Fifi tragédiája
A bécsi nő épp az Andrássyn sétált a Louis Vuitton bolt előtt Fifivel, a pomerániai törpespiccel, amikor a kutya hirtelen szívrohamot kapott, és megdöglött.
A nő zavarodottan állt. Azt hitte, csak szórakozik vele az ő Fifikéje, azért dobta el magát. Vagy talán csak fáradt, és azt szeretné, ha cipelnék. Lehajolt, felnyalábolta a kiskutyát, és csak állt ott, karjában a tetemmel. Aztán rádöbbent, hogy vége. A nő torkából valami furcsa, gurgulázó hang tört elő, és sírni kezdett. A járókelők mind megtorpantak, és a fejhangon visító nőt bámulták. Még az eladó is kiszaladt a boltból, hogy megnézze, mi történt.
– Megtámadták? – kérdezte. A nő a fejét rázta, és megpróbálta elmesélni, mi történt. – Kérem, próbáljon megnyugodni! – csitította az eladó. – Lélegezzen mélyeket! Egy szavát sem értem.
A nő nagy sokára erőt vett magán. Elmondta az eladónak, hogy Fifi itt hagyta őt, majd megkérdezte, hogy szerinte most mi tévő legyen. Mégsem viheti a karjai közt hazáig a halott kutyáját.
Az eladó felajánlotta, hogy ad a nőnek egy reklámszatyrot, amiben hazaviheti. A nő először megütközött az ötleten, mert hát mégis, hogy képzeli ez az alak, hogy Fifikét egy nejlonzacskóba teszi? Aztán emlékeztette magát, hogy ez nem egy közönséges nejlonzacskó, hanem egy vadonatúj, ropogós Louis Vuitton reklámtáska. Valószínűleg Fifi sem bánná, és a nő is kényelmesebben érezné magát, ha mindenki azt hinné, egy új táska van nála.
A nő végül elfogadta a segítséget. Fifit muszáj volt hazavinni, és eltemetni a bécsi kisállattemetőben.
A nő lelki szemei előtt már meg is jelent egy feketébe burkolózott tömeg. A gyászolók, akik mind lesújtva álltak a ravatal körül, még a kis kedvenceiket is kis fekete szmokingba vagy ruhába öltöztették. Az asztalon koszorúk, virágcsokrok, gyertyák és Fifi fényképei a kis koporsó körül. Ő maga megindító gyászbeszédét szavalta a pódiumon. Fekete csipkefátylat viselt, Chanel kosztümmel és kesztyűvel. A tömegben időről-időre felzokogott valaki, mások szipogtak, az orrukat fújták.
Az eladó visszatért, odaadta neki a szatyrot, és már ott sem volt. A nő remegve becsomagolta a kutya tetemét, majd felhívta a legjobb barátnőjét. A barátnő menten sírni kezdett, és azt mondta, hogy ha az ő kutyuskájával történne valami, azonnal a Dunába vetné magát. A nőből ismét kibuggyantak a könnyek.
– Sosem felejtem el a napot, amikor elhoztam a tenyésztőtől – mondta. – Ő volt a legszebb kiskutya az alomban. Kiállításra szánták, annyira tökéletes volt. De én megmondtam, hogy az én kiskutyámból nem lesz cirkuszi bohóc, én aztán nem viszem mindenféle versenyekre meg kiállításokra. Erre rám akartak sózni egy kajlafülűt, hogy abból úgyse lenne más, csak hobbikutya, ne tegyek tönkre egy karriert. De én éreztem, hogy Fifikét nekem szánta az ég, amint a szemébe néztem, tudtam, hogy ő az igazi.
– Emlékszel, milyen ijedt volt szegény, amikor először elvittük a kutyakozmetikushoz?
– Sosem szokta meg a hajszárító hangját – szipogta a nő. – És a karomvágástól is félt.
– Istenem, olyan szörnyű ez az egész – sóhajtotta a barátnő a telefonban. – Az ember magához vesz egy kisállatot, megszereti, aztán egy pillanat alatt… mindenféle különösebb ok nélkül…
A nő hallgatott.
– Mikor jössz haza?
– Még ma – mondta a nő. – Olyan furcsa lesz hazamenni. Az egész házban szerteszét vannak szórva a játékai, nem is beszélve arról a rengeteg kutyaruháról a gardróbban… nem tudom, hogy fogom kibírni köztük...
– Ki ne dobd őket! – sikoltott fel a barátnő ijedten. – Emlékszel, Fifi mennyire imádta az új tavaszi kollekciót? Nem akarná, hogy a kukában végezze…
A nőnek később azt mondták a rendőrök, hogy könnyű célpontot jelentett. Egyedül volt, láthatóan zaklatott állapotban, és telefonált, ráadásul németül beszélt. A nő a sokk miatt nem tudta leírni azt az embert nekik, aki kitépte a kezéből a Louis Vuitton szatyrát. Az eljárást személyleírás hiányában, valamint azért, mert a káreset összege nem haladta meg az ötvenezer forintot, beszüntették.
