a hét második felére elfáradok és onnantól fogva nincs megállás. Minden este én vagyok a leghangosabb, és a leghülyébb, a tábor végére mindenki menekül előlem, ha meglát. Aztán utolsó este, egy nagy üveges habzó rozé elfogyasztása uán bepróbálkozom az egyetlen helyes csávónál, aki persze azonnal elhajt és miután félórát ülök a wc-n egyedül, fogom a telefonomat, és felhívom a Mátét.
